A kortárs művekkel kapcsolatban sokan táplálnak előítéleteket, olyannyira, hogy a kortárs jelző már-már szitokszóvá vált. Petrányi Zsolt, a Műcsarnok igazgatója ez ellen hirdetett harcot öt évvel ezelőtt, kinevezésekor. Most a múzeum egy hete nyílt Mi Vida - Menny és pokol című tárlatát ötéves igazgatói periódusa legfontosabb, gesztus értékű kiállításának nevezte. Kifaggattuk, miért gondolja ezt, és mi is teszteltük a leóni MUSAC gyűjtemény nemzetközi anyagából válogatott kiállítást, lila köd-e vagy élvezetes seregszemle. Örömmel mondhatjuk, ez utóbbi - sok a film, helyet kap egy nagy teremnyi terepasztal, hull a szoknya, és meg lehet pihenni a matracokon. A művészek nevei ismeretlenül hangzanak, pedig némelyikük híres rockzenekaroknak tervez másodállásban albumborítót.

Március végén nyílt meg a Műcsarnokban a Mi Vida - Menny és pokol című kiállítás, amelynek anyaga a spanyolországi León városában található MUSAC gyűjteményére épül. A tárlat két kurátora - a két együttműködő intézmény, a MUSAC és a Műcsarnok igazgatói, vagyis Agustín Pérez Rubio és Petrányi Zsolt - olyan hívószót választottak a kiállítás témájául, ami kellőképpen tág ahhoz, hogy művek széles skálája beleférjen, és elég hétköznapi ahhoz, hogy a közönség nagy szelete is kapcsolatot találjon a kiválasztott művekkel.

A közel száz mű eszerint élet és művészet kapcsolatát vizsgálná, de a termekben sétálva ez jut a legkevésbé eszünkbe. Az egyik művész nemi identitására reflektál viccesen, a másik a világban dúló háborúkra, a harmadik származására - ami összeköti őket, az ezerszer inkább a minőség, mint a közös téma, de ezért inkább csak gratulálni lehet a kurátoroknak.

"Kifejezetten olyan kiállítást terveztünk, ami közelebb hozza a kortárs művészetet a nézőkhöz" - mondta el Petrányi Zsolt az [origo]-nak. "Vannak a Műcsarnokban nehezebben emészthető kiállítások, de most azt szerettük volna, hogy a szélesebb közönségnek is megmutassuk, hogy a kortárs művészet nem olyan távoli és életidegen, hiszen a művészek maguk is életélményeikből merítenek."

Petrányi Zsolt azt is elmondta, kurátor kollégájával nem törekedtek arra, hogy kifejezetten látványos műveket válogassanak össze. Hogy mégis így sikerült, a MUSAC-nak köszönhető. "A látványosság eleve karakterjegye ennek a spanyol gyűjteménynek, talán mediterrán jellegéből adódóan. Nem tudnék olyan művet említeni a gyűjteményükből, ami hideg lenne, vagy amely ne támaszkodna valamilyen érzéki élményre, még ha filozofikus dolgokról is beszél. Ennek ellenére a magyar néző gyakran okoz meglepetéseket nekünk, kortárs művészettel foglalkozóknak: hogy mi az a mű, amitől elfordul, és mi az, amitől meg nem. Hogy ez a kiállítás mennyire lesz népszerű, majd az első hetek döntik el."

A kiállításon 36 művész szerepel a műveivel, nevük - a kortárs művészettel foglalkozókon kívül - nagyrészt ismeretlenül cseng mindenkinek. Vannak persze olyan alkotók, akik szakmai berkekben már rangot szereztek, például Candice Breitz dél-afrikai származású művész, akinek híres, filmszínésznők arcaival játszó filmjét láthatjuk a Műcsarnokban, Luc Delahaye sajtófotós vagy Pipilotti Rist, akinek videóit a Times Square-en is kivetítették.

Van néhány olyan művész is, akinek a munkáit sokan ismerik, de máshonnan: Ryan McGinley (akinek lobogó hajú nőjével hirdeti a kiállítást a Műcsarnok) rohanós meztelen fiús fotója például az izlandi Sigur Rós zenekar legutóbbi albumának (Med sud í eyrum vid spilum endalaust) borítóját díszíti (és a Gobbledigook klipje is az ő ihletésére készült), és Julian Opie jellegzetes kis figurái tűnnek fel a Blur válogatásalbumán (a művész arról is híres, hogy formázott szobrot Bryan Adamsről).

Három nagy, látványos mű alkotja a kiállítás gerincét, ki sem lehetne kerülni őket, hiszen egyrészt nagyok, másrészt központi helyet foglalnak el az egymás után sorjázó termekben. Az egyik Pipilotti Rist videóinstallációja, amely rögtön az első, lesötétített teremben várja az érkező látogatókat. A képernyő a plafonra van erősítve, tehát a film végignézéséhez érdemes leheveredni a kikészített matracokra.

MIÉRT UTÁLJUK A KORTÁRS MŰVÉSZETET?

