"Az inga átleng a másik irányba" - interjú Vidnyánszky Attilával

2011.06.21. 22:07

Vidnyánszky Attila szerint a szórakoztató színház hazudik a nézőnek, az európai ember elveszítette képességét a szellemi tájékozódásra, továbbá nehéz Magyarországon megmaradni a szakmaiság talaján úgy, hogy túlságosan hosszú ideig volt elnyomva az egyik oldal. A vidéki színházak nagy részét tömörítő Teátrumi Társaság elnöke - akit a Nemzeti Színház leendő igazgatójaként tavaly év végén hírbe hoztak - ennek ellenére kitárná a kapukat és párbeszédet folytatna, viszont egyáltalán nem tartja liberálisnak a szakma liberálisnak nevezett részét.

Ön nem csak rendező, de a debreceni Csokonai Színház igazgatója is: a vidéki színházaknál sokszor elhangzik, hogy szórakoztató, jól érthető, a napi nehéz munka után kikapcsolódni segítő előadásokra lenne szükség.

Ez az egysíkú gondolkodásmód züllesztette le a legtöbb magyar színház repertoárját. Ezt bizonyos értelemben kulturális bűnténynek tartom: hazudtunk magunknak, hazudtunk a nézőknek, és egyre mélyebbre süllyedtünk az igénytelen, szórakoztatóipari termelés mocsarába. Úgy gondolom, hogy a debreceni Csokonai Színház egy jó példa arra, hogy ha az ember milliméterről milliméterre építkezik, és nem dől be az olcsó népszerűség hajhászásának, akkor, ha nehezen is, de ki tud alakítani egy értő publikumot, pontosabban vissza tudja hozni a színházba az igényes, gondolkodó emberek tömegét, és hitelesen tudja megszólítani a jövő potenciális közönségét, a fiatalokat. Persze egyensúlyozni kell, nem lehet kizárólag olyan előadásokat a közönség elé vinni, mint például a Mesés férfiak szárnyakkal, de meggyőződésem, hogy lehetséges és szükséges is másfajta színházi alkotás mind vidéken, mind a fővárosban.

Ön elnöke a Teátrumi Társaságnak is, amelynek a legtöbb vidéki színház a tagja - mit gondol a tagok színházi gondolkodásmódjáról?

Próbálok lassacskán hatni rájuk, de ez nem olyan egyszerű: az ember, lényegéből fakadóan, mindig a könnyebb ellenállás felé mozdul. A Teátrumi Társaság egy, a színházról nagyon sokféle módon gondolkodó csapat. Biztos, hogy felrobbanna az egész, ha egymásra erőltetnénk a színházról alkotott elképzeléseinket, de azért én mindig hangot adok a véleményemnek, és látok is itt-ott nagyon pozitív folyamatokat.

Mégis sokszor látni olyan előadásokat a tagszínházakban, amelyekről maximálisan elmondható, hogy a legkisebb ellenállás felé mozdulnak. Nem nehéz ezekkel azonosulni?

Ilyen előadások a Teátrumi Társaságon kívül is vannak - de én nem azonosulok velük, hanem gyakran és határozottan kifejtem a kritikámat. Vitatkozunk, és próbáljuk valahogyan megérteni egymást, megtalálni a közös nevezőt, amelyek mentén egymás mellett mozoghatunk. Tiszteletben tartjuk egymás szuverenitását.

Úgy érzem, hogy Csizmadia Tibor egri színháza közel állt ahhoz a színházeszményhez, amelyet a szavaiból kihallok.

Nem láttam előadásaikat, de el tudom fogadni a feltételezést.

Amikor Blaskó Balázs váltotta Csizmadiát az egri színház élén, és egy, a korábbival ellentétes színházeszményt hirdetett meg, az egyik legelső, szimbolikus cselekedete az volt, hogy beléptette a színházat a Teátrumi Társaságba. Egyetért azzal, hogy az ehhez hasonló lépések politikai színezetet adnak a Társaság működéséhez?

