Keresztek és testek - a MODEM Messiások kiállításán jártunk

2009.09.02. 16:40

Egy pucér pasas kék fényű vízben lebeg, egy nő sebeket vés a hasába, kicsit arrébb ronda hullák sorakoznak. Mi köze van ennek a megváltáshoz? Furcsa és felkavaró vízió Debrecen Messiások tárlata, de végre van egy izgalmas kiállítás az országban. Aki Dalí vagy Picasso leghíresebb festményeiért jönne csak el, maradjon otthon és lapozgassa az albumot. Beszámoló.

Messiások avagy A nyugati ember és a megváltás gondolata, szól a cím, pont mintha hittanórát hirdetnének felnőtteknek, mégsem arról van szó. A MODEM augusztus 13-án nyílt kiállítását már teljes erőből reklámozzák az országban széthintett, bicepszre húzott töviskoszorús plakátok. Hogy a csudába jut eszébe Gulyás Gábornak, a MODEM igazgatójának, hogy keresztre feszített Krisztusokat mutogasson a magyar családoknak? Mi történt Debrecenben? Ezekkel a kényelmetlen gondolatokkal zötyögtünk a városba, ahol csakhamar rájöttünk, átejtettek bennünket, csupa jóakaratból.

Sokkal-sokkal több a kiállítás, mint amit a címe sugall. Nem vallásos, hanem mélyen filozofikus. Nem a megváltásról szól, hanem arról, hogyan látja az ember a saját létét ebben a vallástalan, új határokat kereső világban. Messze esik a saját farkát nyirbáló Schwarzkogler Jézus Krisztustól, de ebben a szélesre nyitott értelmezési térben mind kényelmesen elsétálgathatunk.

Gulyás Gábor, a tárlat kurátora egybehordott egy csomó művet a világ különböző szegletéből. A téma olyan zavarba ejtően nagy, hogy benne szinte bármerre lehetne kanyarodni. Hogy éppen négy részből épül fel a kiállítás, és ezek a test, a halál, a történelem és a megváltás szekciói, önkényes döntés.

Lehetne terme a születésnek, a pornónak, a test iparszerű manipulálásának, a túlvilági elképzeléseknek és még ezer másnak, mint ahogy sok más mű éppen ilyen jól illene a kiállításba. A sokkoló és sokatmondó válogatás kulcsa a válogató személye, aki erről a témáról éppen ezt akarta elmondani. Nem akart enciklopédikus kiállítást erről vagy amarról, hanem elénk tette a saját vízióját, felkínálva a lehetőséget, hogy mi ebből kiindulva bármit vizionáljunk.

A kiállítás erénye ez a szabadság. Erős, de nem magától értődő alkotások sorjáznak egymás mellett, nem magától értődő szomszédságban. Olajfestmények mellett fotók, aztán meg baktériummal beoltott, szétrohadt szoboröntvények. Csillag után a kereszt, megható mellett a groteszk. Miénk a feladat, hogy gondolkozzunk.

FotA3: DA¶mA¶tA¶r Agi [origo]
Marina Abramovic videója  |  Nézz még képeket a kiállításról!

A kiállításon végighaladva pontosan felépített, sodró dramaturgia szerint jutunk el öleléstől a keresztig. Az első részben Picasso groteszk szerelmespárja és Marc Quinn jógapózba gömbölyödő kecses márványlánya fogja meg a tekintetet, majd sétálunk tovább egy fából ácsolt alagútba, amely pontosan azt a képzetet kelti, mint amit a falakon látunk: a test belsejébe jutottunk. A testtel való foglalatoskodás a 20. századi művészet egyik kedvenc témája, a kiállítás következő részében erre látunk példákat, egy elkerített, piros karikás szobában bécsi akcionista művészek gyötrik a testüket, később Marina Abramovic szerb születésű body art művész karcol a hasára ötágú véres csillagot, Sigali Landau tövisekből font karikával hulahoppozik a tengerparton, Andy Warhol filmezi az alvást.

Itt is fontos szerepet játszik a díszlet: a halál termébe lefelé kell haladni. Amit először megpillantunk, Mapplethorpe önarcképe a halálfejes bottal, amelyet akkor fotózott magáról, amikor már tudta, hogy meg fog halni. És itt nézünk farkasszemet Andres Serrano karibi származású, szigorú katolikus szellemben nevelt amerikai botrányfotós hullaházban készített képeivel is, amik a test végét, a dicstelen pusztulást rögzítik kíméletlenül. Ez a kiállítás egyik nagy, lélegzetelállító pillanata.

FotA3: DA¶mA¶tA¶r Agi [origo]
Andres Serrano halottasházban készített fotói  |  Nézz még képeket a kiállításról!

