Palya Bea: Ami fájt, azt lehúztam a vécén

Palya Bea énekesnő
Vágólapra másolva!
Palya Bea énekel és ír is, önéletrajzi könyve és élő felvételeket tartalmazó lemeze egyszerre került boltokba: Palyát azonban rettegés fogta el, amikor a könyv a nyomdába került. Az énekesnő a pályatársairól, a gyereklelkű férfiakhoz fűződő viszonyáról és abortuszáról is ír a Ribizliálom című könyvben, az [origo]-nak erről, illetve a füvezésről, az írás közben a testében keletkező hőről mesélt, valamint elárulta, hogy miért maradtak ki a könyvből a nők, és hogy a kurva csak prostituáltat jelent-e.
Vágólapra másolva!

- Volt egy olyan terved, hogy a Ribizliálom című könyv és az azonos című CD megjelenésekor énekelsz a város különböző - nem feltétlen hagyományos előadói - helyszínein, például egy parkolóházban. Ezt megvalósítottad?
- Ezt október 3-ára, a megjelenés napjára terveztem, de a rengeteg interjú és a dedikálások miatt másképp alakult. Most viszont spontán módon elkezdtem: tegnap bementem a kedvenc anyagboltomba a Petőfi Sándor utcába, és Gyuri úrnak és a személyzetének énekeltem egy kicsit. Kis partizánakciókat tervezek még, majd a Facebookon meghirdetem, hogy egyszer csak dedikálok valahol, és előtte elénekelek, elénekelünk három dalt. Megihlet az adventi időszak, gondolkodom, mire is várakozunk. Én biztos nem az ajándékosztásra, hanem arra, hogy hosszabbak legyenek a nappalok, jöjjön a fény. Ennek nekem a legszebb ünnepe a közös éneklés.

- Tíz évvel ezelőtt egy viszonylag tömött trolin láttam, hogy spontán énekelni kezdtél a veled lévő fiatalembernek, egy kollégám pedig egyszer utolért a Margitszigeten, miközben kocogás közben énekeltél és gesztikuláltál. A könyvedből kiderül, hogy ez azóta is bárhol előfordulhat. Mi váltja ki ezt belőled?
- Mindig szól zene a fejemben, és néha észre sem veszem, hogy dudorászok. Az utcán, taxiban, pisilés közben, mindenhol. Ha látom, hogy odanéznek az emberek, akkor esik le, ja, most énekelek. Általában szeretettel fogadják a járókelők, és az meg jólesik. Néha egy picit elszégyellem magam, hogy jaj, bocsánat, ez most lehet, hogy egy kicsit hangosabb volt. Egyszerűen szeretem ezt a dolgot. Van, hogy az utcán improvizálgatom a legjobbakat, mozgás közben jut eszembe egy csomó fordulat.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

- Feltűnt, hogy nagyon sok az egyes szám első személyű megfogalmazás a könyvben.
- Ez tudatos és szándékos volt. Azt szerettem volna, hogy egy adott mondat tartalmazza azt, amit én érzek és gondolok, ugyanakkor ne legyen megítélő arról az emberről, akiről szó van. Ezért mindig egyes szám első személyben igyekszem beszélni, akkor is, ha épp másokról, vagy mondjuk zenéről mesélek. Ebben az a nézőpont is ott van, hogy én valójában nem hiszek egy olyan világban, amit az ember lát, hanem csak egyfajtaképpen tudom látni a világot: a saját szememmel, a saját lényemen átszűrve. Más meg másfajta E/1-ben látja mindazt, amiről itt szó van. Szerintem pont emiatt sem létezik egy objektív világlátás, és ez így szép, és így ad színes összképet.

- Van egy visszatérő elem a könyvben és a veled készült interjúkban is, amikor önmagadra, dolgokra vagy jelenségekre azt mondod, hogy ez "nagyon palyabeás". Kívülről szemléled magad, vagy mit takar ez a jelző?
- Inkább egy általam ismert külső nézőpontot mutatok meg. Amikor mások azt mondják rólam, hogy ez olyan palyabeás, akkor gyakran azt értik alatta, hogy nyitott szívű, fehér lelkű, angyalos, kedves, a szeretetről énekel; vagy talán az a sokság, a szenvedélység lehet olyan palyabeás a mások szemében. Ha ezt a szót leírtam, volt benne részemről játék, talán pici irónia is, hiszen ami másnak palyabeás, az nekem nem feltétlenül az, vagy a kép bennem - természetesen - nem ennyire egynemű. De hát ez így van rendjén, a színpad így működik, van, hogy vetítővászonnak használnak az emberek, értem ezt, mert van, hogy én is használok így más énekeseket.