Magyarországon mindennek politikai színezete van. Átpolitizált, megosztott az egész szakma, ezzel nehéz mit kezdeni. Én magam a dialógus híve vagyok, de csak ha értelmes, színvonalas diskurzusról van szó, a süketek párbeszédéhez nem szívesen asszisztálok. És azt gondolom, hogy nevén kell nevezni a dolgokat, ne sumákoljunk. Vannak olyan hangok a Teátrumi Társaságon belül, amelyek szerint nagyon át kellene gondolni, hogy kiket veszünk fel a társaságba, én viszont annak a híve vagyok, hogy tárjuk ki a kapukat. Az a jó, ha minél többen vannak körülöttünk, ha minél több embernek tudjuk elmondani, hogy mit gondolunk a színházról, az ország és a nemzet sorsáról, és egyáltalán - a világban zajló folyamatokról.

Sokan két ellentétes pólusnak tartják a Magyar Teátrumi Társaságot és a Csizmadia Tibor vezette Magyar Színházi Társaságot.

Ez remélhetőleg majd megváltozik. A társadalom sajnos iszonyúan megosztott. A napokban, Pécsen azon ügyködtünk, hogy egyben tartsuk a POSZT-ot, hogy ne szakadjon ketté az országos színházi fesztivál. Értelmes beszélgetést folytattunk, itt volt a Színházi Társaság, a budapesti és vidéki színházigazgatók egyesületének képviselője és minden érdekelt fél, aki közreműködhet a probléma megoldásában.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]
"Hazudtunk magunknak, hazudtunk a nézőknek" (fotó: Pályi Zsófia)

Hogy merült fel, hogy két POSZT lehetne?

Az elmúlt tíz évben egy meglehetősen behatárolt ízlés, színházi és ideológiai irányvonal szerint válogatták a POSZT programját, amiből nagyon sokan kirekesztve érzik magukat - ebből a szempontból mindenképpen változásra van szükség. Mindezt én személy szerint néhány évvel ezelőtt, a Liberté '56 című előadásom kapcsán tapasztaltam meg: ha mondjuk valaki Kaposváron vagy Budapesten relativizálja az '56-os forradalom jelentőségét, az itt, Pécsett egyből jó előadásnak számít. De ha valaki - egész pontosan én - határozottan megfogalmazza, hogy Kádár János egy hazaáruló volt, akkor annak az előadását ideológiai alapon meghurcolják, bármiféle esztétikai, művészi értékétől függetlenül. Ezt rendkívül visszás gyakorlatnak látom. Az a jó, ha elfogadjuk egymás gondolatait és elképzeléseit: attól, hogy valakinek más a véleménye valamiről, még lehet jó az előadása.

Emellett egy bizonyos előadástípus egyáltalán nincs jelen a POSZT-on, és ezt is hibás dolognak tartom: hiányzik a minőségi klasszikus színház. Szándékosan kerülöm a bulvár szó használatát. Az a színház, amely egy történetet mesél el nagyon jó színészekkel, színvonalasan. Egy válogatási folyamat mindig nagyon nehéz, és mindig lesz, aki megsértődik miatta, és talán nem is lehet tökéletes zsűrizési vagy előválogatási technikát kitalálni - de biztos vagyok benne, hogy a jelenleginél azért lehetne igazságosabb.

A szakma nem előlegezi meg a bizalmat a válogatóknak, miszerint ők azt a tizenöt előadást hívják meg Pécsre, amelyet - mindenféle külső kritérium figyelembevétele nélkül - a legjobbnak tartanak?

Ez biztosan nem így van. A szakma POSZT-ot meghatározó hangadói például most nyíltan demonstrálnak a Nemzeti Színház mellett. Az, hogy idén három előadás jött onnan, biztos, hogy túlzás. Így tulajdonképpen mindannyian a mostani Nemzeti Színház és annak szellemi-esztétikai irányvonalának megdicsőüléséhez statisztálunk. Ez annál is inkább visszatetsző, mivel most ugyanazok igyekeznek a Nemzetit piedesztálra helyezni, akik annak idején le akarták dózerolni, születése pillanatában meg akarták szüntetni. Mára viszont olyan sikeresen pozicionálták ezt az intézményt, hogy a többi budapesti színházat, köztük a Katonát, az Örkényt, a Radnótit szinte letörölték a térképről. Visszatérve a válogatókra: hogy maguk döntöttek-e így vagy a POSZT korifeusai nyomására tették, nem tudom, de ezek a döntések úgy születnek, hogy ahhoz nincs köze a szakma jelentős részének és nem is ért vele egyet.

Látta a három nemzetis előadást?

