Hallgasd meg Moby új lemezét!

Az utóbbi albumain az elektronikus tánczenétől egyre távolabb kalandozó Richard Melville Hall, alias Moby már tavaly ősszel bejelentette, hogy új albumán ismét visszatér a diszkóba, és a hetedik albuma ismét alapvetően a dance irányzat jegyében születik majd. Hallgasd meg a Last Night című lemezt!

Nem is okozott csalódást (legalábbis azok körében nem, akik a kopasz szemüveges sztárt még techno-varázsló korában kedvelték meg), hiszen a most megjelent Last Night valóban visszatérés Moby korai zenei világához. Persze azért a helyzet ennyire nem egyszerű, hiszen Moby nem bír nem Moby lenni, és az utóbbi időkben megszokott, sőt, védjegyévé vált megoldásokat sem vágja sutba.

Moby már jócskán elmúlt húszéves, amikor Go című technoslágere révén megismerhette nevét a világ. Bőven benne járt már a harmadik ikszben, amikor a Play című album váratlanul több mint tízmillió példányban kelt el világszerte, és igazi sztárrá varázsolta az excentrikus zenészt. A 2002-ben megjelent 18 tovább szilárdította Moby helyét a popzene legnépszerűbb előadói között, ám a három évvel későbbi Hotel nem szerepelt valami fényesen a listákon. Pedig azon a lemezen Moby még énekesként is bemutatkozott, de akkor a kritikák mégis azt emelték ki, hogy érezhetően szeretne menekülni abból a skatulyából, amibe még a Play sikere idején tették bele, és a legnépszerűbb elektronikus tánczenei előadói közé sorolták. Ezt követően csendben kijött egy besztof is (Go: The Very Best Of Moby), rajta egy új kislemezdallal is.

Most saját bevallása szerint New York tánczenéje előtt szeretne tisztelegni a Last Night-tal, és valahol ott folytatná, ahol 1995-ben, az Everything Is Wrong című technolemez idején abbahagyta. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne hallanánk itt olyan megoldásokat, melyek az ismertebb Moby-albumokat idéznék (lásd az Every Day It's 1989 gospeles hangmintáját, de a Live For Tomorrow is a Play-en bevált énekesnős-samplinges receptet alkalmazza), a hangsúly mégis a szintiken és a szigorú ütemeken van.

Maga Moby ismét szégyellősen a háttérbe húzódik, és különböző, képzett hangú énekesnőkre bízza, hogy elvigyék hátukon a dalokat, melyekre egyébként hatott elektro, diszkó, rap és a rave is. Más kérdés, hogy kevés szám állja meg a helyét igazi tánczeneként, túlsúlyban vannak a középtempós számok, és ugyan találni táncolható darabokat is (az Ooh Yeah és a Disco Lies például), de általánosságban Moby inkább már a saját generációjának (vagyis a diszkóból már kinövő harmincas-negyveneseknek) szolgáltat elektronikus popzenét. Az album utolsó harmadát jellemző, "levezetőnek" szánt chill-outos számok aztán végképp aláássák a Last Night mint "tánclemez" hitelét, viszont ha azt a koncepciót vesszük alapul, hogy az album egy teljes szombat estét követ végig, akkor megértjük a lassabb darabok szerepét is a lemezen.