Biztos kezű profi vagy fékevesztett fantáziájú zseni kéne ahhoz, hogy a Mein Kampf című, Hitler fiatalságát felskiccelő fekete komédia a maga abszurd és kekec humorában kiteljesedjen. A Nemzeti Színház előadása nem nélkülözi sem a jó ötleteket, sem a remek alakításokat, mégis jellegtelen marad. Mátyássy Bence csodásan selypeg, Törőcsik Mari fantasztikus, de a provokatív gesztus - hé, Hitler a Nemzetiben - megérdemelte volna a virtuózabb és invenciózusabb megvalósítást.

Az ifjú Adolf Hitler (Mátyássy Bence) Bécsbe érkezik, hogy jelentkezzen a festőakadémiára. Szállásadója, Shlomo Herzl (Sinkó László) veszi őt szárnyai alá. Az idős könyvárus annyira megkedveli, hogy amikor a Halál (Törőcsik Mari) jön Hitlerért, - hogy védence életét mentse -, letagadja az éppen a vécén trónoló ifjút. Hitler nem hálálja meg a kapott barátságot, a Halállal köt szövetséget. Nagyjából ez a váza Tábori György 1987-ben írt drámájának.

Kötőanyaga a vaskos humor: kaján tréfák hullanak egyre s másra a nézőre. Hitler székrekedéssel küzd, a tábori szakács Istennek képzeli magát, a szexőrült hölgyike preparált szűzhártyáját nyújtja át az öregúrnak. Néha túl sok, túl vásári a poén; kínálja magát, hogy az előadás rájátsszon erre, hisz maga a szerző is bohózat-paródiát komponált.

A rendezést még csak ízlelgető (ez a második munkája) Rába Roland ehhez képest valami fura posztmodern minimalizmusban lebegteti az előadást. A díszlet egyszerű, a színpadi mozgás kevés, és komédiázás helyett inkább a puritán színészi játék hangsúlyos.

Két kivétel van, Törőcsik Mari és Mátyássy Bence, belépésükkor szinte érezhetően friss levegőt hoznak magukkal a színpadra.

Hitler szerepére remek választás volt Mátyássy Bence. Már a belépője is zseniális: felhúzott orral, selypegve hadarja Hitler végeláthatatlan mondatait. Finoman egyensúlyoz a valós ember megformálása és karikatúra közt, pedig ez Hitler esetében nehéz lehet. Nem lesz belőle Chaplin-utánérzés, de felismerhető a riadt kisfiúban, a csalódott kamaszban a későbbi diktátor ismert képe és gesztusrendszere.

Törőcsik Mari alakján rajta hagyta nyomát a betegség, mégis ő az - a fiatal Mátyássyn kívül -, aki tud és akar játszani - a szó eredeti értelmében. Ezerféle színt megmutat egy tízmondatnyi dialógusban, cikázik gúny, cinizmus, kíváncsiság, pofátlanság, bölcsesség között. Minden félmondatában huncutság van.

Sinkó László méltóságteljes, nyugodt lénye viszont nekünk nem illik bele a darabba. Shlomo Herzl szerepében van tűz és élet: szűz lánykákkal gyanús kapcsolatot tart fenn, Hitlerbe valósággal szerelmes lesz. Kínlódik a könyvével, és közben perlekedik Istennel, Halállal. Sinkó meg üldögél, és a kiábrándult emberek kifejezéstelenségével recitálja a szerepét. Zeng a hangja, mint egy királyé, de nem lesz belőle Shlomo Herzl.

Fotó: Gebauer Hanga
Mátyássy Bence és Sinkó László a Mein Kampf-ban  |  Fotó: Gebauer Hanga

Lobkowitz is teljesen érdektelen marad, pedig kis humorral Rejtő Jenő-i regényalak is kikacsinthatna a szerepből: ő a tábori szakács, aki Istennek képzeli magát. Makranczi Zalán végig a színpad egyik félreeső pontján üldögél, és az első tíz percet leszámítva (mikor szövege is van) fogalmunk sincs róla, mi lenne a funkciója. Ez egyébként a többi szereplőről is elmondható: a fiatal színészek az esetek döntő többségében céltalanul lébecolnak.

A rendezés nagy ötlete, hogy dalbetétekkel toldja meg eredeti sztorit. Pont ez kell ide: ironikusan odatett kuplék, amik magukba sűrítik, kibontják a darab abszurditását. Operettsláger, musicalbetét, Szörényi-Bródy-szerzemény, Wagner, Strauss, Seress Rezső, minden van itt, a végén még techno is. Igaz ugyan, ha már Rába Roland kitalálta ezeket a betéteket, akkor akár jobban is eljátszhatott volna velük. Törőcsik Mari dala (Átutazó vagyok itt a földön) gyönyörű és szívszorító, Mátyássy Bence is viccesen énekel az esthajnalcsillagokhoz, de nem mindegyik dal ad hozzá annyit az előadáshoz, mint amennyit adhatna - az ötlet alapján.

Fotó: Gebauer Hanga
Törőcsik Mari és Földi Ádám a Mein Kampf-ban  |  Fotó: Gebauer Hanga

Kartonból készült táblák kapcsolódnak be olykor a darabban elhangzottak szemléltetésére, ilyesmikért kaptunk piros pontot általános iskolában, ha dinoszauruszokat vagy az eső útját rajzoltuk rájuk. Egyszer-kétszer fergeteges vizuális geg (például mikor a Hitler név eredetét magyarázzák vagy mikor kis emberekké zsugorodnak segítségükkel), visszatérő elemként használva inkább amatőr hatást kelt. Mintha egyetemi színjátszó csoport bohóckodna, pénz híján kartonból eszkábált díszletelemekkel.

Mint ahogy az is kár, hogy az utolsó felvonás a Nemzeti erősen húzott változatában teljesen zavaros marad. A fináléban Hitler elsétál a Halállal, de az előadás homályban hagyja, hogy a látványos kivonulás nem a nagyravágyó ifjú halálát jelenti, hanem a Halállal kötött - az emberiségre nézvést - tragikus szövetséget. Pedig ez a vég ad az amúgy poénokból összetákolt darabnak perspektívát, ez csinál az idétlen bohózatból gyilkos fekete komédiát.

Fotó: Gebauer Hanga
Gerlits Réka, László Attila és Mészáros Piroska  |  Fotó: Gebauer Hanga

Bármi forgott is Alföldi Róbert fejében, amikor kiszemelte a Németországba szakadt magyar szerző, Tábori György (George Tabori) 1987-es Mein Kampf című komédiáját, rutinos róka lévén azzal biztosan kalkulált, hogy a darabválasztás - címe, főhőse okán - figyelmet fog kelteni (netes fórumok tanulsága szerint így is lett). Ezt a potenciált jobban kihasználhatta volna a Nemzeti, ha profibb előadást rak össze. Így olyan érzése marad az embernek, hogy csak használni akarták már valahogyan a nagyszínpadról lemaradt színészeket.