Nincs időm előadásokat nézni, de a Három nővér-t láttam - az nem igazán tetszett. Ennél Serban (Andrei Serban, a darab rendezője) mester sokkal többet is tud.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]
"Attól, hogy valakinek más a véleménye valamiről, még lehet jó az előadása" (fotó: Pályi Zsófia)

Ha nem látta őket, akkor talán nem tud válaszolni a kérdésre, de nem lehetséges az, hogy egy színház egy évében három nagyon jó előadás is van?

Lehet, de jelen esetben nem lehet mindhárom előadásról azt állítani, hogy kiemelkedő - az az egy, amit láttam, kapásból nem az, ennél tudtam volna jobbat hozni.

Ha mondjuk Kecskemétről hívtak volna három előadást, vajon szóvá tette volna a szakma?

Természetesen igen. De Kecskemétről egyet sem hívtak.

Visszatérve még az elmúlt tíz év POSZT-jaira, amelyekről azt mondta, hogy egy bizonyos ideológia határozza meg őket. A Liberté '56-os példa miatt kérdezem: konkrét, politikai ideológiára gondol?

Igen.

Úgy véli tehát, hogy a liberális politikai oldalnak akar megfelelni a fesztivál?

Igen. De nem liberális módon. Én liberális embernek tartom magam, liberálisabbnak, mint sokan a szakmából, akik ezt mondják magukról, mert én, ha nem is értek vele egyet, elfogadom, hogy valaki mást gondol '56-ról, és nem fogom emiatt bántani az előadását.

Létezik jobb- és baloldali színház?

Léteznek olyan színházak, amelyek határozott és egymástól eltérő értékrendet képviselnek. Vannak gondolatok, amelyek mentén előadások jönnek létre. Vannak elvek, a világról megfogalmazott állítások, amelyek mentén színházak szerveződnek. A színház egy nagyon nagy hatású eszköz bizonyos gondolatok megfogalmazására és a közönség felé sugárzására. Amit én a világról gondolok, azt próbálom a színházamon keresztül elmondani. Úgy válogatom a rendezőket, a darabokat, hogy az általam vallott világnézeti dolgok jussanak kifejezésre.

Több, más fesztiválokon díjnyertes előadását nem hívták meg a POSZT-ra. Elégtételt érez, hogy a Mesés férfiak szárnyakkal ott volt?

Jellemző módon az általam legfontosabbnak tartott előadásaimat nem hívták meg, a Mesés férfiak ebből a szempontból kivételt képez. Nem kapott meghívást a versenyprogramba sem a Három nővér, sem a Szarvassá változott fiú, sem pedig a Halotti pompa, holott épp ezekkel járom a nemzetközi fesztiválokat. Számomra ilyen értelemben nincs szükség elégtételre, mivel nekem a magyar színházi szakmába való bekapcsolódásom előtt és után is komoly, nemzetközi szintű elismerésekben, visszaigazolásokban volt részem. A Gyilkosság a székesegyházban-t ide nem válogatták be, de Torunban, a legnagyobbak mellett díjat kapott. A Dorottya mellett is simán elment a magyar szakma, aztán Anatolij Vasziljev meghívta Moszkvába a Színházi Olimpiára. A Három nővér-hez köthető a Mejerhold-díjam, a Szarvassá változott fiú-val pedig nemrég vendégszerepeltünk a Passage Fesztiválon. Nemzetközi elismertségemet még az sem befolyásolja, hogy az utóbbi időben az úgynevezett magyar színházi szakma egy militáns része mindent elkövet, hogy külföldön befeketítsen.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]
"Ennyi belefér a hatalomváltásba" (fotó: Pályi Zsófia)

Tulajdonképpen egészen megnyomorító a szakmán belül az a szemlélet, hogy "ha nem állsz be közénk, ha nem úgy csinálsz színházat, ahogy mi, akkor agyontaposunk". Ez a mentalitás számos ígéretesen induló pályát tönkretett, mert sokakat egy gyötrő megfelelési vágy működtetett ahelyett, hogy saját útjukat járva teremtették volna meg a saját színházukat. Részben ezért is alakult meg a Teátrumi Társaság.

Én úgy érzem, a Teátrumi Társaságba beléptek olyanok is, akik most azokat akarják elnyomni, akik "beálltak a körbe". Egyetért ezzel?

