Az új vendégek arcán először az aggodalmat látja Marika, amikor megjelenik két levessel a karján. Kerekes székes pincérként dolgozik egy szekszárdi étteremben, ahol az étteremvezetőn és helyettesén kívül mindenki megváltozott munkaképességű. A hallássérült szakácsok a főnök szájáról olvassák le a napi tennivalókat, segítőiknek csak egyszerű feladatokat ad a legendás Aranybikát megjárt étteremvezető. Az [origo] két munkatársa Marika egy napját követte végig a reggeli munkába indulástól egészen a műszak végéig.

Minden nap negyed 9-kor indul munkába elektromos kerekes székével Kecskeméti Marika Szekszárd egyik kertes házából. A szék hat kilométer per óránkénti sebességre képes, és valamennyire a dombokat is bírja, ami Szekszárdon nem hátrány. Útvonalát nem a földrajzi közelség, hanem a szegélyek, útpadkák, le- és felhajtók, illetve a járdán parkoló autók határozzák meg. Az akadályok többször kényszerítik az úttestre, ahol autók között lavíroz, így ér be bő 20 perc alatt a munkahelyére. Marika a belvárosban található Ízlelő családbarát étterem egyik felszolgálója, hét órát dolgozik naponta.

Feladatai közé tartozik az étterem takarítása, a terítés, az étkeztetés és a számítógépes papírmunka. Felszolgálókollégái közül Kriszta csak egyik kezét tudja használni, Norbi pedig az átlagosnál kicsit kevesebb rendelés nevét tudja egyszerre megjegyezni.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Takarítással és terítéssel indul a nap (Klikkeljen a többi képért!)

Kis késéssel érkezünk, a konyhából kiszűrődő illatok szerint a gyakornokokkal bővült kilencfős csapat viszont már megkezdte a munkát. A szakácsok hétkor kezdenek, egyikük kuszkuszos zacskót bontogat, középen pedig Both Sándor étteremvezető osztja ki a feladatokat: mindenkinek olyat, amit biztosan teljesíteni tud. A hallássérült szakácsok a szájáról olvassák le, mi a napi teendő. A 2007-es nyitás óta ő a főnök, korábban évekig a híres debreceni Aranybika szálló éttermében dolgozott, majd Szekszárd-környéki éttermeknek volt a vezetője. 

Az éttermet az egykori Aranybika-főnök vezeti

"Eleinte nagy kihívás volt, főleg, hogy korábban a fogyatékkal élő emberekkel mindig nagy zavarban voltam" - mondja Both Sándor. Hiába áll 43 év szakmai tapasztalat mögötte, élesben kellett kitapasztalta, hogy mennyiben kell másképp működtetni a konyhát a megváltozott munkaképességű emberekkel: "Itt nem az van, hogy míg a raktárba megyek, elhadarom az utasításokat. Több türelemre van szükség, és személyre szabott részfeladatokat kell kitalálni". Mást annak, aki nem tud emelni, de jól vág az esze, mint annak, aki csak egyetlen feladatot tud biztonsággal elvégezni. Az éttermet működtető alapítvánnyal közösen kialakítottak egy rendszert: a tanulásban akadályozottak dolgoznak a szakácsok keze alá, akik a nagyothalló emberek közül kerülnek ki; a mozgásban akadályozottak felszolgálóként váltak be.  

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Both Sándor, azaz Sanyi bá étteremvezető mindenkinek személyre szabott részfeladatot ad (További képekért klikkeljen a fotóra!)

Szembe az előítéletekkel

Az étterem egy fedél alatt üzemel a munkájukat segítő Kékmadár Alapítvánnyal. Létrejöttét egy társadalmi vállalkozásokat segítő amerikai szervezet, a Nonprofit Enterprise and Self-sustainabilitiy Team (NESsT) segíti. Az ötlet több mint egy évtizedig motoszkált Mészáros Andrea ügyvezető fejében, miután a kilencvenes években látott egy hasonló kezdeményezést Hollandiában.

"Mindenképpen olyan helyet szerettünk volna, ahol sok emberrel találkozhatnak a megváltozott munkaképességű emberek. Különösen régebben volt jellemző, hogy el voltak zárva régi nagy kastélyokba, úgyhogy a társadalomnak nem igazán van rutinja a velük való érintkezésben. Ezért is alakulnak ki a fogyatékkal élőkkel szembeni előítéletek"- magyarázza az ötletgazda. Az éttermi munka megkezdése előtt mindenkinek el kellett végeznie egy egyéves OKJ-s tanfolyamot, Marika például falusi vendéglátásból szerzett oklevelet, míg mások szakácsok lettek, vagy konyhai kisegítő munkára alkalmas papírt kaptak. A kezdeti csapatból öten maradtak, egy kemény, összetartó mag. Szinte mindenki részmunkaidős, amiért szakmunkás-minimálbér körüli fizetést kapnak, nyolc órában egyetlen ember dolgozik. Az épületet az önkormányzattól kapták, életveszélyes állapotban volt, de 40 millió forintos uniós támogatással sikerült felújítaniuk.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
A háromból az egyik keddi főfogás a natúr csirkemell kuszkusszal és citrusmártással (Klikkeljen a többi képért!)

A porzsákhajtogatástól a gimnáziumig

Az étteremvezető egyik kedvence Marika, "jól tud bánni a vendégekkel, jól dolgozik, még ha néha el is késik - amit nagyon jól meg tud magyarázni" - ad gyorsjellemzést kolléganőjéről Sándor. Előbbi állításról később mi is meggyőződünk, amikor Marika kezében a levesekkel kigördül a konyháról, név szerint üdvözli a vendégeket, és elbeszélget velük. Gyakorlott mozdulatokkal manőverezik a hat asztal között. "Szeretem az embereket, a munkában a vendéggel való foglalatosságot élvezem leginkább, a takarítást a legkevésbé" - mondja Marika. "Lehet, hogy szorult belém egy kis pszichológiai attitűd" - morfondírozik.

Korábbi munkahelyei nem okoztak neki különösebb örömöt: olyan monoton munkákat végzett, amelyek nem a képességeihez voltak mértek. Pakolt Kinder-tojásba figurákat és papírt, hajtogatott porzsákot, készített húsipari védőkesztyűt, rugókat fűzött, és szociális foglalkoztatóban dolgozott; néhány évre az MLM-rendszert is kipróbálta. Szinte születése óta kerekes székhez van kötve, és bár volt remény rá, hogy a vele született rendellenességet orvosolják, egy orvosi műhiba miatt egész életére le kellett mondania a járásról. Az általános iskolát magántanulóként végezte, utána munkába állt, a gimnáziumot a lánya születése előtt kezdte, és le is érettségizett. "Az érettségit is azért csináltam meg, hogy emberekkel foglalkozhassak" - mondja. Lánya most 13 éves, Gyönkre jár hatosztályos gimnáziumba, a 41 éves Marika pedig édesanyjával és ápolásra szoruló apjával él.

Segítő bőrfejű, sopánkodó nénike

Nem csak ő kedveli az embereket, a szimpátia szemmel láthatólag kölcsönös, munkába menet és jövet az utcán is sokan ráköszönnek. "Biztos, hogy mostanában kevesebb az előítéletesség, mint gyerekkoromban, amikor eldugták a sérült embereket. Engem anyukám sosem dugott el otthon, ezért teljesen jól érzem magam a nem sérült emberek társaságában, legfeljebb amikor elfárad a nyakam a fölfelé nézéstől, megkérem őket, hogy üljenek le egy kicsit" - mondja. "Mindig vannak olyanok, akik nem bírják elviselni a másságot, szerencsére kevés ilyen emberrel találkoztam. Olyan is volt, hogy egy skinhead segített bepakolni a táskámba. Azt viszont nem szeretem, amikor a nénikék rám néznek, és elkezdik, hogy jaj, szegénykém, jaj, aranyoskám! Nem kell csucsujgatni, vannak korlátaim, mindent lassabban csinálok, ennyi az egész" - mondja.

"Lekopogom, még nem borítottam ki ételt. Egyébként a vendégek szemén a mélytányérnál látom, hogy izgulnak, hogy na, most eldobja, vagy nem dobja el?" - mondja nevetve. A vendégkör felét kitevő törzsvendégekben már nem merülnek fel ilyen kétségek. "Ők egy idő után rájöttek, hogy nem kell segíteniük, mert a kollégák profi módon szolgálnak fel" - magyarázza az étteremvezető.

Négy tányér egyszerre kerekes székkel

Tizenegy körül mindennek készen kell állni az ebédelők fogadására, az asztalok szépen terítettek, automatikusan kerül rájuk egy kancsó víz. A terem egyik falán egy gyerekjátszóként működő hajóorrot is kialakítottak fából, a fedélzeten és alatta játékok. Negyed 12-kor kezdenek el szállingózni az első vendégek, a roham úgy egy órával később kezdődik. Még előtte megebédelünk, Marika kihoz két csésze kelvirág-krémlevest, majd jön két szelet natúr csirkemell kuszkusszal és citrusmártással, kollégámnak egy Holstein-szelet burgonyával. Desszertnek ő aranygaluskát kap, én palacsintát. Minden finom, semminek nincs kamu kifőzdeíze. A levessel teli tálakkal lavírozgatni, közben pedig joystickkal irányítani a kerekesszéket nem egyszerű, Marika rekordja négy tányér: három a bal kezében, egy a jobban, miközben a joysticket a jobb keze kisujjával irányítja.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Bal kézben három, a jobban egy tányér meg a széket irányító joystick (További fotókért klikkeljen a képre!)

Több asztaltársasággal is szóba elegyedünk, mindenki az ételek minőségét, frissességét és a tisztaságot dicséri. "Nagyon csinos hely, és nem gépi az étel" - mondja egy idős férfi. Tetszik nekik a rugalmasság is, hogy lehet variálni a főételek köreteit. Volt olyan középkorú férfi, aki az esti céges rendezvényt és az osztálytalálkozóját is ide szervezte. Türelemre neveli a vendégeket szerinte, hogy az étteremben sok megváltozott munkaképességű ember dolgozik, az itt dolgozóknak pedig "nagyon jó kezdeményezés, hogy visszataláljanak az életbe, és fontosnak érezzék magukat".

Egy fiatal nő a gyerekeit is kivette az iskolai menzáról, és három-négy éve együtt ebédel velük itt. "Eleinte kicsit félve jöttünk, mert nincs az ember hozzászokva, hogy az utcán kommunikáljon sérült emberekkel. A gyerekek sem találkoznak velük az iskolában, így nem tanulják meg az interakciót" - mondja a fiával falatozó nő.

A válság nyoma

Az étterem már nyolc hónappal az indulás után nullszaldós lett, nagyjából a második évtől pedig nyereséges, de a válság rajta hagyta a nyomát. Hullámzóvá vált a látogatók száma, jobb napokon az épület előtt várnak üres asztalra a vendégek, máskor alig jön össze a fél ház. Az erősebb napok miatt bővítenék az épületet, hogy ne csak 24 ember tudjon leülni, ehhez viszont az is kellene, hogy az egyik szomszéd ne torpedózza meg rendre a próbálkozásukat.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Irodai munkával zárul a nap (Klikkeljen!)

Az étkeztetés hivatalosan 3-kor zár, ha kevés a vendég, akkor korábban is. Ekkor kezdődik Marika 4-ig tartó irodai munkája, majd leveszi fekete-fehér munkaruháját, és elindul hazafelé. Mivel beteg szülei mellett ő a családban a bevásárló, az ügyintéző, és hivatalokba is ő jár - hacsak nincs extrém hó és fagy, mert olyankor szobafogságra kényszerül -, munka után a városba indul. "Az átlagosnál kicsit gyengébb nap volt a mai, valamivel több, mint hatvan vendéggel. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy előttünk a hosszú hétvége, és sokan korábban szabadságra mentek" - összegez Marika útközben a gyógyszertár felé, ahova édesanyjának ugrik be gyógyszerekért. Ez volt az első akadálymentesített gyógyszertár Szekszárdon.  

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Nézze meg Marika napját képekben, kattintson!