Ki járt túl kinek az eszén: Wahorn András a hivatalos kultúrpolitikáén, vagy a hivatalos kultúrpolitika Wahornén, miközben ő szentül meg volt győződve róla, hogy rászedte a hanglemezgyártó vállalatot? Kiderült, hogy a Bizottság zenélni nem tudó tagjai hogyan szereztek OSZK-vizsgát; hogy bukott el egy láda pezsgőt Wahorn; illetve hogy miért nem lett a világsiker a Bizottság. Wahorn András a Sziget fesztiválon, az eredeti helyszínen elevenítette fel a Bizottság zenekar első koncertjét.

Az első Bizottság-koncert helyszínén állunk a Hajógyári-szigeten. A koncert 1980 nyarán volt a Fekete bárányok fesztiválon, ahová előzenekarnak hívták a Bizottságot.
A Gazember szólt (Waszlavik László, a szerk.), hogy a Nagy Feró azt mondta, hogy lesz egy buli, jöjjünk el játszani. Addig nem léptünk föl mint zenekar, és nem is gondoltuk, hogy ebből lesz valami. Hónunk alá vettük a hangszereket, fölültünk a HÉV-re, és kijöttünk a Hajógyári-szigetre. És akkor azt láttuk, hogy itt a Sziget-bejárónál húszezrek jönnek be. Nem értettük, hogy mi lesz ez. Kijöttünk erre a területre, ott gyűltek az emberek, fenn, meg itt álltak, és körülbelül itt, ahol ez az ösvény van, itt volt egy színpad (a helyszíneket mutogatja, ld. videó). Azok a nagy fák akkor még kis fák voltak, és oda menekültünk a koncert után.

Annyi embert láttunk együtt, mint addig sose, legfeljebb csak hivatalos koncerteken a Kisstadionban. És mindenki a Fekete bárányok koncerten fellépő Beatricét, Hobót és P-Mobilt várta. Mondták, hogy mi vagyunk az előzenekar. Annak idején a technika még nem volt olyan fejlett, mint most, az előzenekart arra használták, hogy azon állítsák be a felszerelést. Nem voltak visszahallgató ládák, olyan volt egy ilyen nagy színpadon játszani, mintha bedugták volna a füledet. Én úgy tudtam kitalálni, hogy mi a ritmus, hogy néztem a dobos kezét, és mutattam az Öcsinek (ef Zámbó István, a szerk.), aki basszusgitározott. Hogy mi ment kifelé, nem tudtuk, csak azt hallottuk, hogy "kurva anyád, takarodjatok!" és dobáltak minket.

Wahorn András az első Bizottság-koncert helyszínén múltat idéz, a Sziget egy távolabbi pontján pedig majmok között fest

Előtte még megkérdezték, honnan van a nevünk, és milyen zenét játszunk. Nekem mindig nagyon nagy lámpalázam volt; amikor az úttörővasutas zenekarban el kellett volna fújni a fanfárt, ami négy hang, akkor is remegett a lábam, és nem jött ki hang a trombitán. Megint remegett a lábam, ahogy ott állt húszezer ember, és éreztem, hogy itt nem lehet mesélni, úgyhogy beleordítottam a mikrofonba, hogy "mi vagyunk a Bizottság, mert mi döntjük el, hogy mi a jó zene, és olyat játszunk, ami nekünk tetszik" - azzal elkezdtük. De ahogy mondtam, dobáltak, és a harmadik szám után lejöttünk. Bementünk a fák közé, az öltözőkhöz, de nem mertünk kijönni, mert azt hittük, hogy mire végigfúrjuk magunkat a tömegen, agyonvernek. Egy idő után azért elindultunk, és valóban megindultak felénk az emberek. Ilyeneket mondtak, hogy "jaj, de jók vagytok!", "hol játszotok?", "nem akartok jönni Szegedre, Miskolcra?" Aznap lekötöttem öt bulit, és bemondtam, hogy másnap koncertünk lesz a születésnapomon Szentendrén. Az volt a megható, hogy - ugyan nem jöttek el sokan, de - ott voltak az Omegából, a Locomotivból, a Beatricéből, és a Bródy János is megjelent. Tehát a szakma figyelmét fölkeltettük. Olyan különös, hogy ez az egyetlen dolog bepöccentett minket a mélyvízbe.