Mert csúnya és nem ábrázol semmit, vagy érthetetlen és ellenszenves. Legalábbis annak tűnik első blikkre. A mai művek szinte mindegyike egy nyomozás: azt kell kiötölni, hogy mi van mögötte. A művészettörténészek a modern művészetnek csupán az egyik irányzatát hívják konceptuálisnak. Valójában azonban a XX. század eleje óta született művek többsége konceptuális, kezdve Marcel Duchamp piszoárjától a csupasz egyszínű vásznakon át a mai videoművészetig. Lényegük egy gondolat, egy ötlet vagy - reakció a művészet eddigi szokásaira. Külsejük viszont gyakran tényleg érdektelen vagy csúnya; ezekre szoktuk mondani, hogy ilyet én is tudnék, holott csak annyi történt, hogy úgy állunk hozzájuk, mintha egy barokk csendéletet néznénk, és azt várjuk, szépek legyenek. Pedig ma már nem az (vagy nemcsak az) a fontos. Viszont ettől még nehéz érteni a kortárs alkotásokat. Erről a problémáról kérdeztük Petrányi Zsolt véleményét.

"Minden mű konceptuális ma, de van egy széles spektruma ezeknek a műveknek. Az egyik oldalán azok a művek állnak, amelyek különös érdeklődést, odafigyelést, esetleg még előzetes tudást is igényelnek, a másik oldalon viszont vannak olyan művek, amik valamilyen szálat szeretnének adni a nézőnek azért, hogy ott marasztalják. És ez a szál legtöbbször a látvány. Mi most inkább olyan műveket hoztunk előtérbe, amelyek már látványvilágukkal, megjelenésükkel vonzzák a nézőt, és a megértés már ezt követheti."

"Ráadásul olyan képcédulákat készítettünk, amelyek röviden beszámolnak a műről. Ezek a szövegek persze néha nem tudnak kilépni a művészettörténészek szakmai zsargonjából, mégis abban reménykedem, hogy a mű tetszhet úgy is, hogy nem ismerem az összes paraméterét."

A képek meztelen nőket ábrázolnak, amint szép, de túlszínezett természeti környezetben henteregnek, barackokat nyomnak szét, sütőtökökön gázolnak át, és más dolgokat művelnek (itt lehet belekukkantani, még mit); a mű nagy sikerrel szerepelt a 2005-ös velencei biennálén, és az emberi test és a természet elképzelt paradicsomi kapcsolatát próbálja meg szuper 8-as technikával leképezni. Ez a mű is visszaadja azt, amit sokan Pipilotti nagy erényének tartanak: sok konceptuális művésszel ellentétben az ő színes és zenés munkái egyszerű boldogságot és harmóniát sugároznak. 

A másik nagyszerű installáció egy portugál művésznő munkája, címe Burka (a test teljes felületét elfedő ruha, amit a szigorúan vallásos muzulmán nők viselnek - a szerk.). Egy csomó különböző színű és anyagú szoknya van ráerősítve egy felfüggesztett bábra, amely hirtelen lezuhan a földre. Az alkotó, Joana Vasconcelos szívesen foglalkozik a női szerepekkel, a női szerepvállalással. Ebben a munkájában is erről van szó: a különböző szövetek különböző nációkat képviselnek (az amerikaiak terepmintás szoknyát kaptak), és a lezuhanó bábu a guillotine-ra akar emlékeztetni.

A harmadik mű a múzeum hátsó apszisának teljes területét elfoglalja. Thomas Hirschhorn svájci művészt jellegzetes, helyszínspecifikus installációi tették ismertté, amelyeket általában kartonpapírból, alufóliából, folpackból készíti, és a világ állapotát térképezik fel, illetve kritizálják. A Műcsarnokban látható ENSZ miniatúra című installáció is ilyen: a hatalmas méretű terepasztalon a művész a világ háborús övezeteinek makettjét készítette el.

Szintén nagyon látványos a szerb származású művésznő, Marina Abramovic munkája. A 62 éves hölgyről annyit kell tudni, hogy teljesen őrült - a hetvenes években önpusztító performanszaival vált híressé (például késsel nyiszálta magát, később különböző gyógyszerekkel azt akarta elérni, hogy elájuljon a performansz alatt), majd kiment Amszterdamba, és egy nyugatnémet kollégával folytatta tovább a munkát. Ő a performanszművészet nagyasszonya, a Műcsarnokban látható munkájában szerencsére nincs erőszak, de épp eléggé meghökkentő így is. A videóinstallációt egy oldalsó teremben találjuk; egy kis képernyőn bizarr régi délszláv termékenységi rítusokat magyaráz maga a művésznő, mintha csak oktatófilm lenne, mellette hatalmas vásznakon pedig eljátszva is láthatjuk némelyik furcsa népszokást, többek között azt is, amely szerint a férfiaknak a földre kell maszturbálniuk, hogy jó legyen a termés. (A képen egy másik rítus.)

Forrás: [origo]
Egy filmkocka Marina Abramovic erotikus Balkán eposzából  |  Nézz még képeket!


Érdemes a kiállítás oldalsó termeiben is elidőzni, hiszen sok nagyszerű mű kapott helyet eldugott sarkokban, például a már említett Candice Breitz filmszínésznős videója is, amelyben Julia Roberts, Diane Keaton, Meryl Streep, Susan Sarandon beszélnek az anyaságról a kivágott filmrészletekben. Vagy Zhang Huan kínai fotós híres sorozatából két kép, amelyen egymáson fekvő meztelen nők adnak pár métert egy hegy magasságához, illetve a párja, amelyen a tóban vigyázzban ülő kínai emberek adnak pár centit a vízszinthez. A kiállítótermeken kívül is érdemes nyitott szemmel járni: Dora García remek, száz mondatból álló műve (100 lehetetlen műtárgy), amely száz lehetetlen dolgot sorol föl (például ott lenni a világ végénél, az ajtó mindkét oldalán állni, megállítani a hanyatlást) különböző helyeken olvasható a kávézóban, kis cetlikre írva.