Bob Mould: District Line

Várakozások: Az 1960-as születésű gitáros-énekesBob Mouldtagja volt két kultikussá vált rockzenekarnak. Az előbbi a különleges hangzású Hüsker Dü névre hallgatott és a nyolcvanas évekbeli amerikai underground rockzene egyik vezető együtteseként működött, utóbbi Sugarként élt meg néhány sikeres évet a kilencvenes évek első felében. A Hüsker Dü hardcore punk zenekarként kezdte pályáját, majd egyre dallamosabb, érzelmesebb zenéjével kulcsszerepet töltött be az alternatív rock definiálásában. A trió az underground szcéna képviselői közül elsőként szerződött nagykiadóhoz, úgy hogy hitelességét is sikerült megőriznie. Bár Mouldéknak az igazán komoly áttörés nem jött össze, a Hüsker Dü hatása a Pixiestől a Nirvanán át a Green Day-ig szépen kimutatható. Ebben az együttesben Mould még a dobos-énekes Grant Harttal osztozott a dalszerző szerepén (kompozícióik felváltva követték egymást a lemezeken), a kilencvenes évek elején alakult Sugarban már egyértelműen övé volt a főszerep, és ekkor lényegében visszalopta a Nirvanának adott kölcsönt. A zenekar - mára már alig emlegetett - Copper Blue című bemutatkozó lemeze még az NME szerint is a legjobb album volt 1992-ben. A nyíltan homoszexuális Mould már két zenekara között adott ki szólólemezeket, a Sugar 1995-ös felbomlása óta pedig folyamatosan aktív, de leginkább azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az előző évtized végén az elektronikus tánczene is bekerült érdeklődési körébe. Blowoff néven Richard Morel house-producerrel alakított duót, LoudBomb alteregó alatt pedig saját tánczenei kísérleteit adja közre, valamint remixeket készít, nemrégiben például egyet az Interpolnak is. Elektronikával fűszerezett rocklemeze (Modulate, 2002) azonban vegyes kritikákat kapott és legutóbbi hagyományos rockos szólólemeze (Body Of Song, 2005) sem részesült a régi munkáit idéző fogadtatásban, szóval az elvárásokat nem érdemes túl magasra helyezni a már új kiadónál (az ANTI-nál) megjelent friss albuma előtt sem.

Eredmény: Hogyha így teszünk, akkor a lemez hallgatása közben néha egészen kellemes meglepetések érhetnek bennünket, ugyanis a District Line a Mould-szólókarrier egyik legjobb termése. Nyilván nincs a Hüsker Dü művészi magasságában, de a működése alatt talán egy kicsit túl is értékelt power-popos Sugar-albumok minőségét azért részben képes teljesíteni. Jóval összefogottabb az elmúlt években megjelent szólómunkáknál, karcosabb, erőteljesebb, ráadásul slágeresebb is. Mould szerencsére mellőzi a hozzá esetlenül illő elektronikát (viszont a többször is felbukkanó vokóderezett énekért nagyon kár), és mellőzi a korábbi lemezeit gyakran jellemző széteső kísérletezést és nehézkes megoldásokat is, ehelyett zajos popdalokat, valamint elektroakusztikus szerzeményeket sorakoztat. Itt-ott felvillantja, hogy miért is tartották sokan pszichedelikus rocknak egyes jobban sikerült kilencvenes évekbeli dalait, valamint a lemez példásan bizonyítja azt is, hogy az emocore első, még értékes nyolcvanas évekbeli irányzatára hogyan is hatott a feszes riffek és érzelmes dallamok között továbbra is ügyesen lavírozó dalszerző. Nagyjából a lemez fele erős, a másik felénél viszont eléggé zavaró az érthetetlenül előnyben részesített vokóder, ennek használatát Bobby egyszer még alighanem meg fogja bánni.

Kinek ajánlható: Nyitott emósoknak, akik kíváncsiak a műfaj egyik formába lendülő ősére.

Olyan, mint: a kilencvenes évek elejének alternatív rockja, néha jó, néha modoros.

(DE)