Képek, közelről - Robert Capa magyar fotográfus képei a Ludwig múzeumban

2009.07.30. 14:39

Előítéletekkel mentünk el a Robert Capa magyar származású fotográfus képeiből rendezett kiállításra a Ludwig Múzeumba, mivel úgy hallottuk, hogy unalmas és súlytalan. Ehhez képest kellemesen csalódtunk, a falon úgy lógnak a híres és kevésbé híres fotók, hogy eszünkbe sem jut, hogy máshogy is lóghatnának.

"Ne ess kétségbe, jó Anyú, ha minden nem megy egyenessen és könnyen, én nem vagyok ügyetlen és majd befutok" - írta cikornyás betűkkel Robert Capa 1935 szeptemberében Párizsból haza édesanyjának, Budapestre. Friedmann Júliának nem kellett félnie, pár év elteltével fia valóban befutott, egy újonnan született műfaj, a sajtófotózás első legendájává vált, neki íródott levele pedig múzeumi vitrinbe került.

A Ludwig Múzeum kétszáz darab fényképet mutat be kiállításán Robert Capa életművéből, időrendben előrehaladva, és a megörökített háborúk szerint csoportosítva. Első fotós munkáitól, 1936-tól kezdve haláláig, 1954-ig Capa a világtörténelem szinte összes jelentős fegyveres konfliktusánál jelen volt, öt háborút fotózott tíz különböző országban, ezeken haladhatunk végig a tárlaton.

A fényképek zömét az átlagember ismeri, legalább futólag látta már, hiszen több kiállításon találkozhatott velük (Capa: szemtől szemben, Magyar Nemzeti Galéria, 2002; Robert Capa fotográfiái, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005; (M)érték, Ernst Múzeum, 2006; Test és lélek, Szépművészeti Múzeum, 2008), a cél tehát most inkább az életmű minél teljesebb bemutatása lehetett.

Szétnézünk a termekben, mindenütt egyforma méretű képek lógnak a falon, szikár fekete-fehérben. Szolid, visszafogott a kiállítás hangneme, és bár mi feltétlen hívei vagyunk a színes-szagos, informatív, multimédiás tárlatoknak, most furcsa módon nincsen hiányérzetünk a puritánságot látva. Az a kevés kritika, amely a kiállításról született, a kontextus hiányát hánytorgatja föl leginkább, de mi a kiállításon sétálgatva nem tudtunk olyan kultúrtörténeti kontextust felidézni, amelybe ez a kétszáz kép beilleszthető lett volna anélkül, hogy ne lenne műfajidegen az elképzelés valamelyik eleme.

Elfogadjuk tehát: fotókiállításon vagyunk, és amennyire mi tudjuk, az pont ilyen szokott lenni. Fényképeket akasztanak ki a falra, mellettük a cím, a készítési év, némi magyarázat. Indulás előtt búcsúzkodó katonák, az ejtőernyős ugrás előtti utolsó cigi, a templomban sebtiben felállított műtő, magazint lapozgató katonalány, a romok tövében virágzó pesti vendéglő, a szónokló Charles de Gaulle hátulról, kopasz kollaboráns anya.

Robert Capa fotói ebben a múzeumban, ezen a kiállításon nem kortörténeti dokumentumokként szerepelnek. Nem illusztrációk (sem történelmi eseményeké, sem egy ember életéé), hanem művészeti alkotások. Aki számára már túl ismerősek ezek a képek, hogy mondjanak bármi újat, az valószínűleg unatkozni fog a kiállításon, hiszen tényleg csak fényképeket lát. Se videó Robert Capa utazásairól mozgó piros vonalakkal, se érintőképernyős számítógépek a levelek kinagyított szövegével, se mozgóképes történelmi összefoglaló, se Capa katonai egyenruhája nem szerepel a kiállításon. Drága tévéképernyőkön nem beszélnek tudósok arról, beállított kép-e A milicista halála. Csak a képek, pőrén. Ez tudatos döntés eredménye, olyané ráadásul, amivel könnyen tudunk azonosulni.

A kiállítás azt viszont elmondhatta volna, hogy Robert Capa kivételes pillanatban lett fotóssá. Pont amikor a média, a nyomdászat és a fotótechnika fejlődése, valamint a világtörténelem együttes erői lehetővé tették, hogy az addigi böhöm, mozdíthatatlan kamerák helyett kis méretű, hordozható Leicákkal szaladgáljanak a fényképészek az éppen adódó különféle háborúkban, és a képéhes magazinokat fotókkal lássák el, amit azok tűrhető minőségben ki is tudnak nyomtatni. Az 1936-ban kezdődő spanyol polgárháború volt az első nagyobb politikai esemény, amiről a média a ma ismert modern eszközökkel tudósított. (Hemingway is dolgozott itt haditudósítóként.) Ekkor született meg a fotóriporteri szakma. Minden, ami ezután történt, Vietnam, iraki háború, YouTube, innen nőtt ki. De ez médiatörténet, és lehet, hogy nem mindenkit érdekel olyan mélységben, hogy erre kelljen felépíteni a kiállítást.

