"Apám nem fért be többé az ajtón" - interjú Moholy-Nagy László lányával

2011.06.10. 22:17

Moholy-Nagy László a munkájának élt, de néha rajzolt a gyerekeinek is. Rajongói Argentínában és Japánban is akadnak, Magyarországon viszont csak a halála után harminc évvel ismerte meg a nevét a nagyközönség. Műveiből csütörtökön nyílt kiállítás a budapesti Ludwig Múzeumban A fény művészete (Art of Light) címmel. A művész lánya, Hattula a megnyitó előtt beszélt az [origo]-nak édesapjáról.

- Életének utóbbi negyven évét az édesapja művészetének szentelte. Hogy látja, hogyan változott Moholy-Nagy megítélése az évek alatt?

- Folyamatosan változott életében és a halála után is. A teljes ismeretlenségből érkezett Budapestre, ahol megismerkedett az avantgárd figurákkal, és velük tartott, amikor Bécsbe mentek Kassákkal. Később Berlinbe költözött, ahol rengeteg művet készített, kiállításokra járt, és még több emberrel találkozott.

- Amikor a Bauhausban olyan híres művészekkel tanított együtt, mint Klee és Kandinszkij, akkor még viszonylag ismeretlen, kezdő művésznek számított?

- Igen. Bizonyos értelemben Gropius (a Bauhaus vezetője - a szerk.) épp ezért választotta őt. Gropius olyan embert akart, aki úgy gondolkozik, mint ő, de nem túl neves ahhoz, hogy a vetélytársa legyen.

Fotó: Hajdú D. András
Hattula Moholy-Nagy | Fotó: Hajdú D. András (További képekért kattintson a fotóra!)

- A halála után hogyan alakult a megítélése?

- A halála után rendeztek egy nagy emlékkiállítást, amely városról városra járt az Egyesült Államokban. Ezután azonban csökkent az érdeklődés iránta, ugyanis édesanyámnak időbe telt, míg megtanulta, mit kezdjen a hagyatékkal. Ez velem is hasonlóképpen történt: mikor édesanyám meghalt, nekem ugyanúgy meg kellett tanulnom ezeket a dolgokat. Egy ideig tehát nem sok történt, majd 1969-ben, mikor a Bauhaus ötvenedik évfordulóját ünnepelték, több figyelem irányult a Bauhausszal együtt az ő munkájára is. Magyarországon egy kicsit más volt a helyzet. Az ország, ugye, kommunista uralom alatt állt abban az időben, és a kultúrpolitika nem kedvelte az absztrakt művészetet, mivel épp az ellentéte volt a hivatalos irányzatnak. A szocialista megoldás pedig az volt, hogy ki sem lehet állítani az ilyen műveket. Művészettörténészek között azonban soha nem hunyt ki teljesen az érdeklődés Moholy-Nagy munkái iránt. A hetvenes években kezdett ismertebb lenni Magyarországon.

- Sok Bauhaus- és Moholy-Nagy-kiállítást nyitott már meg szerte a világban. Hogy látja, hol van a legnagyobb kultusza Moholy-Nagynak?

- Nagyon lelkesek a japánok, épp most egy hatalmas vándorkiállítás látható náluk. Nehéz azonban kiemelni egy-egy országot, a világ minden részéről érkeznek az alapítványunkhoz levelek. Kiderült például, hogy létezik egy nagy rajongói klub Argentínában. A legváratlanabb helyeken ismerik.

- Moholy-Nagy talán a Bauhaus legemblematikusabb figurája. Ön szerint miért ő emelkedett így ki a mozgalomból?

- Gropius volt a Bauhaus királya, Moholy-Nagy rögtön utána következett. Nagyon szoros volt a kapcsolatuk. Tavaly jártam először Dessauban (a Bauhaus központja 1925 és 1932 között). A németek nagyon szeretik a hierarchiát, ez látszik már az épületekből is. Ott van Gropius háza, aztán Moholy-Nagyé, és utána jönnek sorban a többieké - nevettem rajta, milyen nyilvánvaló a hierarchia. Gropius és Moholy-Nagy lakóháza is megsérült a háborúban egy légitámadás alatt. Moholy-Nagyé teljesen megsemmisült, mikor én láttam, csak egy lyuk volt a földön. Most tervezik helyreállítani.

Walter Gropius dessaui otthona (További képekért kattintson a fotóra!)

- Mi a legkedvesebb emléke az édesapjáról?

- Nincs sok emlékem, csak tizenhárom éves voltam, mikor meghalt. Néha sétáltunk együtt, rajzolt nekem és a húgomnak.

- Magyarul beszélt önnel?

- Nem, németül, néha angolul. Édesanyám német volt, ezért ők ketten egymás között németül beszéltek, otthon nem is hangzott el magyar szó. Apám csak a régi magyar barátaival használta a magyar nyelvet. Legtöbbet angolul beszélt, szerette volna tökéletesíteni az angolját.

Hattula Moholy-Nagy | Fotó: Hajdú D. András

- Van egy archív filmrészlet, amelyen ön látható édesanyjával és édesapjával. Azt tényleg Szergej Eizenstein forgatta?

- Nahát, látta azt a filmet? Nagyon szerettem volna, ha kiállítják itt is. De ki kell ábrándítanom, azt nem Eizenstein vette fel. Édesapám készített filmeket rólam és a húgomról. Amikor apám tart engem a kezében, azokat anyám vette fel, a többit apám. Egy német rendezőnő, Katrin Beckman a felvételek felhasználásával készített egy fiktív rövidfilmet, amely arról szól, hogy mi lett volna, ha Eizenstein meglátogatja a Moholy-Nagy-családot. Megtörténhetett volna, de nem történt.

- Milyen embernek látta az édesapját?

- A munka volt számára az első. Ezért sem ismerhettem meg jobban. Sokszor elutazott, sok időt töltött az iskolában (a chicagói School of Designban - a szerk.). Nem vacsoráztunk együtt, mint sok más család.

- Járt a Mohol nevű faluban, amely után az édesapja felvette a nevét?

- Még nem. Amikor akartam, éppen háború dúlt Jugoszláviában. Viszont apám szülőfalujában, Bácsborsodban kétszer is jártam. Nagyon érdekes volt. Ez egy hihetetlenül pici falu, két utcából áll csupán. Apám a falu szélén élt, a házuk mögött semmi sincs, csak mezők. Innen indult, és jutott el Budapestre, Berlinbe, Chicagóba - egyre nagyobb városokba. Fantasztikus az út, amelyet bejárt.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Hattula Moholy-Nagy a budapesti kiállításon nézelődik | Fotó: Hajdú D. András
(
További képekért kattintson a fotóra!)

- Mit gondol, miért hagyta el Magyarországot?

- Azt hiszem, úgy látta, máshol jobb lehetőségei vannak. Solti György (zeneszerző, karmester, szintén külföldön lett világhírű - a szerk.) mesél el az önéletrajzában egy történetet. A vadász fiai szarvassá változnak, mire a vadász elindul az erdőbe, hogy megkeresse őket. Meg is találja a fiait, de mikor hazahozza őket, a szarvasok mondják: nem tudunk hazajönni, az agancsaink nem férnek be az ajtón. Ez Solti története, de azt hiszem, az apám is hasonlóan érzett. Megnőttek az agancsai, és nem fért be többé az ajtón. Magyarország túl kicsi, ha valaki nemzetközi karriert akar csinálni. És ő akart. Híres akart lenni.

- Gyerekkorában nem furcsállta, hogy a szülei egy finn faluról nevezték el?

- De igen, nagyon furcsálltam. Apám ötlete volt egyébként, sok utazása egyikén jutott el Finnországba. Én viszont egy olyan országban nőttem fel, ahol angolul beszélnek, és egy angol anyanyelvű számára szörnyen nehéz helyesen kiejteni a nevemet. Az elmúlt hetvenvalahány évben összevissza ejtették ki a nevemet, de már beletörődtem. Finnországban még nem jártam. Szoktam mondani, mielőtt meghalok, egyszer el kell mennem.

- Ön segített a legutóbbi budapesti Moholy-Nagy-kiállítás megrendezésében 1975-ben. A mostani kiállítás nagyobb, mint az volt?

- A méretük megközelítőleg azonos, de a hangsúly teljesen más. Oliva ( a Ludwig Múzeunmban látható kiállítás kurátora - a szerk.) a fényt állítja a középpontba, így a fotók és a filmek kerülnek előtérbe. A Nemzeti Galéria kiállítása hagyományosabb volt, és ott az akvarelleken, montázsokon, festményeken volt a hangsúly. Szerintem Oliváé izgalmasabb, új nézőpontból világít rá Moholy-Nagy művészetére.

Fotó: Hajdú D. András
Hattula Moholy-Nagy | Fotó: Hajdú D. András (További képekért kattintson a fotóra!)

- Önnek apja művei közül melyek tetszenek jobban: a fotók, a festmények, a díszlettervek?

- A fotói bűvölnek el leginkább. Archeológus vagyok, és számomra a fotó olyan időkapszula, mint a fosszília is. Bepillantást enged abba, hogyan működtek a dolgok régen.

- Miután átvette édesapja hagyatékának a gondozását, abbahagyta az archeológusi munkát?

- Édesapám halála után anyám gondozta a hagyatékot. Mikor 1971-ben anyám meghalt, a húgom vette át a munkát. Azonban ő is meghalt, és senki nem maradt, csak én. Nekem kellett átvennem a hagyaték gondozását, de nem adtam fel a munkámat. Azóta is publikálok tanulmányokat.


A Moholy-Nagy László műveit bemutató A fény művészete című kiállításról erre olvashatja el cikkünket, az ott készült galériát pedig itt nézheti meg.

KAPCSOLÓDÓ CIKK