Nem feltétlenül, de ha így is van, ezen nincs mit csodálkozni. Túlságosan hosszú ideig volt elnyomva az egyik oldal, illetve aránytalanul kivételezett helyzetben volt a másik. Érthető, hogy nehéz lemondani a privilégiumokról a másik javára. Az inga átleng a másik irányba - most ezt éljük meg. Természetesen én úgy gondolom, hogy érdemes volna megmaradni a szakmaiság talaján, de ehhez a másik oldalnak is partnernek kellene lennie.

Nem lökött egy kicsit ön is ezen az ingán, amikor Alföldi Róberttel és a Nemzeti Színházzal kapcsolatban nyilatkozott?

Szerintem nem. Egy provokatív kérdésre válaszként kifejtettem a véleményemet: a kolléganője kérdésére elmondtam, hogy azért nem vettem részt az Alföldi Róbert melletti demonstráción, mert egyrészt nem értek egyet a román nemzeti ünnep Nemzeti Színházban való ünneplésével, másrészt, mert távol áll tőlem az ő színházeszménye - és erre példaként hoztam fel, hogy szerintem nem szabad így befejezni a János vitéz-t. Aztán ezt felfújták, nyilván örültek, hogy fogást találtak rajtam. Mondták, hogy nem Petőfiről, hanem Kacsóh-ról van szó, de szerintem ezzel elterelték a figyelmet a lényegi kérdésről.

Egyébként most sem gondolom másként: egyrészt Trianon egy rendkívül kényes történelmi kérdés, amely több millió magyar ember érzékenységét, mások mellett az enyémet is sértheti, másrészt én egy ilyen János vitéz előadásra nem vinném el a gyerekeimet. Az előadást már két-három évvel ezelőtt bemutatták, és amíg nem kérdezték, én nem is hangoztattam senkinek, hogy mit gondolok róla. És elég határozottan elhatárolódtam a Jobbik dolgaitól is. Most pedig ott az előadó-művészeti törvény módosításának javaslata a parlament előtt, amit a Teátrumi Társaság fogalmazott meg, és amelyben az is szerepel, hogy ne lehessen igazgatókat eltávolítani cikluson belül. Tessék komolyan venni a pályáztatást, tessék kikérdezni az igazgatót, hogy mit akar csinálni, és ha azt csinálja, amit a pályázatában leírt, akkor azt utána tessék elfogadni.

Hallottam olyan hangokat, amelyek azt vetették fel, hogy a Teátrumi Társaság miért csak a győri színház miatt emelt szót, és miért nem tette meg ezt korábban is, amikor baloldali többségű fenntartók által kinevezett színházigazgatókat ért sérelem.

De kit ért még sérelem azóta, hogy a Teátrumi Társaság aktívan működik?

Fotó: Pályi Zsófia [origo]
"Elsősorban nem az értelemre hat egyik előadásom sem" (fotó: Pályi Zsófia) 

Csizmadia Tibor Egerben például azzal a feltétellel ment bele abba, hogy rögtön az igazgatóváltás után, és ne az évad végén távozzon, ha az általa kiírt évadterv valósul meg. Blaskó Balázs mégis lefújta a soron következő, már készülőben lévő előadást.

Ezt a feltételt én sem tartottam be annak idején. Ez egy bonyolult dolog: beülsz egy másik igazgató által összerakott évadba, amivel nem értesz egyet, és van egy társulat, amit át akarsz alakítani. Amikor én beültem a művészeti vezetői székbe Csutka István után, kerestem a lehetőséget, hogy melyik bemutatót nem muszáj megtartani. Az évad végieket ráadásul valószínűleg át is kell vinni a következő évadba. Ennyi belefér egy hatalomváltásba. Csizmadia egyébként is a ciklus végén ment el, tehát nem jó a példa.

Alföldi Róbert még a helyén van, de folyamatosan kérdéses, hogy nem távolítják-e el a szerződése lejárta előtt.

Úgy tűnik, mintha szándékosan provokálna. Nem volna szabad.

A Mesés férfiak szárnyakkal szokatlan színházi nyelvet beszél - az, hogy a nézők egy része esetleg nem tud mit kezdeni vele, vagy nem tudja, hogyan lehetne befogadni, befolyásolhatja a rendezőt?

Szerintem, aki odafigyel, az az első tizenöt perc után átbillen, és elkezd egy másfajta befogadási módot alkalmazni, úgyhogy nem szokott ilyen probléma előállni. Elsősorban nem az értelemre hat egyik előadásom sem - ez most különösen nem. A zenénél sem próbáljuk megérteni azokat a hatásmechanizmusokat, amelyek működtetik a művet. Egy festmény esetében sem az intellektuális megértés a meghatározó. A költészet, a líra befogadása sem pusztán az értelem játéka - akkor nem művészet, hanem egy matematikai képlet befogadása lenne csupán. Ha az ember egy Tarkovszkij- vagy Paradzsanov-filmet néz, azt sem kezdi el centiről centire értelmezni, hanem hagyja magát érzelmileg sodródni, és így összeáll a kép. Az én szívemhez ez a megszólalási, megnyilatkozási mód áll a legközelebb: ha nagyon az értelmemre akarnak hatni, azt unom, akkor sajnálom az időt, amit a műre szánok. Ennek ellenére viszont van, amikor jólesik egy lineáris, ok-okozati rendszerre épített technikával elmesélni egy mesét, mint ahogy most elmeséltem a Háry János-t.

Mit tud kezdeni azzal, ha azt írják vagy mondják az előadásairól, hogy unalmasak, érthetetlenek?

Ezzel nem lehet mit kezdeni. Aki becsöppen egy előadásomra, és valamilyen szórakoztatóipari fogyasztásra alkalmas terméket vár, az nem kapja meg, amire számított. Semmiképp sem akarok magam és Tarkovszkij között bármiféle párhuzamot vonni, de a Tükör bemutatója idején pont Kijevben voltam, és a jó 1200 fős moziban a vetítés végén úgy kétszázan maradtunk. Ugyanakkor persze nem lehet minden este Tarkovszkij- vagy Bergman-filmeket nézni, mert képtelenség lenne ilyen töménységben befogadni őket. Erre fel kell készülni. Egy fesztiválon vagy egy bérletes előadássorozatban nyilván van, amikor egyes nézők nem állnak készen sem agyban, sem lélekben egy-egy előadásra: ők elveszíthetik a fonalat, esetleg unatkozhatnak, elfáradhatnak.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]
"Az európai ember szellemi értelemben szinte teljesen elveszítette a tájékozódó képességét" (fotó: Pályi Zsófia)

A János vitéz-ről mondottak miatt sokaknak úgy tűnik, mintha bírálná a radikális rendezői megoldásokat, noha az ön rendezései sem mentesek az ilyesmitől. A Három nővér-t például a harmadik felvonással kezdte el.

Viszont a szellemiségét, azt, amit Csehov mond, nem változtattam meg - ha azt akartam volna, írok egy új darabot. Ha Csehovnak fáj az, hogy eltűnik egy világ, amit ő értékesnek tart, akkor nem fogom úgy megrendezni az előadást, mintha örülne ennek.

De honnan tudhatja bármelyik ma élő rendező, hogy mi fáj Csehovnak?

Ez elég határozottan kiolvasható a művekből. Mickiewicz Ősök című műve vagy T.S Eliot Gyilkosság a székesegyházban című drámája, de azt is mondhatjuk, hogy az egész 20. század előtti irodalom elég határozott morális üzeneteket fogalmazott meg. Onnantól kezdve viszont elképesztő módon relativizálódtak az értékek, az európai ember szellemi értelemben szinte teljesen elveszítette a tájékozódó képességét. A mi korunk egyik legfontosabb feladata, hogy visszataláljunk a spirituális fogódzókhoz, és ebben nagy segítségünkre lehet, ha az általunk választott művek eredeti üzenetét a lehető legnagyobb alázattal, hiteles módon újrafogalmazzuk, és ez nem zárja ki formai értelemben a radikális megoldásokat sem.

Ezek az eredeti üzenetek vajon objektíven kiolvashatóak a művekből?

Ha objektíven talán nem is minden, de azért az alapok igen.

Vidnyánszky Attila közvetlenül az interjú után részt vett a POSZT szakmai beszélgetésén a Mesés férfiak szárnyakkal című rendezéséről, a vita közben azonban feldúltan távozott a teremből és a fesztiválról. A POSZT díjátadóján a Mesés férfiak látványvilága díjat kapott, a Csokonai Színház azonban nem jelent meg az átadón, így a díjat sem vette át.

KAPCSOLÓDÓ CIKK