Ef Zámbó István említette a nekünk adott interjújában, hogy voltak a tömegben beépített emberek, akik Bizottság-feliratú táblákat emelgettek.
Csak egy ember volt, Gőbölyös József, akiről halála után újságíró-díjat neveztek el (a koncerten a későbbi oknyomozó-újságíró 16 éves volt, a szerk.). Az anyukája, Endre Éva támogatta a zenekart, ő vette a Laca mikrofonját és az én egyik gitáromat is. A Jóska csinált egy nagy transzparenst, és a későbbiekben is segített, például plakátokat ragasztani.

Az első koncert után azonnal elkezdte komolyan venni a zenekart? 
Volt egy vízióm, amelyet szerettem volna megcsinálni. Sosem sikerült igazából, és amikor feloszlattam a zenekart, az volt a legrosszabb, hogy egyrészt nekem kellett megtenni, másrészt ezzel le kellett mondanom arról, hogy valaha megvalósul a nagy terv. Azt szerettem volna, ha a művészetünk kibújik az undergroundból, és hatalmas wagneri űropera, Gesamtkunstwerk lesz óriásokkal, elefántokkal, repülőkkel. Annak idején biztos voltam benne, hogy sikerülni fog.

Hova szeretett volna átlépni az undergroundból?
Az underground itt azt jelentette, hogy senki sem támogat, szemben vagyunk azokkal, akiktől a pénz jöhet. Ki kellett volna jönni ebből, de ehhez már sok pénz kellett volna. Azt hittem, hogy ez úgy fog megvalósulni, hogy ahogy utazunk külföldön, látni fogják, milyen fantasztikusak vagyunk, és akkor majd a nyugati tőke segítségével meg tudjuk csinálni. Pont ezek a külföldi utazások bizonyították be, hogy nem tudjuk egymást elviselni, be voltunk zárva egy mikrobuszba, ott lehetett látni, hogy ennek már vége. Azóta számtalanszor megkértek minket, hogy csináljuk, és akkor mindig nekem kellett azt mondanom, hogy nem.

Miért?
Mert megértettem, hogy Bizottság már nincs. Az a társaság '86-ban már nem volt az, mint '80-ban vagy '83-ban. Pontosan olyan ez, mint a szerelem: amikor az ember nagyon szeret valakit, azt hiszi, hogy megtalálta az igazit, és amikor elmúlik, csak néz rá. Rájön, hogy nem a másik változott meg, hanem csak benne az az illúzió, amelyet beleképzelt a másikba. De azért nagyszerű volt.

Ön volt az, aki bement a Magyar Hanglemezgyártó Vállalathoz, és elérte, hogy kiadják a zenekar lemezét.
Ez úgy történt, hogy feküdtem az ágyban. Abban az időben nagyon népszerűek voltak ezek az újhullámos zenekarok, amelyek szinte egyszerre bújtak elő a földből, pedig nem is ismerték egymást: az URH, a Kontroll Csoport, a Bizottság, a Vágtázó Halottkémek. Nagyon sokan jártak ezekre a koncertekre, viszont egyetlen egy hanglemezgyártó volt akkor, nagyon erős pártirányítással, és csak annak lehetett egyáltalán hangfelvétele, akinek ők finanszírozták. Nekünk nem akarták finanszírozni, föllépni sem nagyon engedtek. Az újságírók egy része a nyolcvanas években viszont kicsit már szabadabb volt. A Magyar Ifjúságban és az Ifjúsági Magazinban voltak páran, akiknek tetszett, amit csinálunk, és a főnökeik megengedték, hogy azt írják, hogy ez nem is annyira rossz, nem is annyira veszélyes. És ők elkezdték bombázni a hanglemezgyárat.

Tehát fekszem az ágyban, és azt hallom a rádióban, hogy Wilpert Imre azt mondja egy faggatózó újságírónak, hogy különben is már tárgyalok a Wahornnal. Na, velem sosem beszéltek, valószínű ezzel csak le akarta szerelni az újságírót. Abban a percben felkeltem az ágyból, felültem a HÉV-re Pomázon, és bekopogtam, hogy én vagyok a Wahorn András, most hallottam a rádióban, hogy mi van. És akkor elkezdődött egy óriási küzdelem, mert az alapállás az volt, hogy nem akartak semmit, aztán úgy volt, hogy talán lesz egy kazetta, én pedig hát nagylemezt akartam. És lett.

Kellett ezért kompromisszumokat kötni?
Igen, de én olyan politikát találtam ki, hogy teleraktam az igényeimet olyan botrányos hülyeségekkel, amelyek igazából nem is érdekeltek, mondjuk, hogy legyen pina a borítón, vagy ragaszkodtam olyan számokhoz, mint a Korrupt vagyok, és hazudós. Ezek mind olyan dolgok, amelyek nem voltak fontosak a lényeg szempontjából. Ezeket nyomtam látszólag, és cserébe más dolgok átcsúsztak. Én akkor büszke voltam erre, és úgy éreztem, hogy az igazán fontos dolgokban nem kellett kompromisszumokat kötni. A zenekar nevén nagyon sokat kellett vitatkozni, mert nem akarták, hogy Bizottság legyen, mert hogy az biztos fricska a Központi Bizottságnak. Ezt nehéz megérteni, de akkor a Központi Bizottság olyan volt, mint ma (gondolkodik) Orbán Viktor.

Forrás: Wahorn András

Nagyon érdekes, most olvastam a Wilpert Imre könyvét, amelyben ő ezt teljesen másképp látja. Azt szerettem volna, hogy ő nyissa meg a kiállítást a Műcsarnokban (Sírba visztek címmel nyílik a kiállítás szeptember 3-án, a szerk.), de sajnos nem akarják. Hetekig tartott a vita a borítón is, a végén pedig kiraktam a szerződést a hátuljára, így mindenki látta, hogy milyen mocsok szerződést kell aláírnia annak, akinek lemeze lesz. Ez is átment.

Akkoriban általában azoknak jöttek ennyire össze a dolgai a hatalom által hivatalosan nem támogatott művészek közül, akiről utóbb kiderült, hogy jelentettek. Minek tulajdonítja ezt a nagy mozgásteret?
Én akkor azt hittem, hogy ez az én gigantikus erőm. Utána az életemben sok minden történt, és most már úgy gondolom, hogy egyszerűen a sors. Úgy képzelem, hogy a sors olyan, mint egy világítótorony, megy körbe, és akkor éppen ránk világított. Ott volt például a Jégkrémbalett című film is, ami úgy kezdődött, hogy legyen egy kis hülyeség százezerből, és végül egymillión túl lett a forgatás. Én idegösszeroppanást kaptam, a végén a Bódy Gábor segített, ha ő nincs, akkor nem lett volna semmi. Egy évig vágta egy vágó, akibe szerelmes is lettem; úgy éreztem, hogy végül sikerült egy olyan filmet csinálni, ami legalább nem unalmas.

Bernáthy Sándor legutóbbi interjújában azt mondta, hogy négy lemeznyi anyag volt talonban. Igaz ez? 
Nem, mert nem készült több felvétel. Úgy emlékszem, hogy csak annyi számot vettünk fel, amennyi megjelent a lemezeken. Aztán a Bódy Gábor akar csinálni egy videót a new wave-zenekarokról, és engem bízott meg, hogy legyek ennek a zenei szerkesztője. Ezért felvettünk zenéket, nemcsak a Bizottságval, hanem talán az Európa Kiadóval, az URH-val is. Fölvettünk három számot, az egyik a Pekk-pekk, a másik a Szatír és a Jó reggelt, halott. Ez a cím azért érdekes, mert mielőtt befejezte, a Bódy meg is halt. (Bódy Gábor 1985. október 24-én halt meg máig nem teljesen tisztázott körülmények között, a szerk). Úgyhogy ebből végül nem lett semmi, de ezek profi felvételek, más ezeken túl nem is készült. Olyanok vannak, amelyeket magunknak egy mikrofonnal fölvettünk próbán, ezek sokáig kazettákon keringtek, most fent vannak a megosztókon.

A lemezek jól fogytak? Abból részesedett a zenekar?
A lemeznek van egy érdekes végkifejlete: amikor elkészült, győztesnek éreztem magam, a zenekart és az egész undergroundot. Sikerült, túljártunk a hatalom eszén, használtuk is, kihasználtuk, és tessék, a hatalom pénzén megszületett ez a lemez! Akkor is kinnrekedtek ezren, ha három koncertet tartottunk a héten, és ebből úgy ítéltem meg, hogy százezret biztos eladunk egy hét alatt. Úgyhogy fogadtam is a Wilpert Imrével egy láda pezsgőben, hogy százezret eladunk egy hét alatt. Kijött a lemez, és két nap múlva fölhívtam mind a hat lemezboltot az országban, hogy lehet-e Bizottság-lemezt kapni. Mondták, hogy nem, mert két nap alatt elkapkodták az összeset. Akkor hívtam a Wilpert Imrét, hogy nyertem: két nap alatt mindent eladtunk. Erre azt mondja, igen, mindent eladtunk, de csak 14 ezret adtunk ki. Kérdeztem, hogy mikor adtok ki még, mire ő: hát azt még nem tudom.

Két hét múlva hallom a rádióban Wilpert Imrét, akitől azt kérdezik, hogy most, hogy a Bizottság-lemeznek ekkora a sikere, tervezik-e, hogy a Vágtázó Halottkémeknek meg a Kontrollnak is kiadnak lemezt. Wilpert Imre erre azt mondta: nézze, ezt a lemezt csak 14 ezer példányban vették meg, ebből még a borító se jön ki, ezért több újhullámos zenekarnak nem tervezünk lemezkiadást. Rájöttem, hogy ők jártak túl a mi eszünkön! És egy vagy két év múlva megint kiadtak tízezret, de addigra már mindenki megvette kazettán. A második lemez ezek után megint csak nagyon kis példányszámban jelent meg. Soha nem kerestem meg az orgonám árát ebből.

És a koncertekből akkoriban hogy lehetett megélni?
Nem volt egyszerű koncerteznünk. A hatalom ugyan sosem mondta azt, hogy betiltunk titeket, hanem például a koncert helyszínén odajött a szervező, hogy figyelj, leszóltak, hogy csak OSZK-vizsgával lehet fellépni. Ezért meg kell kérdeznem, hogy van OSZK-vizsgátok? Nincs. Akkor sajnos most nem tudtok föllépni. Az OSZK-vizsgát hivatásos zenészeknek találták ki, az volt a feltétele, hogy le tudjanak játszani száz számot. Úgyhogy a következőt találtam ki: felírtam száz angol számot, mint Frank Zappa, Captain Beefheart stb. Mondtam a zenekarnak, hogy ha az első számra rámutatnak, akkor eléneklem angolul a Szerelem, szerelmet, ha a másodikra, akkor eléneklem angolul a Lány kéne nékem-et, és akkor át fogunk menni. Úgysem ismer senki Frank Zappát és Captain Beefheartot. Így is lett, és sikerült.

Aranyhalak bronzba öntött Bizottság-tagokkal
A "Sírba visztek - A Bizottság a Műcsarnokba megy" című kiállításra mindenki egy-egy művel készül, Wahorn a következőket mondta erről: "Én egy Bizottság-emlékművet akarok, el is mondom, hogy majd aztán tényleg elkészüljön. Szeretném bronzból a zenekar tagjainak egyféle felállását, a tagok neve multimediálisan is meg fog jelenni, középen tűz fog égni, hátul füst száll fel, két oldalt vízesés, aranyhalak úsznak a tóban, és elefántok mennek körbe."


Főleg FeLugossy László írta a szövegeket, a zenéhez csupán ketten értettek a zenekarból...
Nem csak a Laca írta a szövegeket. Amiket ő énekelt, azokat ő írta, amiket én énekeltem, azokat én írtam, az Öcsi meg azt, amit ő énekelt. A Kokó (Kukta Erzsébet, a szerk.) énekelt a Lacától is, és tőlem is szöveget. A zenét pedig összeraktuk. Nem úgy ment, hogy elmondtam, hogy ide egy G-dúr, D-dúr, hanem, hogy valami ilyesmit. Zeneszerzés nem nagyon volt, hármunk közül még Öcsi volt, aki tudta, mi a moll és a dúr között a különbség, ő tanult zenét.

Ezekkel az emberekkel akkor meg lehetett ezt csinálni. Egyrészt azért, mert bármit találtam ki, ők úgysem úgy csinálták, másrészt mert zseniálisak és öntörvényűek voltak. És akkor volt annyi erőm, hogy ezt tolerálva egyben tartsam az egészet. Ez a sok erős ember ma már nem tudna együttműködni, kioltanák, meggyötörnék egymást. De akkor erre a rövid időre, ami körülbelül három év volt, ez megszületett. És ez életem egyik legnagyobb eseménye volt.

Mivel magyarázza, hogy akkoriban sokakra olyan nagy hatással volt a Bizottság?
Én abban az időben a Laca szövegeit tartottam a legfontosabbnak. Utólag rájöttem, hogy azért szerették, mert mindent bele lehetett gondolni. Mert a szövegek szürreálisak voltak, és az egész érthetetlen volt. Teret adott, hogy mindenki beleképzelje a vágyát. És abban az időben, amikor összesen két ifjúsági lap volt, nagyon szűrt információ jött át. Akkor mi jelentettük mindazt, ami nem volt. Ha már akkor lett volna például bulvár, ha ennyire szakosodott lett volna az információ, vagy ha lett volna internet, máris kevesebb ember vonzódik hozzánk.

A Bizottság-koncertek nagy részén senki nem hallotta, milyen hangot fog a gitáros vagy milyen szót mond ki a Laca; nemcsak, hogy szürreális volt az egész, technikailag is borzasztó volt. De nem ez volt a lényeg! Meg voltam győződve róla, hogy mi vagyunk a legnagyobbak. Most is úgy gondolom, hogy abban az időben mi voltunk a legérdekesebb zenekar. Csakhogy én azt céloztam meg, hogy a világon mi leszünk a legnagyobbak.

Csalódás volt, hogy ez nem következett be?
Persze, hatalmas csalódás volt. Részben ez is volt az oka, hogy elmentem külföldre.

A zenekar visszahatott valahogy a képzőművészeti tevékenységetekre?
Az egyik legfontosabb hatás az volt, hogy korábban egy kiállítás-megnyitóra legfeljebb húsz rokon meg húsz ismerős ment el. Akkor kétezren jöttek el egy efZámbó - Wahorn - feLugossy közös kiállításra Pécsen. Be se fértek, rendőrök jöttek ki. A ma délutáni performance-on meg láttad, hogy hányan voltak (nagyjából tizenöten, a szerk), ugyanezen '80-ban kétezren lettek volna akkor is, ha hajnali ötkor csináljuk. Érthető: ez egy más világ, én meg egy öreg bácsi vagyok.

Forrás: Wahorn András
Wahorn András egyik legújabb képe

Viszont nemrég azt mondta, hogy ha hívnák, akkor újra koncertezne.
Igen, próbálok is, de nem hívnak. Csináltam egy zenekart, Wahorn Airport néven - elkezdtem zenélni, egy csomó rajzomat elcseréltem egy aranyszaxofonra, és építettem magamnak egy wunderbox nevű felszerelést, amellyel nagyon szép kíséretet játszok magamnak. Nagyon szép zene. Néha sikerül elérnem egy fellépést.

Ha jól értem, ez egyszemélyes zenekar.
Egy vagy kettő.

Ki a másik tag?
Már nincsen, mert már összevesztem vele. Nagy hátrányom, hogy elköltöztem Mezőszemerére, ahová nem jönnek ki próbálni az emberek. Gondoltam, hogy most a Műcsarnokban meghirdetem, hogy aki akar játszani velem, azt várom, mert nagyon szeretem a fúziós zenét, nagyon szeretek improvizálni, de aztán beszéltem zenészekkel, akik mondták, hogy úgyse jönne senki sem, úgyhogy jobb, ha nem hirdetem meg.

A merevlemezén állítólag több gigányi saját zenét halmozott fel az évek során.
Most már úgy csinálok zenét, ahogy egy firkát vagy egy jegyzetet: naponta hat számot, és ez eltart hónapokig. Aztán hónapokig vagy évekig nem csinálok zenét. Bárki csinálhat zenét most már majdnem stúdióminőségben, és nagyon érdekes, hogy ez mégsem okozott forradalmat. Nem újult meg a zene attól a szabadságtól, hogy hajnali 3-kor az ágyadból kinyúlhatsz, és csak egy gombot kell megnyomnod. Ez nagyon jó lecke arra, hogy a művészet sosem a szabadságból születik, hanem mindig ott, ahol valami visszafojtás van. A művészet akkor lesz fontos, amikor nem mehetünk le Horvátországba nyaralni.

Mit kezd ezzel a hatalmas anyaggal?
Egyszer majd bedobom a kukába a harddiscet. Izgalmas dolog a digitális világban, hogy nincs anyag, és egy élet munkája egy pillanat alatt eltűnhet.

Nemrég azt mondta valahol, hogy "semmi sem tud elég fontos lenni". Az elmúlt hetekben több egykori Bizottság-taggal készítettünk interjút, valamennyien kicsit elszigeteltnek tűnnek. Ön megtalálta magát ebben a korban?
Én nagyon bírom ezt a kort, és hálás vagyok a sorsnak, hogy ebben élhetek. És az egyik oka, amiért a Lacával nem tudok mit kezdeni; ő még mindig azzal van elfoglalva, hogy "a bulvár mindent elnyom". Mindig az a kor a legjobb, ami éppen van. Ennél fantasztikusabb dolog, mint az internet, nem is történhetett volna az emberiséggel. Mostantól kezdve itt van a zsebemben a világ teljes tudása. Itt csak egyről van szó, és ennek nincs köze a korhoz: hogy megöregedtem. Én az előző korra lettem készítve, most pedig olyan művészekre van szükség, akik megértik, hogy ez a kor mit kíván.

Forrás: Wahorn András
Wahorn András egy másik újabb képe

Ez a festésben is gátolja?
A festés végképp elvesztette a jelentőségét. Gondolj bele, ha 120 évvel ezelőtt akartál látni egy színes képet, el kellett menned a múzeumba vagy a templomba. Most pedig egy színes kép önmagában érdekes? Abszolúte nem. Nem biztos, hogy egy embernek végig kreatívnak kell lennie, lehet, hogy én már tanító-korba léptem. Persze sosem tanítanék embereket festeni.

Miért?
Mert hülyeség. Olyan hülyeségeket képzelnek a művészettörténetről is. De ezeket, amiket most elmondtam, szívesen tanítanám embereknek. Lehet, hogy egyszer majd csinálok egy saját iskolát.

Az  [origo] Bizottság-ügyi blogja itt olvasható, interjúnk efZámbó Istvánnal itt, Bernáthy Sándorral itt.