- Ennyire kitárulkozó, személyes könyvet inkább olyankor szoktak írni, amikor a szerző úgy érzi, hogy már túl van mindenen, nem veszíthet semmit.
- Arra, hogy hány évesen kell önéletrajzot írni és mit kell írni és milyen mélységben, kaptunk egy nagyon szép választ épp a Kibeszél-videósorozatból (Kibeszél címmel videósorozat indult az [origo]-n, ahol a naponta megjelenő videókban közel negyven zenész, színész, közéleti ember beszél Palya Bea Ribizliálom című könyvéből kiindulva.), ahol naponta mesél valaki a könyvről és magáról. A nyolcvanegykét éves Basilides Alíztól Herner Dorka - a könyvem szerkesztője vagy inkább könyv-kócsom - kérdezi, mit gondol arról, hogy sokak szerint ilyen korán nem szabad önéletrajzot írni. Ez hülyeség, mondja erre Alíz játékosan. Szerintem ez egy pillanatfelvétel az utamról, és nem jelenti azt, hogy az utazásom véget ért. Sőt az írással megsokszoroztam az új ösvények számát. Ami fájt, azt lehúztam a vécén, a sok öröm pedig megsokszorozódott bennem, ez újfajta kíváncsiságot és erőt ad az új utak kipróbálásához.

- A könyvben alapos betekintést nyújtasz a zenei színtérbe, amelyben mozogsz. A szövegből kiderül, hogy nem mindenki volt elégedett a róla írt részekkel. Mi volt a legnagyobb kompromisszum, amit az írás során másokkal vagy magaddal kötnöd kellett?
- Majdnem mindenkinek átküldtem a róla szóló részt, és hatott rám, ahogyan reagáltak. Felhívták a figyelmemet olyan dolgokra, amelyek bennem nem voltak letisztulva, és ezért mondjuk megítélő mondatokat írtam le róluk. Nagyon hálás vagyok nekik. Kompromisszumokat viszont nem kötöttem egyik leírt szereplővel kapcsolatban sem, mert az pont az őszinteségnek ártott volna, ami nekem a szeretéssel szinte azonos fogalom. Ha egy kicsit is meg akartam volna felelni annak, amit ők várnak, akkor egy számomra érdektelenebb szöveg született volna. A szövegnél milliószor fontosabb az a kapcsolat, ami egy-egy szereplőhöz köt, és ezekben én változást akartam, az pedig szerintem nem megy óvatoskodva és kompromisszumok mentén. Az általam leírt dolgok, történetek azonban csak az én világlátásom, egy a sok közül, és attól, hogy ki van nyomtatva, még nem egy örök igazság. A nyomdába kerüléskor megjelent körülöttem a féltés, hogy "nagyon kitárulkozol, törékeny leszel, ezt nem szabad". Akkor rettegni kezdtem, hogy törékennyé válok, és bántani fognak. De szerintem az emberek nem rossz-szándékúak, nem kezdik el sóval szórni a sebet. És tényleg nem: tapasztalom, végtelen örömet ad, hogy az emberek kinyílással válaszolnak a könyvre, azzal a puha, lágy, emberi hozzáállással, amivel szerintem én is próbáltam megírni. Állok a zebránál, és egy lány odaszól, hogy "ribizliálom?" - majd elmeséli, hogy ő most milyen helyzetben van. Vagy az evangélikus püspök felesége kezdi el mondani, hogy neki és az emberi kapcsolatainak mit adott a könyv.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

- Meredekebb témákat is érintesz, és azt is leírod, hogy hezitáltál, hogy egyáltalán szót ejts-e róluk - ilyen az abortuszod vagy a fűfogyasztás. Miért döntöttél végül úgy, hogy ezek maradhatnak?
- (Nevet) Utóbbi azért is vicces, mert én soha nem voltam egy nagy fűfogyasztó. Az alkoholt fiatalos hevületemben szerettem, de az utóbbi 7-10 évben teljesen kikopott az életemből. Tudom, hogy sokaknak ez módosíthatja a rólam kialakult képet, de nekem ez vicces, kicsit olyan, mint amikor a férfiak mondják, hogy a nők nem kakilnak (nevet). Az abortusz pedig csak addig fontos, ameddig titok, mert addig belülről irányít. Igaz, hogy a Psyché-ben (Palya Bea korábbi lemeze Weöres Sándor műve alapján) ez írva-íratlanul benne van. Akkoriban, a Psyché idején rengeteg levelet kaptam nőktől, de ugyanez volt a Szülésdal megjelenésekor is. Ilyen témájú dalokat kértek tőlem nők; ez sokkal többünket érint, mint amennyien beszélünk róla, és hát érezni lehetett a közös, mázsás terhek lehullását, amikor ezekkel a csodálatos nőkkel leveleztem.

- Ez tehát egy erősen pszichologizáló, önreflektív könyv. Terápiás írásként is működött?
- Persze, bár a terápiás szótól kicsit idegenkedem, mert abban van egy olyan olvasat, hogy beteg vagyok, és meg kell gyógyítani.

- Akkor milyen szót használsz erre?
- Azt tapasztaltam, hogy az írás egészen biztos, hogy könnyebbé tesz. A legelső motiváció az írásra az öröm volt. Hogy egyszerűen jó írni, ahogy nekem jó énekelni meg táncolni is. Meg ott van a mesélés öröme, és ott a kihívás öröme, hogy "na, ide nekem az írás mesterségének fogásait". A blogolásnál már éreztem, hogy egy szösszenetet megírása után fizikai könnyűség járt át. Úgyhogy "könnyebbé tesz", ez tetszik a "terápiás" kifejezés helyett. Aztán az írás segít elengedni dolgokat, vagy megerősít abban, ami jó, átalakít, transzformál. A füvet emlegettük: az írás bármilyen tudatmódosító szernél hatványozottabban erősebb pszichedelikus átalakulást eredményez. Éreztem néha, hogy hő kezd termelődni a szervezetemben, az éneklésből már ismerem, hogy felmegyek a színpadra és akár télen is izzadok, és most a számítógép előtt is ugyanez ment. Azóta az életemben nagyon sok minden letisztult, lett egy nagyobb fokú pontosság a beszédemben, a kapcsolataimban.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

- Magáról a zenéről is sokat írsz, és főleg hangutánzó és hangfestő szavakkal próbálod érzékeltetni, mikor milyen zenére gondolsz. Elégedett vagy az eredménnyel?
- Nehéz megmondanom, hiszen én hallom, ami mögötte van. Ha azt írom, hogy tadim tereketedumm - akkor hallom is, hogy hogyan szól ez egy indiai ütőhangszeren. De erre volt pár tesztolvasóm, és szerették a szöveg zeneiségét, a zenei részeket pedig Gryllus Samuval nézettem át. Hogy pontos legyen, amit mondjuk az indiai zenéről írok, ugyanakkor ha anyukám vagy a faluban egy néni elolvassa, ők is értsék. Kerültem a szakterminusokat, mert az eltávolít. Tudatos szándék volt bennem a zenei írás, hogy olyan ritmusa legyen a szavaknak, ami gurul. Alkalmaztam sűrítési technikát, de úgy, hogy közben maradjon meg a szöveg könnyűsége. Ehhez a szavakat úgy kellett pakolni egymás után, hogy zenéljenek. Vagy tudattalanul belecsúsztam néha rímelő dolgokba, ez legtöbbször egy bőkezű véletlenből indult.

- A legtöbbet a zenéről, zenésztársakról, illetve a férfiakkal való viszonyaidról írsz. Ez is tudatos tervezés eredménye?
- Az egész könyv nem volt annyira szándékos. Amikor a mexikói tengerparton elkezdtem írni a szöveget, becsuktam a szemem, vettem egy A4-es lapot és felrajzoltam rá kis köröket, hogy mi domborodik ki a belső tájaimból. Igen, az életem úgy áll össze, hogy zenészekkel vagyok, és szerelmekben vagyok. És egy kicsit benne vannak a könyvben a barátaim, a barátnőim azonban már kevésbé. Hogy nincs annyi nő benne, annak az is az oka, hogy a Lapay Tündike-könyv - ő az én alteregóm - erről fog szólni. Az én csodálatos csajaimat arra a könyvre tartogatom.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

- Úgy tűnt, hogy nem volt könnyű rávenni magadat arra, hogy a szüleidről is beszélj.
- Anyu meg apu azért is nagyon fontosak, mert ők a legelső két kapcsolatom. És nyilván az első kapcsolódási pontokat is ők jelentették, ők határozták meg, hogyan fogok kapcsolódni a nőkhöz és a férfiakhoz. Gondolkodtam, hogy mi a francért ismételgetem mindig ugyanazt az életemben? Például miért mindig önbizalomhiányos, gyereklelkű férfiakat veszek magam mellé? Ezt az ismétlődést meg kellett vizsgálnom, és ennek a kulcsa az apuhoz és akár az anyuhoz való kötődésemben rejlik. Ebből az új nézőpontból néztem a bennem élő lenyomatukra, a belső-apura és belső-anyura, ami rengeteg feloldást hozott, újabb beszélgetéskört indított el már a könyv előtt és alatt is. Azt hiszem, hogy amit a könyvben olvastak, összezavarta őket, bár eddig főleg anyuval beszéltem. Felnyitotta a szemét egy saját magában lévő fájdalomra, amit eddig nem nagyon mutatott meg nekem. Nekem ez csak a szeretetemet növeli felé. Most már nem feltétlen úgy látom, mint azt az embert, akinek meg kell felelnem, hanem elkezdtem őt magát látni.

- A könyv elején van egy olyan rész, ahol helyesírási hibák tömegét ejted. Ezzel mi volt a célod?
- Az Tündike, Lapay Tündike, az említett alteregóm, aki így ír. Én ugyanis Lapay Tündikeként is létezem három éve az interneten: levelezésekben vezetem a Kurvaképző intézményét. Lapay Tündike az az énem, aki, ha otthon maradok Bagon, elmegyek dolgozni a polgármesteri hivatalba és főzöm a kávét az extanácselnöknek - akit máig tanácselnöknek hívnak - és mindenkiről mindent tudok, mindenféle szaftos poénokat engedek el, amúgy meg imádom a férfiakat, az életet meg a röhögést; viszont írásban nem vagyok annyira penge. Egy nagyon vicces és szerethető figura lett, akit három évvel ezelőtt 38 fokos lázban találtam ki karácsony táján. Van egy cigánydal, hogy Aki kurva akar lenni / nálam jöjjön jelentkezni. A kurva itt nyilván nem prostituáltat jelent, hanem egy szabad vagy vágyait kiélő nőt. Hülyéskedtünk, hogy egyszer majd csinálok egy Kurvaképzőt, aztán egyszer csak megszületett. Egyelőre levelezésekben él, bár befoglalták a drága barátaim a Lapaytundike.hu és a Kurvakepzo.hu domainneveket. Van, akinek csak Tündikeként létezem. Lapay Tündikén kívül van az Ig.Nő, ő is egyfajta palyabea-figura, és létezik még a Pálya Béla, aki Tündike pasija. Így vannak ők hárman, velük bábozom egy ideje. Ebben a könyvben szándékosan hagytam meg Tündikét kicsit titoknak, majd a következő, fikciós könyvben mindenre fény derül. Ebben az egészben a humor nagyon fontos nekem, végigröhögöm az életet a barátaimmal, a párommal.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

- Kívülről pont ilyen virgonc, vidám nő benyomását kelted, de a könyved alapján az is kirajzolódik, hogy néha nehezen viseled az életet. Melyik a valós éned?
- Érdekes, nekem nem merült fel, hogy ez kettő, nyilván, mert én vagyok mindegyik. Szerintem a félelemben és a fájdalomban rengeteg energia van: egy gazella nagyon gyorsan el tud futni egy oroszlán elől. Rengeteg erő van a félelemben. Nekem az egész pályám úgy indult, hogy a szüleim nem hittek bennem, és lett belőle egy ilyen "na majd én megmutatom" dolog. Egy csomó fájdalmas történetet azért írtam le, hogy feloldása szülessen. Nekem ezek a dolgok megerősítik az életigenlésemet.

- Annak, hogy megírtad a könyvet, van valamilyen hatása a zenei pályafutásodra?
- Abszolút. Egyre jobban imádok zenélni, egyre jobban kívánom a zenélést, a dalírást meg a zenészeimmel a közös játékot.