Bereczky Loránd: Illik már elmenni nyugdíjba

2010.02.14. 17:54

Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria februárban távozó igazgatója rekord hosszúságú időt, 28 évet töltött hivatalában. A múzeum szerinte nem kocsma, hogy kényelmes is legyen, és annak örül, hogy működik még egyáltalán a Nemzeti Galéria. Utódjának drukkol, a vetkőző celebekkel nem kell versenyezni. Utolsó napjai egyikén beszélgettünk vele.

- A Magyar Nemzeti Galéria igazgatói pozíciójára kiírt nyílt pályázaton az Oktatási és Kulturális Minisztérium államtitkárán, Csák Ferencen kívül nem volt más pályázó. Miért lehet ez?

- Sehogyse értem, hogy miért akad fenn ezen állandóan a média. Én háromszor-négyszer pályáztam egyedül, akkor nem tették szóvá. Semmi különöset nem látok ebben.

- Ennyire riasztónak gondolja a Galéria igazgatói székét?

- Nem hinném, de nem könnyű feladat. Ma már nehéz múzeumot vezetni. Egyre rosszabbak a feltételek, egyre kevesebb pénzből és egyre kötöttebb rendszerben kell gazdálkodni. A másik riasztó tényező lehet, hogy komoly kritériumok szerepelnek a kiírásban, ami sok embert kizár. Például ötéves vezetői gyakorlat szükséges. Hát hol lehet ilyet szerezni? Ebben a szakmában nincs túl sok vezetői hely. (az MSZP színeiben politizáló Csák Ferenc 2000 óta irányítja szülei, Körmendi Anna és Csák Máté magángyűjteményét, amelyik az egyik legnagyobb az országban - a szerk.)

- Igaz, amit a Heti Válasz írt, hogy Fabényi Júlia, a Műcsarnok korábbi igazgatója, a Galéria igazgatói pályázatának egyik bírálóbizottsági tagja visszalépett, mert nem voltak tiszták a pályázati körülmények?

- Erre nem tudok mit mondani, nem ismerem Fabényi Júlia indokait. (Fabényi Júlia megkeresésünkre elmondta, hogy valóban visszalépett, de nem a pályázók száma vagy személye, hanem csak a pályázat időpontja ellen emelt kifogást - a szerk.)

- Mit szól az utódjához, Csák Ferenchez?

- Azt gondolom, alkalmas lesz a munkára. Örülnék, ha minden médium drukkolna neki. A Magyar Nemzeti Galéria nagyon fontos intézménye a magyar kultúrának. Ha idejön egy ember, azt nem lehet eleve rosszakaróan kezelni. Én a maga kérdéseiből azt veszem ki, hogy maga ellendrukkerként kezeli a kérdést. A maga kíváncsisága nem egyszerű tiszta kíváncsiság, hanem eleve feltételez valami titkot. Nem tudom, mi rejlik a mondandója mögött. Csák Ferenc úr végzett művészettörténész, két nyelven folyékonyan beszél, foglalkozott már képzőművészettel, publikált, rendezett kiállítást. Reménykedjünk, hogy hátha itt is meg fog felelni! Hogy van ez nem értem, hát nem a magyar kultúrának drukkolunk? Ahelyett, hogy azt kérdezné, hogy vagyok, azt kérdezi, hogy miért csak egy pályázat van.

- Megkérdezem azt is. Hogy érzi magát most? Milyen érzésekkel hagyja itt az igazgatói széket?

- Most még nem kell azonnal elszaladnom, mert még nyolc hónap a felmondási időm. A státuszom megmaradt, csak a vezetői megbízatásom szűnt meg. Hogy fog alakulni a sorsom, majd a jövő dönti el. De illik már elmenni nyugdíjba, nem? Persze van egy kis sajnálat bennem, de érzem és látom, hogy nem olyan egyszerű múzeumot vezetni. Más szempontok jönnek, új elképzelések lesznek, nem csak Magyarországon. Nem biztos, hogy én alkalmas lennék az új megértésére. Az se biztos, hogy én örülök ennek a változásnak. Két igazgatója volt eddig a múzeumnak, az elődöm, Pogány Ö. Gábor munkája volt az alapítás. A mi periódusunkban a dokumentálás volt a feladat. Csak olyan kiállításokat rendeztünk, ami mellé tudományos igényű katalógusokat jelentettünk meg, amelyek forrásértékűekké váltak. Most új program jön, amit már a társadalom új elvárásai határoznak meg.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Nézzen még képeket!  |   Fotó: Hajdú D. András

- Hogy látja, milyen helyzetben vette át 28 éve a múzeumot, és hogy adja most vissza?

- Jó állapotban vettem át. Szerencséje volt a Galériának a késői születéssel - 1957-ben alapították - nálunk rend van, itt nincsenek leltározatlan műtárgyak. Fontos, hogy az ember tudja, mije van. Az volt az elvárás, hogy muzeológiailag hiteles, múzeumba illő kiállítások legyenek, vagyis ne rövid, egymást váltó, hanem tudományos kutatásokkal megalapozott, összefüggéseket feltáró kiállítások szülessenek, tudományos igényű katalógusokkal. Ezt teljesítettük. Amit a muzeológiai szakma, a művészettörténészek fontosnak éreztek, azokat a témákat lehetett feldolgozni, és meg is volt hozzá minden feltétel. Ez most megváltozik. Nagyon fontos lesz, hogy a társadalomban mi iránt van az érdeklődés, és ezt kell a szakmai szempontokkal egyeztetni. Erre utal a múzeumok nemzetközi fórumán már tavalyelőtt decemberben megfogalmazódott vélemény: elég volt a látványkiállításokból, térjünk vissza oktatási kötelezettségeinkhez, a társadalmi hivatásunkhoz.

- Mit ért látványkiállítás alatt?

- Amikor tetszetős dolgot csinálunk. Amikor az izgat bennünket, hogy milyen a biztosítási érték, és nem az, hogy milyen minőségi műveket hozunk. Amikor a látogatottságért kiszolgálunk. Tehát amikor szakmán kívüli eszközökkel, művészeten és kultúrán kívüli eszközökkel próbáljuk eladni a kultúrát, félve attól, hogy a kultúra nem tudja saját magát képviselni. Pedig tudja, csak hagyni kéne!

- Éppen a remekműveket szokták biztosítani a legnagyobb összegre, nem?

- A legnagyobb remekmű sem ér semmit, ha nem tárjuk fel összefüggéseit. Félek attól, ha a látvány igénytelenséghez vezethet.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Nézzen még képeket!  |   Fotó: Hajdú D. András

- Ön szerint hogy fog kinézni húsz év múlva egy múzeum?

- Egyszer 1994-ben felkértek hasonló jóslásra, sajnos, amit mondtam, majdnem minden bejött. Most azt gondolom, egyre keményebben fog felvetődni néhány alapkérdés, amit a muzeológiának magának kell megválaszolnia, de társadalmi összefüggésekben. Például nagyon kibővült a gyűjtés köre. Ugye most már gyűjtjük a Trabantot is, mint múzeumi tárgyat. Ha nem jön egy meteor, és nem veri szét a Földet, akkor nem húsz, hanem mondjuk száz év távlatából nézve, mi lesz itt? Az egész világ egy nagy múzeum lesz? El fogunk mi férni? Mindent úgy kell majd gyűjtenünk, ahogy eddig gyűjtöttünk? Lehet, hogy filozófiai kérdés, de ezzel az ijesztő gondolattal meg kell majd birkózni. Aztán rá fogunk jönni arra, is, hogy nem igaz az az állítás, hogy a múzeumoknak versenyre kell kelni más szórakoztató műfajban tevékenykedő fórumokkal. Nem szabad a vetkőző celebekkel versenyezni csak azért, hogy a közönséget idehozzuk. De nagyon fontos, hogy milyen feltételeket kapunk. Mondok egy konkrét példát magának, Magyarországon 16 kiemelt múzeum összesen tizenvalahány milliárd forintot kap évente, a közmédiumoknak pedig 52 milliárdot fizetnek a költségvetésből. A turizmus régen az egyik húzóágazat volt, most a terrorizmus miatt csökken a vonzereje, s ez érinti a múzeumokat is.

- Ezt nem értem, hiszen a múzeumok felvirágzását, amit múzeumi boomnak is szokás nevezni, nagy részben a kulturális turizmus segítette, motiválta.

- Tudja, mikor volt nálunk múzeumi boom? A nyolcvanas években. Ez egy rémálom, hogy múzeumi boomról beszélnek.

- Nemzetközi szinten értettem.

- Ez csak az evvel foglalkozó emberek vágyának kivetítése. A turizmus hozta magával ezt az új jelszót, hogy látogatóbarát múzeum. Ez mindig nyomta az orromat. Hát verték eddig a látogatókat? Annak a világnak természetesen vége, hogy a múzeum templom, ezt értem.

- Látott külföldön jó példát látogatóbarát múzeumra?

- Legutóbb Ausztriában voltam, a Hollein által tervezett alsó-ausztriai megyei múzeumot néztem meg St. Pöltenben. Tudja, mi ragadott meg? Apróság: széfek a ruhatárban. Itt a Galériában ezt soha nem sikerült keresztülvinnem.

- Többek között ez az, amit látogatóbarátnak szoktak nevezni.

- Igen? Akkor egyről beszélünk. Amikor az "A" épületet megkaptuk (a Ludwig Múzeum régi helye -a szerk.), akkor csináltunk egy baba-mama szobát. Meg voltam róla győződve, hogy ez majd a kutyának sem kell. Kiderült, hogy átlagban naponta egyszer használják.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Nézzen még képeket!  |   Fotó: Hajdú D. András

- Ha esetleg olvasgatta, hogy mi olvasható neten a Nemzeti Galériáról, látja, hogy sok múzeumlátogató véleménye az, hogy ez a múzeum olyan, mint egy Csipkerózsika-palota, ahol megállt az idő. Egyetért velük?

- Igazuk van, csak egyet felejt el mindenki. Ez nem miattunk van, hanem az épület miatt. Ezen nem tudok változtatni. Az egyik legnagyobb támadást többek között ezért kaptam, az Élet és Irodalomban 2009. januárjában.

György Péter cikkére gondol.

- Igen. Biztos azt hitték, hogy még pályázni akarok, ezért kell lejáratni. Pedig mindenkinek híreszteltem, hogy nem akarok pályázni. Utána többünknek ki kellett ülnünk egy nagy vitára (az ÉS-vita nyomán a Ludwig Múzeumban 2009-ben rendeztek egy kerekasztal-beszélgetést, amelyen a múzeumi szakma képviselői gyűltek össze: Bereczky Loránd, Baán László, Marosi Ernő, György Péter - a szerk.). Jól éreztük magunkat, nem ellenségeskedtünk. Fel is volt háborodva utána néhány kolléga. Abban a cikkben a legnagyobb kifogás az volt, hogy miért nem építjük át, meg modernizáljuk az épületet. Hát miből építsük át? Huszonnyolc éve vagyok itt, és húsz éve nem kaptunk támogatást ilyen jellegű feladatokra. Ma már ott tart a Nemzeti Galéria, hogy önfenntartónak kell lenni, magyarul a működésre egy fillér támogatást nem kapunk. Annak örülök, hogy még nem koszolódtunk el teljesen. Persze, hogy avítt hangulata van a dolognak.

- Nyilván kap normatív támogatást a Galéria a minisztériumtól.

- A Galéria a bérre és a járulékra kap pénzt. De ezt sem normatív alapon. Durván 900 millió Ft körül van a költségvetésünk, de ebből 250 millió Ft a kötelező bevétel, így csak 650 milliót kapunk meg. A többit a jegyekből és más lehetőségekből befolyt összegből előteremtenünk. A gyűjteménygyarapítás eseti alapon működik. Vagyis ha valami mű előbukkan, amit szeretnénk megvásárolni, akkor a Nemzeti Kulturális Alapnál pályázunk, és fű-fától koldulunk. A kortárs művészeti műveknél kisebb problémánk, aránylag normálisan gyarapodunk az OKM jóvoltából.

- Mikor az avíttságot említettem, nem elsősorban szakmai vitákra akartam utalni, hanem a múzeumlátogatók véleményére. Többségében nem is az átépítést hiányolják, hanem csak olyan apróságnak tűnő dolgokat említenek, hogy csak egy pénztáros van, aki nem tud angolul, nagy a sor, korán zár a múzeum, kényelmetlen a büfé stb.

- Ez igaznak látszik, de komolytalan dolog. A múzeum nem kocsma. A pénztáros általában tud angolul.

- De hát ez nagyon hasonló a baba-mama szobához, ez az, amiről beszéltünk: a látogatóbarát múzeum.

- Én meg azt mondom, hogy nem minden esetben és nem mindenhol kell kényelmesnek lenni. Ez rémálom. Nem lehet nyolc pénztárt fenntartani. Miből? Mit csinál az a nyolc pénztáros, amikor nincs sor?

- Nem lehetne spórolni azon, hogyha a Galéria projektrendszerben, egy-egy kiállítás megvalósítására alkalmazna szakembereket? Külföldön sok helyen így van.

- Magyarországon 1802 óta nem ez a rendszer alakult ki, ezért nem lehetne.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Nézzen még képeket!  |   Fotó: Hajdú D. András

- A Szépművészeti Múzeum igazgatója, Baán László sokszor beszélt arról, hogy a Szépművészetit és a Nemzeti Galériát össze kéne vonni. Ön mit gondol erről a tervéről?

- Nem szerencsés ötlet. Vissza lehet vinni az anyagot oda? Lacinak van egy érve, amit nem lehet kiverni a fejéből. Azt mondja, nemzetközi relációban majd a Szépművészeti Múzeum felhozza a Galériát. De hát ez fordítva van. Olyan mindenhol van, ami a Szépművészetiben van, sőt különbek is. A Szépművészeti anyaga gyakorlatilag kiegészít, de nem versenyez. Mi viszont egyediek vagyunk. A nemzetközi forgalmunk sokkal nagyobb. Több száz műtárgy ment ki 2009-ben külföldi múzeumokba, kiállításokra. Nagyon keresik a magyar művészetet. Arra kellene támogatást adni, hogy a megjelenés rendben legyen minden szempontból.

- Ha lenne rá lehetősége, ön átalakítaná a múzeumi intézményrendszert?

- Ez az intézményrendszer nem művi alapon alakult ki, természetes folyamat volt: gyarapodás folytán kiváltak egymásból az intézmények. Ennek néha még láthatóak a nyomai. Például valaha a Néprajzi Múzeumban volt az egyiptomi gyűjtemény, az óceániai  anyag még mindig ott van, mert Bodrogi, aki valaha igazgató volt, ezzel foglalkozott (Bodrogi Tibor, aki 1961-1968 között a Néprajzi Múzeum igazgatója volt, sokat foglalkozott Óceánia és Délkelet-Ázsia népművészetével -a szerk.) Hagyni kell a természetes utat.

- Mit gondol a Szépművészeti bővítési tervéről?

- Mindennek örülök, amit a múzeumügy kap. Meg kell gondolni, mit hova, de nem szabad megfúrni a tervet. Minden megtalálja az a maga helyét, kinövi magát.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Nézzen még képeket!  |   Fotó: Hajdú D. András

- A MODEM-ben volt két éve egy érdekes szocreál-kiállítás. Látta?

- Persze, miután a mi anyagunk volt a háromnegyed része.

- Már akkor sem értettem, hogy miért is nem a Galéria rendezte meg a kiállítást a saját anyagából.

- Miért? Hát Debrecen az a világvége? Nem így természetes, hogy mi most megcsináljuk ezt, ők meg megcsinálják amazt? Mi is csináltuk azt, csak helyileg nem itt volt, de a mi szakembereink is vettek részt benne.

- De az ötlet és a gesztus is éppúgy fontos: egy viszonylag közeli, vitatott korszakot ironikusan megmutatni.

- Nem kell ironizálni, mert az egy jó korszak volt, más országok szocreáljával szemben nálunk hihetetlen jó minőségű művészek dolgoztak abban az időben, ez a mi mázlink. De hogy az ördögbe fogják tudni az emberek, hogy ez mit ér, ha nem látták, mi volt a szocreál. A Nemzeti Galériának nem lehet a divat szerint ugrálni. Csak kidolgozott, több szinten megtárgyalt, jóváhagyott tudományos terv szerint formálódott a kiállítási politikánk. És nem ez volt az egyetlen kiállítás, amit mi Debrecennek odaadtunk. Nem volna szabad ilyen megközelítéseket tenni.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Nézzen még képeket!  |   Fotó: Hajdú D. András

- Csak nyilván oda fizetik a belépőjegyet az emberek, és azt jegyzik meg, hogy ott láttak egy jó kiállítást.

- Nem érdekes. Ne ezen múljon már. Mi fogunk veszekedni a belépőjegyen? Megvan a veszély egyébként, hogy erre megy majd a támogatás rendszere. Kérte, hogy jósoljak: a múzeumok trezor-jellege megmarad, és más szervezetek lesznek, ahol a piaci viszonyok között foglalkoznak a  művek közreadásával.

- Már léteznek is ilyen kiállításrendező cégek.

- Ez azt jelenti, hogy a művészek, a szakemberek bőrén hihetetlen profitot vágnak zsebre, s áttételesen az ő profitjukat támogatja az állam.

- Ha ön maradna a Galéria élén, és bőséges anyagi forrás állna rendelkezésére, milyen kiállítást csinálna meg szíve szerint?

- Először is meg kell nézni, mire van szakember, hiszen olyan nincs, hogy én akarok. Fel kell dolgozni, ki kell kutatni a témát, össze kell állítani az anyagot, meg kell írni a tudnivalókat. Biztos vagyok abban, hogy most átfogó korszakokkal kellene foglalkozni. Elkészült egy csomó monografikus kiállítás, nagyjából három művész életművének feldolgozásával tartozunk: Markó Károly, Ferenczy Károly és Derkovits Gyula. De ezen kívül átfogó, az összevetést kínáló kiállítások kellenének: például népművészet és grande art viszonya. Meg kellene nézni a 17-18. századának művészetét, és utána bizonyos 20. századi vonulatokat, iskolákat feldolgozni. Lehet, hogy néhány téma nem találkozik a közvélemény átütő érdeklődésével.

- Ha elképzelek egy olyan kiállítást, aminek az a címe, hogy Kultúra-ellenkultúra vagy akár az, hogy Három T, akkor azt a kiállítást ön szerint melyik múzeum lenne hivatott megcsinálni?

- Én nem tudom, mi az az ellenkultúra. Azt értem, mi az a három T, működését a gyakorlatban is láttam. De ez elég nagy fiaskó volna. Elég nehezen találnánk olyan művet, amelyik a harmadik T-be tartozott. A legenda tényleg nagy, de nem volt olyan sok tiltás, mint ahogy hírlik. A képzőművészetben ez nem működött egyszerűen, az irodalomtól inkább félt a politika. Ha arra akar kilyukadni, hogy fel kellene dolgozni már a kortárs művészet ügyét, akkor egyetértek, rendkívül fontos lenne. Úgy értem, hogy kortárs, hogy 1945 utánit. Érdekes dolog lenne. Gondoljon bele, kettészakadt a világ, egyik oldalon piaci eszközökkel, másikon meg ideológiai eszközökkel akarták a művészet és a közönség találkozását befolyásolni. Elég rosszul sikerült mindkét helyen, az eredmény ugyanaz: ott is, itt is szakadék tátong a modern művészet és a közönség között.

- A hetvenes évek elején ön is részt vett a hazai neoavantgárd művészeti csoportosulás balatonboglári kápolnatárlatainak felszámolásában, mint a párt képzőművészeti megbízottja.

- Ez így nem igaz, sosem voltam megbízott, alkalmazottként dolgoztam. A kezdetben kultúrpolitikai ügyként kezelt ügyet egyik pillanatról a másikra belügyminisztériumi üggyé változtatták. Nekem arra volt jó ez az eset, hogy megtanultam, a politika mit csinál. Tanuló voltam akkor, 28 éves. Nem akartak kulturális-politikai skandalumot, átterelték belügyi vonalra. Pillanatok alatt be lehetett zárni.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Nézzen még képeket!  |   Fotó: Hajdú D. András

- Mit szól ahhoz, hogy az ott kiállító művészek, Erdély Miklós, Jovánovics György, Halász Péter és mások, azóta múzeumba kerültek?

- Utolérte őket a balsors: akadémikus tények lesznek, akiknek művei ellen majd lázadni fog a következő generáció. Ez természetes folyamat. De ezek a művészek legendák.

- Hogy ítéli meg, az akkori a szisztémában mi volt az ön szerepe?

- Mi - akik ott dolgoztunk - tolmácsok voltunk a művészek és a hatalom között. Amikor bekerültem 1972-ben, egy hét alatt kiderült, hogy nekem nincsenek politikai karrierálmaim. Én a művészekkel voltam jóban. Mivel nem számítottam versenytársnak, engem ott mindenki kedvelt. Ezért aztán ott ragadtam majdnem tíz évig.

- Innen került Galéria élére?

- Igen, a KB-ból. Egyszer csak behívattak az Aczélhoz, azzal fogadott: azt mondják a főnökei, hogy maga legyen a Galéria igazgatója. Ő ezt nem akarja, vegyem tudomásul, merthogy én meg a haverjaim nem vagyunk valók a Galériába, a státusz közjogi méltóság. Én meg mosolyogtam, hogy jó, de akkor hogy kerülök oda.

- Mi volt az a képessége, ami véleménye szerint önt Aczél szemében képessé tette a Galéria vezetésére? Elég fiatal volt, amikor idekerült.

- Nem voltam fiatal, 42 éves voltam. Csak rossz hagyomány azt hinni, hogy százévesek a múzeumigazgatók. Majd most a Feri (Csák Ferenc, a következő igazgató - a szerk.) fiatal lesz.

- Csak öt évvel fiatalabb, mint ön, amikor a Galéria élére került.

- De sokat számít az az öt esztendő is. A vezetőnek a legfontosabb tulajdonsága, hogy világosan fogalmazva és szépen tanuljon meg kérni. Beosztottként is tudtam, ha valamihez nekem nem fűlött a fogam, akkor nem egészen úgy csináltam meg a feladatot, ahogy gondolták. De ha megkértek valamire, akkor úgy éreztem, hogy nekem azt úgy kell megcsinálnom.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Nézzen még képeket!  |   Fotó: Hajdú D. András

- A rendszerváltás idején jó pár igazgatót elmozdítottak a közgyűjtemények éléről. Minek köszönheti, hogy ön a helyén maradt?

- A művészeknek. Megvédtek. Akartak egyébként eltávolítani, két évet lebegtettek is. Két évig megbízott igazgató voltam. Pályáztam többször, megnyertem, de akkor sem neveztek ki. Majd csak két év múlva neveztek ki.

- Mit tart élete legnagyobb kudarcának, és mit sikerének?

- Kudarc az több van, nem fogom felsorolni, azt mások is tudják. A legfontosabb siker, hogy most egy működőképes intézményt tudok átadni. Ez a mai támogatási viszonyok között nem könnyű. Kevesen tudják, de a Ludwig Múzeumot is mi csináltuk meg. Van három nagyon jó Picasso a Ludwigban, amit én szereztem a magyar múzeumügynek. Hetven művet kaptunk ajándékba, hogy azért mennyit kellett lapátolni (a Ludwig Alapítvány adományozta a magyar államnak, a budapesti Ludwig Múzeum létrehozása céljából 1989-ben).

- Miért volt jó a Galériának, hogy önállósodott - most már épületileg is - a Ludwig Múzeum?

- Azt hiszem, 1991-ben volt, hogy megnyitottuk a Ludwig Múzeum első kiállítását, nemzetközi és magyar műveket közösen. Nagyon jó kiállítás volt. A siker után a kollégákkal, lerogytunk, és azt mondtam, na gyerekek, elérkezett a pillanat, amikor meg kell szabadulni a Ludwig Múzeumtól. Addig ugyanis a mi filiálénk volt. De hát főnök, most? Igen, most bizony, mert most lábra tud állni, és kellene egy olyan múzeum, amelyik nemzetközi relációban gyűjt kortárs magyar dolgokat. Ha itt marad, az nem lesz jó se nekik, se nekünk. És hogy szabadulunk meg tőle? Hát most elkezdünk házalni pártoknál, mindegyiknek megmondjuk, hogy írja bele a programjába, hogy kell egy modern múzeum. Bele is írták.

- A Galéria is gyűjt kortárs műveket.

Igen, de egészen más szempontok alapján. Mi nem gyűjtünk nemzetközi anyagot, csak magyart. A Ludwig mindkettőt gyűjti. Kati (Néray Katalin, a Ludwig Múzeum 2007-ben elhunyt igazgatónője - a szerk.) ezt nagyon érdekesen és meggyőzően csinálta. A Barna (Bencsik Barnabás, a  Ludwig jelenlegi igazgatója -a szerk.) - most jön majd bele. Van programja.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Nézzen még képeket!  |   Fotó: Hajdú D. András

- Ha ön maradna a vezető, mi lenne az első lépése?

- Nagyon gyorsan megtennék mindent, hogy jöjjön egy új ember az intézmény élére. Én már öreg vagyok. ehhez. Nem tudok annyira rugalmasan alkalmazkodni. Az öregkor bölcsessége nem létezik, az öregkornak öncenzúra nélküli bátorsága van csak. Mondom, amit gondolok, és boldog vagyok, mert már nem kell, és nem akarok megfelelni senkinek és semminek. Csak a tisztességnek.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK