Játsszuk azt, hogy összeveszünk - nagy popzenei párharcok

2007.09.18. 17:55

A Kanye West és 50 Cent azonos időpontban megjelenő új lemezei körül támadt médiahisztéria egyáltalán nem kivételes eset, láthattuk már ugyanezt másoktól, máskor. Most visszatekintünk a rocktörténet legnagyobb párharcaira, így a szerepeket felcserélő Beatlesre és a Stonesra, a leglátványosabb csatát vívó Oasisre és a Blurre, illetve még néhány másik emlékezetes rivalizálásra.

Még aki ösztönszerűen idegenkedik is a hiphoptól, az is hallhatott vagy olvashatott már az elmúlt napokban "a rapperek csatájáról", vagyis 50 Cent és Kanye West párbajáról, miután ugyanazon a héten jelent meg mindkét előadó új lemeze. Mint ismeretes, 50 Cent még azt is kijelentette, hogy amennyiben az első héten West albumából többet adnak el, mint az övéből, akkor nem csinál több lemezt, de aztán gyorsan visszakozott, és a részleges eladási adatok alapján jól is tette, hiszen ezek szerint majdnem biztosra vehető, hogy a csatát az eddig kevésbé ismert Kanye West nyeri.

Persze ezeknek a "csatáknak" általában csak nyertesük van, hiszen a vesztes is komoly publicitást kap, és jó esetben az ő eladási adatait is kedvezően befolyásolhatja. Nem véletlen, hogy a poptörténetben számos hasonló rivalizálásra van példa, ezek közül vettük sorra a legjelentősebbeket. Volt, amelyik tényleg komoly ellentéteken alapult, de olyan is, ahol csak a sajtó fújta fel a dolgot, sőt, az sem ritka, hogy a két szóban forgó előadó a színfalak mögött nagyon jókat mulat az állítólagos élethalálharcon (mint ahogy sokak szerint Kanye és Fiddy esetében is hasonló a helyzet).

Az első nagyobb nyilvánosságot kapó ilyen párharc a Beatles és a Rolling Stones állítólagos szembenállása volt, mely azonban sosem fajult igazi ellenségeskedésig. Valahol magától értetődő volt a szembenállás, hiszen a hatvanas évek kis túlzással a brit rockzenéről szólt, és ennek a színtérnek magasan legnépszerűbb két együttese a Beatles és a Stones volt.

A szembenállás leginkább talán a Stones akkori menedzserének, Andrew Loog Oldhamnek volt köszönhető, aki a hatvanas évek közepétől kezdve tudatosan arra épített, hogy az általa menedzselt zenekar mindenben a Beatles ellentéte legyen. A gombafejűeknél macsóbb és vállaltan rosszfiús image-dzsel megjelenő, fekete zenén nevelkedett Rolling Stones így lett az elődje minden igazán tökös rockzenekarnak, élén egy szuggesztív és karakteres frontemberrel, és a zene mellett a külső megjelenésben is igyekezett hangsúlyozni különbözőségét.

Míg a Beatles-fiúkat a kezdeti tiltakozás után többé-kevésbé elfogadták a szülők is, hiszen ártalmatlan, kedves és jópofa srácoknak tűntek, akiktől talán mégsem kellett félteni a lányukat, hiszen mi rossz van abban, ha meg akarják fogni a kezét? Ezzel szemben a Stones már más tészta volt, direkt szexuális utalások a zenében, nyilvános botrányok, keményebb külső - nem véletlen, hogy az "igazi lázadók" már inkább Jaggerék mellett törtek lándzsát.

Érdekes egyébként, hogy sokan vannak, akik szerint valójában pont a fordítottja volt igaz: vagyis a Beatles tagjai kemény környezetben felnőtt, balhés észak-angliai proligyerekek voltak, akiket aranyos fiúkként ismert meg a közvélemény, velük ellentétben a Rolling Stonest középosztálybeli, szolid, London környéki srácok alkották, akikből menedzserük kreált fenevadat. Ezt támasztja alá egyébként a Motörhead frontembere, Lemmy Kilmister önéletrajza is, melyben ő - aki már a hatvanas évek közepe óta zenél - is ezt az álláspontot osztja, miután volt szerencséje látni mindkét zenekart testközelből.

A bal felső Paul McCartney, mellette kettővel a Beatles menedzsere, Brian Epstein, őalatta a Stones gitárosa, Brian Jones látható 1964-ből



Mindenesetre ebből a közvéleménynek nem sok jött át. "A Beatles meg akarja fogni a kezedet, a Stones fel akarja égetni a városodat" - fogalmazta meg mindezt Tom Wolfe, a korszak egyik ünnepelt írója. A különbség azóta is megmaradt, sokak szerint valahol a Beatles és a Stones között húzódik a pop és a rock határmezsgyéje (már amennyiben még van létjogosultsága ennek a megkülönböztetésnek), az előbbi szofisztikált, intellektuális és művészies, míg utóbbi inkább vad, ösztönös és provokatív.

Mindez mutatja, hogy ez az állítólagos szembenállás leginkább a rajongókat osztotta meg, maguk a zenekarok között inkább kreativitást fokozó és jó értelemben vett versengés zajlott (még ha volt is néhány nyilatkozata Jaggernek vagy Lennonnak, amely nem ezt támasztotta alá). Még pályája kezdetén a Stones egy Lennon-McCartney dallal került fel a slágerlistákra (I Wanna Be Your Man), mely kétségtelenül lendületet adott a Jagger-Richards szerzőpárosnak ahhoz, hogy hasonló, de saját szerzeményekkel jelentkezzenek. A két zenekarra inkább az volt jellemző, hogy a Stones határozta meg magát a Beatleshez képes (erre a legjobb példa a Their Satanic Majesties Request, mely a Sgt. Pepper mintájára készült pszichedelikus rocklemez volt), de igazán végül akkor ébredt öntudatra, amikor kilépett Lennonék árnyékából a hatvanas évek végére, és maradt az ösztönös, blues-alapú rockzenénél.

Előző
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKK