Így is el lehet adni a lelkünket

Vágólapra másolva!
Amióta van popzene és tévéreklám, a kettő útjai gyakran találkoznak. Most arra kerestük meg a legjobb példákat, amikor nem a reklámhoz veszik kölcsön a zenét, hanem az előadó nagyon is tudja, hogy melyik brand fogja felhasználni a szerzeményét. És még olyan is van, hogy ezzel senki nem jár rosszul: se a cég, se az előadó, se pedig a közönség.
Vágólapra másolva!

Az, hogy a nagy cégek mindenütt kisajátítják a popzenét, már többé-kevésbé elfogadott dolog, és semmi szokatlan nincs abban sem, hogy világsztárok kötnek milliós szerződéseket világcégekkel. Tény ugyanakkor az is, hogy számos zenész köszönhet sokat a reklámiparnak, mint ahogy azt sem túlzás kijelenteni, hogy maga a poptörténet is gazdagodott valamennyit a hirdetéseknek köszönhetően.

Ebben az összeállításunkban ezért elsősorban ezekre kívántunk koncentrálni, vagyis olyan szerzeményekre kerestünk példát, melyek nem jöttek volna létre, ha nincsenek mögöttük egy multicég ragacsos pénzkötegei. Bár a puristákat nyilván ezekkel sem lehet meggyőzni arról, hogy a popzene és a reklámipar együttműködése akár jó dolgokat is szülhet, mi azért nézzük meg a legfrissebb példákat erre.

A legújszerűbb ilyen modell egyértelműen a Nike Original Run sorozata, melynek keretében a sportszergyártó cég arra kért fel előadókat, hogy kocogáshoz állítsanak össze egy háromnegyed órás mixet, ami ugye megfelel egy teljes lemez hosszának. Az eredmény egyetlen, 45 perces track kellett, hogy legyen, melyet az iTunestól lehet letölteni és amelyet a Nike+iPod, kocogáshoz kifejlesztett közös konstrukcióhoz szántak.

Eddig három ilyen exkluzív mix jelent meg: elsőként 2006 júniusában az amerikai elektronikus tánczene régi motorosának számító Crystal Method jelentette meg a Drive: Nike + Original Run című felvételt, aztán a sort az LCD Soundsystem folytatta a 45:33 című kiadvánnyal 2006. október 17-én, végül az alternatív hiphop sztárjának számító Aesop Rock is előrukkolt a sajátjával tavaly februárban All Day címmel.

Ezek közül a kiadványok közül a legnagyobb figyelmet egyértelműen az LCD Soundsystem és 45:33 kapta. A formáció agya, James Murphy először a DFA nevű producerduó egyik tagjaként szerzett hírnevet, miután az utóbbi évek egyik legmarkánsabb tánczenei színterét teremtette meg New Yorkban, majd végül megcsinálta a saját projektjét LCD Soundsystem néven. 2005-ös bemutatkozó lemeze egyértelműen az év legjobban várt kiadványai közé tartozott, és a turnékra zenekarrá alakított LCD Soundsystem a nyári fesztiválok egyik nagy kedvence lett világszerte. A formációt két kategóriában is Grammy-díjra jelölték, majd tavaly elkészített második albumával megerősítette a helyét napjaink legfontosabb tánczenei előadói között.

Az LCD Soundsystem punk esztétikával készült diszkója miatt sokan azt is elvárták volna Murphytől, hogy a punk íratlan szabályai szerint játszva eszébe se jusson eladnia magát ("sellout"), éppen ezért kapott hideget-meleget, amikor kiderült együttműködése a Nikeval. Ezek a hangok azonban kisebbségben maradtak, hiszen a lemez meglehetősen jó kritikákat kapott, és egy évvel később hagyományos lemez formátumban is megjelenhetett.

A 45:33 (amely egyébként pár másodperccel hosszabb menetidejű felvétel, mint amire a cím utal) kimondottan kocogáshoz készült, és sprintelés ugyanúgy van benne, mint a levezető lazítás a végén. Maga Murphy úgy nyilatkozott, hogy többször is tesztelte a lemezt a futópadon, hogy aztán pár hónappal később bevallja, hogy füllentett, hiszen soha életében nem volt még kocogni (ez, mondjuk, meg is látszik rajta), viszont szeretett volna egy olyan összefüggő lemezt csinálni, mint Manuel Göttsching 1984-es minimál elektronika albuma, az E2-E4 volt, melyet a legelső technolemeznek is tartanak. "Szomorú voltam, mert a mai zenében már nem lehet ilyen jellegű lemezt csinálni, tőlem dalokat várnak" - mondta Murphy, akinek pont kapóra jött a Nike ajánlata, hiszen így háborítatlanul megcsinálhatta a maga hosszú mixét. Akik meg azzal vádolták, hogy eladta volna magát, azoknak ennyit üzent: "Mindenki nyugodjon meg. Eleve multikiadónál vagyok, szóval már úgyis eladtam magamat ezerszer. Nem akarok senkinek az indie poszterfiúja lenni: 36 éves vagyok, a rohadt életbe már."