Popper vagyok, vállalom - a Popjustice és a poptimizmus

Ciki-e, ha egészséges, felnőtt férfiak Britney Spearst hallgatnak? Felsőbbrendű-e az úgynevezett rockzene a popzenével szemben? Komolyan kell-e venni egyáltalán a popzenét? Egy angol újságíró az első két kérdésre nemmel, a harmadikra viszont igennel válaszolt, és megcsinálta a felnőtteknek szóló popzenei honlapot, a Popjustice-t, mely mára tekintélyes online médiumnak számít, készítője pedig igazi sztárcsináló lett.

Blognak indult nyolc évvel ezelőtt, pár év alatt azonban az egyik legfontosabb popzenei tárgyú honlappá nőtte ki magát a Popjustice.com, amely ezzel egyidejűleg egy zenei paradigmaváltás megtestesítője is lett. Az oldalt egy zenei újságíró, Peter Robinson működteti, aki korábban dolgozott többek között a mára megszűnt Smash Hits nevű magazinban is, és egyesek szerint a Popjustice a Smash Hits hagyományainak a folytatója, ám valójában ennél jóval több.

A Popjustice ugyanis felkarolta a kritikai mostohagyereknek számító mainstream popzenét, és nem szégyellte komolyan venni azt, ironikus humort és őszinte lelkesedést egyaránt tartalmazó hangvétele pedig sok ezer komoly felnőttből hozták ki a megszállott poprajongót. A honlap 2002-re nyerte el a sokak által megismert formáját, rövidesen nagy népszerűségre tett szert az online zenei médián belül is, és sikerült is kisebb közösséget formálni a Popjustice köré. Robinson mára egyértelműen elfogadott véleményformáló erő, írásai rendszeresen olvashatók a Guardianben és a New Musical Expressben is, őt magát pedig nemrég a Times beválasztotta a 20 legfontosabb brit zenei sztárcsináló közé.

A Times indoklása szerint a Popjustice indulása előtt nem volt olyan sajtóorgánum, amely "megkülönböztette volna a jó popzenét a rossztól", hanem a mértékadónak szánt médiumok és kritikusok egyáltalán nem foglalkoztak a szigorú értelemben vett popzenével, hanem inkább csak a tiniknek szánt magazinok. Manapság már az összes valamirevaló pop- és rockzenei médium foglalkozik Britney Spears vagy a Sugababes albumaival is, de néhány évvel ezelőtt ez még egyáltalán nem volt magától értetődő.

"Mi van akkor, ha 15 évesen hirtelen rájössz, hogy nemcsak a legrosszabb popzenét csinálják a gyerekeknek, de a legjobbat is rájuk pazarolják el?" - tette fel a kérdést Robinson, és rögvest sietett is megválaszolni azzal, hogy megcsinálta a Popjustice-et, melynek az impresszumában többek között az alábbi kijelentések olvashatók: "Nem muszáj kinőnöd a popzenét, amint elérted a pubertáskort", "Senki se érezze magát bűnösnek, amiért szereti a popzenét", "Azok a popsztárok, akik szerint a pop egyenlő a populárissal, nem értik a lényeget", és így tovább.

Az oldalon hírek, kritikák, interjúk egyaránt olvashatók, de jelentősen be vannak vonva a felhasználók is, ennek eredménye a Popjustice néven futó klubest is. De jelentek meg már könyvek is Popjustice fedőnév alatt, és egy válogatáslemez is, 2006-ban. Sőt, a Popjustice-nak saját díja is van: a Popjustice Twenty Quid Music Prize (vagyis a húszfontos zenei díj), mely minden évben megválasztja az év legjobb brit popdalát, és a győztes meg is kapja a jutalmát - húsz brit fontot. A díjat tavaly Amy Winehouse kapta a Rehab-ért, ezt megelőzően azonban négyből háromszor is a honlap egyik favoritjának számító Girls Aloud. Idén pedig Wonky Pop néven sikeres turnét is indított három feltörekvő popelőadó részvételével, melyek közül a dán Alphabeat az idei év egyik nagy felfedezettje is egyben.

http://www.youtube.com/v/QvD6maGRh7c&hl=en

A Popjustice sikeres védence, az Alphabeat

"A legjobb a popzenében az, hogy amikor pocsék, akkor is érdekes, vagy éppen rendkívül szórakoztató" - vallja Robinson, aki szerint a hagyományos értelemben vett kommersz popzene manapság pont, hogy defenzívába szorult Nagy-Britanniában az indie-hez sorolt gitárzenekarokkal szemben. Szerinte erről nagyrészt a zeneipar tehet: "A popipar főként olyan hülyék kezében van, akik jóval kevésbé intelligensek, mint a közönségük."

A Popjustice válasza erre az, hogy nem különösebben foglalkoznak a Pop Idol-típusú tévés tehetségkutatók győzteseivel, amennyiben azok dalai vagy személyisége nem ad erre okot (ez elég gyakran így van), viszont semmi problémát nem látnak a futószalagon gyártott popsztárokban - amíg azoknak jó dalokat írnak. Így aztán a Popjustice univerzumában egy Santana-formátumű gitárhős semmivel sem értékesebb Britneynél ("Carlos Santana egy idióta, aki nagyszerű példája annak a sztárnak, aki nem jön rá, hogy egy nyomtatott interjúban úgy lehet a legjobban érdekessé tenni a zenéd egy ismeretlen olvasó számára, ha szórakoztató, intelligens és érdekes vagy, nem pedig dzsemmelésről meg gitárszólókról magyarázol" - dühöngött egyszer Robinson), sőt.

Mindez azért is érdekes, mert Robinson megközelítése nagyszerűen példázza az utóbbi években komoly teret nyert "poptimista" felfogást, mely élesen szembeáll a sokáig uralkodó, "rockistának" csúfolt hozzáállással. Utóbbi nagy hangsúlyt fektet a technikai tudásra, a képzettségre, és elutasítja a popzene sokszor piac-centrikus hozzáállását, és az olyan, zenei tudást nem igazán igénylő műfajokat, mint mondjuk a hiphop. Magyarán az etalon a saját számait saját hangszerein lejátszó rockzenész, míg a popsztárok értéktelen slágerzenét, tucatárut énekelnek, amellyel maximum csak a tizenéves lányokat lehet becsapni. Szentségtörésnek számít, hogy mondjuk egy Spice Girls vagy egy Britney Spears-sláger jobb legyen egy U2- vagy egy Red Hot Chili Peppers-dalnál. Néhány popsztárnak sikerült idővel elfogadtatnia magát a másik oldalon is - így Madonna hirtelen szalonképes lett a Ray Of Lights lemez idején, vagy említhetjük a tinisztárságát kinövő Kylie Minogue-ot is -, de nekik is ehhez "meg kellett komolyodniuk."

Persze mind a rockizmus, mind a poptimizmus leginkább üres, újságírók és esztéták által kiagyalt kategóriák, ám bizonyos szemléletkülönbségre valóban rávilágítanak. A Popjustice sikere pedig azt mutatja, hogy sokan vannak, akik komoly felnőtt létükre szeretik a Sugababest vagy Rihannát, és egyáltalán nincs is kedvük szégyenkezni emiatt.