Persze a tárlat vállalkozhatott volna a fotós életének elmesélésére is. Mi is megnéztük volna például a térképen, hol volt a Friedmann-család kis szabósága, milyen volt Bandi csecsemőnek, és van-e fénykép, amin látszik, hogy hat ujjal született. Szerelme, a szintén fényképész Gerda Taro tényleg olyan csodaszép volt-e, amilyen erős hatást tett Robert Capára? Milyen szállodákban töltötte életét a bohém fotós, és milyen volt a buli, amit Hemingwaynek rendezett?

Megértjük a kurátor, Páldi Lívia döntését, hogy nem vállalkozott rá, hogy egy életrajzi dokumentumfilmet rekonstruáljon két dimenzióban, a múzeum falain. Költséges és időigényes feladat lett volna. Meg aztán született is már egy szórakoztató dokumentumfilm Robert Capa: In Love And War címmel 2003-ban, Anne Makepeace rendezte, Robert Capa magyar hangja Goran Visnjic (Kovács doki a Vészhelyzet-ből). Abból sok minden kiderül Robert Capa életéről és személyiségéről, a kiállításon folyamatosan vetítik. Innentől kezdve tehát inkább arról beszélnénk. Nem feltétlenül azért, mert rossz a kiállítás, hanem mert többet mond a film.

Fotó: Pályi Zsófia
Robert Capa-kiállítás a Ludwigban  |  Fotó: Pályi Zsófia  |  Nézz még képeket!

Megismerünk belőle egy imádnivaló, fekete szemű sármőrt, akinek szájából mindig hetykén lógott a cigi, és imádta a szerencsejátékot, a zöld posztónál és a fronton is. Úgy szimatolta és űzte az akciót a háborúban, mintha drukkolna a halálnak. Nem szerette a háborút, mégis ez volt a szakmája. "A haditudósítónak elszalasztani egy inváziót annyi, mint öt év Sing-Sing után visszautasítani egy randit Lana Turnerrel"- mondta viccesen. Megnyerő humorával egy pillanat alatt hódította meg nemcsak a nőket, de a férfiakat is; a katonák, akiket kísért kamerájával, imádták. Gyönyörű férfi volt, amolyan Alec Baldwin-típusú macsó, aki még Ingrid Bergmannak is azt mondta, hogy nem akarja házassággal lekötni magát. (Hitchcock kettejük szerelméről mintázta a Hátsó ablak című krimijének főszereplő párjának felemás kapcsolatát, a nőt Grace Kelly, a férfit pedig James Stewart alakította.)

Anne Makepeace másfél órás dokumentumfilmje számos erénnyel büszkélkedhet: logikusan, mégis érdekesen építkezik, sok forrást megszólaltat, többek között Robert Capa képeinek ma élő szereplőit, egykori kollégáit. És ami legalább annyira fontos: egy csomó, ritkán látható fotót és mozgóképet mutat meg. (Igaz, jó pár archívnak tűnő jelenetet utólag forgattak, például amelyikben egy kisfiú a Vajdahunyadvára előtt korcsolyázik, a szórakoztató, amerikai típusú dokumentumfílmek sajátossága, hogy az ilyeneket jelzés nélkül illesztik a filmbe.)

Fotó: Pályi Zsófia
Robert Capa-kiállítás a Ludwigban  |  Fotó: Pályi Zsófia  |  Nézz még képeket!

Látjuk, ahogy Robert Capa a kádban ázik, Gerda Taróval beszélget, fényképezőgépekkel teleaggatva álldigál, földön fetrengve keresi a jó szöget vagy éppen flipperezik a bisztróban. Sőt egy részletet is bevágtak abból a hollywoodi kalandfilmből, amelyben arab szolgát játszik, csinos turbánban jelentőségteljesen helyezgeti a poharakat (méreg van bennük?). Még egy kis elemzést is kapunk, a három Magnumos fotós, Henri Cartier-Bresson, Chim (a lengyel származású David Seymour) és Capa egy-egy fotójának összehasonlításából érezhetünk rá művészi stílusukra.

Részlet a Capa: In Love And War című dokumentumfilmből

Az a gyanúnk, ennél a dokumentumfilmnél teljesebb kontextust kevés kurátor tudott volna összerakni egy kiállításon. A termek közepén húzódó tárlókban látható néhány korabeli magyar és külföldi képes magazin, amelyekben Capa fotói láthatók, természetesen akkoriban név nélkül jelentek meg. A képeslapok felvillantják, hogyan találkozott Robert Capa fotóival (és nagy horderejű politikai eseményekkel) a korabeli közönség, de inkább érdekességet nyújt az a kevés számú újság. A magyar képaláírások viccesek: "A tengelyhatalmak csapatainak halálmegvető harca a többszörös túlerővel támadó ellenség feltartóztatására" - tudósít a partraszállásról a szalagcím, az ellenség sorai között éppen ott úszott a hideg Atlanti-óceánban Robert Capa is.

KAPCSOLÓDÓ CIKK