"Ne haragudj, de nem vagy elég jó" - a rocktörténet legnagyobb vesztesei

2007.09.28. 16:56

A rocktörténetnek a mindenki által ismert nyertesei mellett megvannak a maga vesztesei is. A legismertebb példa erre a Beatles eredeti dobosa, Pete Best, de nem ő az egyedüli. Összeállításunkban az öt legfontosabb példát kerestük meg a rockzene epizódszereplővé silányult nagy áldozatait, akiknek valamilyen oknál fogva nem sikerülhetett az, ami a később nagy karriert befutó társaknak igen, és akik közül egyébként nem mindegyik tekinti magát vesztesnek. És ha azt vesszük, hogy hányan mondhatják el magukról, hogy olyan nagyságokkal zenéltek együtt, mint John Lennon, Sting vagy Kurt Cobain, akkor valahol még igazuk is van.

Most hétvégén két koncertet is ad Párizsban az újjáalakult Police, azaz Sting, Andy Summers és Stewart Copeland triója. A közönség soraiban ott lesz majd egy Henry Padovani nevű középkorú úr is, akiről valószínűleg még a körülötte állók sem tudják majd, hogy egykoron ő is az együttes tagja volt, ám nem sokkal azelőtt, hogy a Police sikersorozata megkezdődött volna, elhagyta a zenekart.

A francia gitáros ugyan egyáltalán nem tartja magát vesztesnek, és bevallása szerint nem sajnálja a történteket, mégis, Padovanit úgy tartja nyilván a szaksajtó, mint a rocktörténelem egyik legnagyobb vesztesét, és a neve még különböző műveltségi kvízműsorokban is elő szokott kerülni kérdésként.

Az idén 55 éves, korzikai születésű zenész az Aix en Provence-i egyetemre járt, amikor 1976 őszén ott koncertezett a punk egyik előfutárának is tekintett amerikai rockzenekar, a Flamin' Groovies, amely inkább Európában alakított ki magának rajongótábort. Az akkor már zenészi ambíciókat dédelgető Padovani megismerkedett a zenekar tagjaival, akik meggyőzték, hogy menjen utánuk Londonba, ahol amúgy is nagy dolgok történtek azokban az időkben.

Padovani végül 1976 decemberében kelt útra, autójába bepakolt egy gitárt és egy erősítőt, és pillanatok alatt felszippantotta a forrongó londoni punkszíntér. Egy közös barátjuk mutatja be a dobos Stewart Copelandnek, aki épp akkor oszlatta fel előző zenekarát, és miután megismerkednek egy korábban a jazz műfajban próbálkozó basszusgitárossal (ő volt ugye Sting), megalakították triójukat, a Police-t.

Az együttes szekere kezdetben igen nehezen akar megindulni, a Police csak egy a sok angol punkzenekar közül, és a Copeland szerzeményeiből lett kislemez sem lett sikeres. 1977 nyarán találkoznak a veterán gitárossal, Andy Summersszel, akivel négytagúra egészül ki a zenekar felállása, de hamar kiderül, hogy a két gitáros közül Summers annyival technikásabb, hogy Padovaninak egyre kevesebb funkciója marad a zenekarban. Mindennapossá válnak a feszültségek, és végül augusztusban egy félbeszakadt stúdiófelvétel után a franciának nincs más választása, mint hogy otthagyja a Police-t.

Innentől már két szálon fut tovább a történet, és ezek közül a Police-ét ismerjük jobban: a trió még néhány hónapig sikertelenül próbálkozik, de aztán a Roxanne című Sting-szerzemény meghozza számukra az áttörést, és az együttes a korszak legsikeresebb előadói közé kerül, méghozzá nemcsak brit viszonylatban, hanem világszerte.

Ezzel egyidőben Padovani egy kevésbé ismert punkzenekarban próbálkozik (Wayne County and the Electric Chairs), majd megalakítja saját zenekarát, a Flying Padovanist. Végül aztán a zeneiparban köt ki: a nyolcvanas évek sikeres amerikai független kiadója, az I.R.S. Records alelnöke lesz, majd menedzserként tevékenykedik (többek között az olasz sztárénekes, Zucchero oldalán), és már csak hobbiból zenélget, tavalyi szólóalbumán pedig nem más szerepel, mint a két régi ismerős (sőt, talán a barát szó sem túlzás), Copeland és Sting, no meg Glen Matlock, akiről lesz még szó ebben a cikkben.

A zenésszel a Police újjáalakulása, és párizsi fellépése ürügyén készített interjút az AFP francia hírügynökség, melynek Padovani kijelentette, hogy semmit nem bán a múltban történtekből: "Minden nap hálát adok az égnek! Miért lennék frusztrált? Mert nem vagyok benne a rocklexikonokban? Ki a fenét érdekel?" - kérdezett vissza. Majd azért bevallotta, hogy könnybe lábadó szemmel fogja nézni a Police-t, de csak a nosztalgia miatt: "A Police része az életemnek, és én is része vagyok a többiekének."

Előző
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKK