Az óra, amikor nem értettünk semmit

2010.10.18. 21:05

Elvileg színházban vagyunk, de nem tudjuk levenni a szemünket a vászonról. Bodó Viktort teljesen hatalmába kerítette a mozi bűbája. Peter Handke mehet a fenébe, a mostani előadás nem szól emberi sorsokról vagy nagyvárosi pillanatokról. Csak és kizárólag arról szól, hogy teremtsük meg mindenféle jópofa trükkel a film illúzióját színpadon. Jó játék ez, bravúros és szórakoztató, de nekünk hiányérzetünk maradt.

A Budapesti Őszi Fesztivál legjobban várt színházi eseménye Bodó Viktor grazi rendezésének vendégszereplése volt a Nemzeti Színházban. A színészetet a rendezésért felcserélő Bodó két éve igazgatja saját alternatív társulatát, a Szputnyikot. A külföld egy ideje már felfedezte magának, több ünnepelt előadást rendezett Grazban és Kölnben. A grazi produkciók közül hívta meg az egyiket a Budapesti Őszi Fesztivál, nagy örömünkre. Régóta kíváncsiak voltunk, az itthoni szerény költségvetésű produkciók után mit talál ki Bodó, ha eleresztheti magát - anyagilag és művészileg egyaránt.

A grazi Schauspielhaus és a budapesti Szputnyik társulatával felesben színre vitt Peter Handke-darab, Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról  némajáték: nincsenek benne párbeszédek, csak 60 oldalnyi rendezői utasításból áll. Az író egy trieszti teret bámulva találta ki a darabját siető emberekről és ellesett pillanatokról. Se könyvtárban, sem neten nem találtuk az eredeti szöveget, de abból, amit más előadásokról olvastunk (többek közt Máté Gábor is megrendezte 2001-ben a Katonában, "kisrealista" felfogásban), az a gyanúnk, Bodó Viktor az alapanyagot erősen eltolta a rituális hétköznapiság felől a David Lynch-féle hiper-szürreál felé.

Pár történetszálat tudunk csak kihámozni: az irodistalány vasal, majd sokat dolgozik, végül kirúgják, bekattan, rohangál, párt talál. A térképes micisapkás srác vonatozik, majd rohangál. A kokainista motorozik, pénzt vesz át, csajozik, majd rohangál. A lila ruhás hölgy randevúzik, nem sikerül jól, múzeumba megy, rohangál - majd párt talál. Van még vagy tíz szereplő, aki csak rohangál.

Rengeteg apró jelenet követi egymást, de a mini-szituációkból nem áll össze semmi. Történet is szegényesen, jelentéssel bíró dráma meg sehogy. A mikrosztorik önmagukban érthetőek, de semmitmondóak. Az ember várná, hogy összekapcsolódnak, és valami nagyobb és izgalmasabb kirajzolódik belőlük - de nem.

Nem baj, az idő nagy részében úgyis a vászonra tapadunk. A színpadon az emberek mögött rohangál egy kameraman is, segítővel. Az általa rögzített képet kábelek továbbítják a színpad fölött lógó nagy méretű vászonra. Mindent látunk, amit az operatőr lát. A darab poénja az a különbség, ami az ő szemszöge és a miénk között állandóan fennáll. Folyamatosan be vagyunk csapva, és a vicces benne, hogy látjuk is, hogyan.

Ha egy nő állva le-föl riszálja a csípőjét, az válltól fölfelé a kamerában úgy néz ki, mintha járkálna. Ha a kamera előbb egy motorost mutat, utána meg egy hátracsapódó emberi alakot, egyértelmű, hogy az előbbi elütötte az utóbbit. A vásznon két nő teniszezik - a színpadon két nő egy fekete drótra erősített teniszlabda felé csapkod. A színpadon őrjöngő diszkójelenet, majd megáll a kép, a kamera ráközelít egy lány arcára, legördül egy könnycsepp, majd megint totál, folytatódik a dübörgés, mintha vágást láttunk volna. A kamera egy magasba kúszó akcióhőst mutat - a színpadon egy padlón hentergő srácot látunk, aki széklábtól széklábig húzza magát. A targoncán hanyatt kapálózó férfi lassított felvételen repülő Mátrix-szereplő lesz a vásznon. A záport locsolókanna biztosítja, a szellőt ventillátor.

Ezernyi geg köti le a figyelmünket, de a szünetekben hiányérzetünk támad. Nem ez az első darab, ahol filmes játék szövődik a színpadi darabba, de az első, ahol kizárólag erről szól a produkció.

A jelmezek jópofák, főleg Pető Kata barokk operahősnő-kosztümje, a parókáját díszítő házacskával és a színpadi kothornoszt parodizáló bakkecskelábbal. A zeneválasztás annyira üt, hogy legszívesebben diszkóznál a székedben. És ami még ennél is jobb, az a díszlet. Kis, mozgatható doboz-szobákat húzkodnak ki oldalról a színészek a színpad közepére, öt-hat szereplő elfér benne, és akár percenként változhat a helyszín.

Ennyi jó ötlet után ugye már érthető, miért bosszantó, hogy az előadás nem fut ki sehova? Lehet, hogy mi ültünk rossz helyen, ezt készséggel elfogadjuk. De ahonnan mi néztük az előadást, onnan parádés lufihámozásnak tűnt az egész. (Ebben azért vagyunk biztosak, mert a mellettünk ülők is így látták!) Ezek után már szeretnénk tudni, hova kellett volna jegyet vennünk ahhoz, hogy így megértsük az összefüggéseket.

Nagy Bodó-drukkerek vagyunk, ráadásul azt sem mondhatjuk, hogy ne lennénk fogékonyak egy előadás metaszintjeire. Mégis vegyes érzésekkel telve, értetlenül távoztunk a Nemzetiből szombat este. Egy biztos: most már kevésbé sajnáljuk, hogy a Kockavető budapesti, Az óra meg grazi - a Kockavető minimál költségvetése ellenére sokkal kerekebb. Azért meg fogjuk nézni a 2011-es Budapesti Tavaszi Fesztiválon a szintén grazi Liliom-ot is, nem adjuk fel ilyen könnyen.