A következő szekció a történelmi messiástörténeteket gyűjti össze, a leghangsúlyosabb Szervátiusz Tibor és Derkovits Gyula Dózsa György-mitológiája, a többi kiválogatott mű nincs ennyire összehangolva. Bele-belekapnak a témákba, történésekbe (1956, lengyel Szolidaritás stb.), de nem is vállalkozhatnak arra, hogy feltérképezzék az összes hamis messiást. "A történelem résznél azt éreztem, hogy nem szabad belemenni részletesen semmibe, pedig nagyon kínálta magát" - mondta el kérdésünkre Gulyás Gábor. "A kommunizmusban és a fasizmusban a messianizmus nagyon meghatározó volt, izgalmas közvetett vallási kapcsolódásokat lehetne feltérképezni. De akkor az egész borult volna." Így azonban ez a rész kilóg a többi közül, a kiállítás legsúlytalanabb része, persze megmenti több meglepő és látványos mű.

A végére jutnak a Krisztusok, a képek a vallásosság többarcúságát és problematikáját mutatják meg. Georges Rouault üvegfestménye a ma is élő hitet jelképezi, de nem messze függ Eugeniusz Get-Stankiewicz csináld-magad keresztre feszítő készlete is, ami viszont pimaszul játszik a kereszthalál szentségével. Itt látható Serrano hírhedt, többértelmű Piss Christ-ja is.

Fotó: Dömötör Ági [origo]
Andres Serrano Piss Christ-ja balra |  Nézz még képeket a kiállításról!

Gulyás Gábor a végére tartogatta a másik súlypontot, Bill Viola videóját. "A történet, ami ott megjelenik, emblematikusan magában foglalja a kiállítás gondolatiságát" - magyarázta, miért kulcsmű számára a videó. "Abban úgy van jelen valami nagyon mély transzcendens és szakrális jelleg, hogy kevés a direkt utalás."

Bill Violáról azt kell tudni, hogy ő ma az egyik legjelentősebb és legelismertebb videoművész, tőlünk nyugatabbra igazi sztár: többször szerepelt a velencei biennálén, és készített videót a Nine Inch Nailsnek. Kísérleti filmjeiben és videóiban a monotóniával, a lassúsággal játszik. A kiállításon látható Messenger (Hírhozó) című videóját 13 éve rendelte tőle a durhami katedrális, a vizuális művészetek brit éve alkalmából. Egy meztelen férfit ábrázol, aki lebeg a vízben, lassan felemelkedik a felszínre, levegőt vesz, és alámerül megint. Ez az egyszerű, tíz másodperces mozdulatsort Viola hárompercessé nyújtja és többször megismétli, egészen furcsa képi hatást érve el: úgy látszik, mintha a figura nem is mozdulna, csak a víz játszana a testével, lassan emelkednek a buborékok a szájából, mintha az utolsó lélegzete lenne.

Bill Viola: Messenger (háromperces részlet)

Viola gyakran használja a lassítás módszerét, az 1995-ös Greetings című vicces videójában például csupán annyi történik, hogy két, indiai leplekbe burkolt nő találkozik az utcán, a végsőkig lelassított felvétel azonban ezernyi festménnyé esik szét, amely így, kimerevítve a klasszikus angyali üdvözlet kompozíciójához hasonlít.

Jellemzően kevéssé ismert művészek munkái ütnek fejbe jobban, soha sem hallott lengyel, román művészek nevét lehet megismerni: Sorin Tara román térképekre fest, Alexandru Radvan megdöbbentő, idióta fejeket rajzol, Gregorz Klaman formalinban ázó szerveket rendezett el kereszt alakban egy kis szobában, és itt van az orosz Blues Noses banda egy vicces képe is. Mind remekművek. Nem minden alkotás ugyanolyan súlyú, de ennyi erőteljes művet egy kiállításon ritkán látni errefelé.

Kár számon kérni a kiállítástól, hogy a reklámban és a sajtóanyagokban büszkén sorolt világhírű festők Debrecenbe hordott művei az életmű kisebb, jelentéktelenebb darabjai. Hogy Munch Csók-ja helyett jobban tetszett volna a Sikoly? Dalítól a csorgó óra? Naná. Hogy a Debrecenbe érkezett Picasso-kép nem nagy szám, a budapesti Ludwig őrzi? Igen, és? A fenti húzónevek arra valók, hogy Debrecenbe csalogassák azokat, akiknek Marina Abramovic, Christian Boltanski, Bill Viola, Damian Hirst vagy Günter Brus neve nem mondana semmit. Ők is sztárok, csak a kortárs művészettel hadilábon álló magyar közönség még nem ismeri őket.

Mi könnyen megbocsátjuk a csalást, mert ebben a témában jóval többet adhat egy új, mellbevágó alkotás, mint egy, reprodukciókról már rég ismert "híres" kép. A pár évvel ezelőtti Nitsch-kiállítást leszámítva eddig nem szenteltek nálunk a bécsi akcionizmusnak akkora teret sem, mint az a pirinyó, piros karikás szoba Debrecenben. Christian Boltanski-művet sem állt módunkban még látni Magyarországon. Ezek fontos, jó dolgok. Régen láttunk budapesti múzeumban ennyire bátor és kockázatvállaló kiállítást.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK