Éneklő színésznő és a diszkónagyi

2008.05.22. 12:09

A kétezres évek színésznő-ikonja, Scarlett Johansson egy cipőbámuló Tom Waits-feldolgozáslemezzel kóstol bele a popénekesnői karrierbe, Donna Summer hatvanévesen is felveszi a versenyt a mai popdívákkal. Huszonegyedik albumával is bizonyítja zsenijét a Sparks, ugrabugra tánczenével debütál a Ting Tings, és a végére két független gitárlegenda is marad a Mudhoney és a Wedding Present személyében. Lemezajánló.

Scarlett Johansson: Anywhere I Lay My Head

Várakozások: A még mindig csak huszonhárom éves Scarlett Johansson, azóta, hogy öt évvel ezelőtt, Bill Murray oldalán szemezett lemondóan a neonfényes tokiói éjszakával, vitathatatlanul a "nullás" évek egyik legkeresettebb színésznőjévé és - még ha hollywoodi mércével mérve nem is túl szabályos - szépségideáljává vált. Johansson azóta évente legalább három filmet készít, négy alkalommal jelölték Golden Globe díjra, legutóbb pedig Boleyn Mária szerepében keveredett kosztümös szerelmi háromszögbe VIII. Henrik udvarában. Ami viszont ennél is aktuálisabb és esetünkben lényegegesebb is, az a 2006-ban már jó előre beharangozott, de csak idénre megvalósuló debütáló nagylemeze, a - majdnem - kizárólag Tom Waits feldolgozásokat tartalmazó (és egy jó ideig Scarlett Sings Tom Waits munkacímen futó) Anywhere I Lay My Head. Az, hogy Johanssontól nem teljesen idegen az éneklés (na de vajon melyik színésznőtől az?) eddig is sejthető volt; előbb egy jótékonysági lemezhez vette fel Gershwin Summertime-ját, majd - és ez az előbbinél azért jóval izgalmasabb - a melodikus gitárzajban utazó skót Jesus and Mary Chain tavalyi comeback koncertjén vokálozott, meglehetős sajtóvisszhangot hozva az amúgy is fontos eseménynek.

Eredmény: A JAMC koncerten szerzett indie-kredibilitás, a Tom Waits életműből szemezgető lemezanyag és ahhoz producerként felkért, TV On The Radio vezér Dave Sitek közreműködése már jelzik, hogy nem egy szokványos színészlemezzel van dolgunk ezúttal, de legalábbis nem annak van szánva. A végeredmény pedig több mint érdekes; egyrészről Dave Sitek (és a többi nagyszámú közreműködő és vendég, köztük David Bowie és a Yeah Yeah Yeahs gitáros Nick Zinner) mindenképpen remek munkát végzett. Waits bizarr, nyers kocsmadalainak jól áll ez az új, puhán visszhangos, néhol csilingelő, máskor visszafogottan zajos hangszerelés, ami leginkább a nyolcvanas évek álmodozós, független popzenéit idézi, a Cocteau Twins vagy a This Mortal Coil (illetve kicsit későbbről mondjuk a Mazzy Star) környékéről. A lassan hullámzó dalok között egy lendületesebb darab akad csak, az anno a Ramones által is parádésan feldolgozott, ezúttal diszkós húzást kapott I Don't Want To Grow Up, de ez, és az egyetlen saját (Sitek-Johansson) szerzemény sem nagyon lóg ki a lemezről, végig egyenletes a színvonal. És hogy Johansson mennyire válik be énekesnőként? Ugyan a lehetőségei erősen limitáltak (adottságait tekintve valahol Nico és Debbie Harry között mozog, nyílván szerényebb kiszerelésben, és kevesebb karizmával) de ezt feltehetőleg ő is tudja, így nem vállal erőn felül, nem tolakszik, inkább alázatosan hagyja, hogy a dalok és főleg a zenei környezet elvigyék a hátukon a produkciót, a konstans visszhang pedig minden esetlegességet jótékonyan eltakar.

Kiknek ajánlható: Scarlett Johansson rajongóknak kötelező, Tom Waits és shoegaze híveknek javallott.

Olyan, mint: Színésznőlemez minden "színésznőlemezes" allűr nélkül.

(SZSZCS)

Előző
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK