Nagyszerű idióták: Anamnesis

2012.04.28. 15:57

Bodó Viktor Anamnesis című előadása a Katona József Színházban nem több könnyű szkeccsparádénál, de olyan kirobbanó erő van benne, hogy végig viszi magával a nézőt. És ennyi lenyűgözően őrült fejet talán még sosem láttunk egyszerre a színpadon.

Bodó Viktor 2010-es Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról című rendezése többé-kevésbé szórakoztató kis vinyetták kupaca volt, amelyek nem mutattak túl önmagukon. Körülbelül ezt vártam a magyar egészségügyet bemutató Anamnesis-től is, annak tudatában, hogy az előadás a nézők beküldött sztorijaiból és a színészek improvizációiból összehordott töredékekből született. És valóban nem több az előadás, mint egy könnyű szkeccsparádé, de van benne erő, ami a két óra szinte minden percében viszi magával a nézőt.

Kórházban vagyunk: a falak mentén recepciós pult, kávéautomata, kényelmetlen várópad, nyikorgó lift. Nagy üres teret fognak közre, amelynek a középső része egy forgatható kör. Itt vonulnak fel előttünk a mindannyiunk által jól ismert arcok: kekeckedő recepciós, unott nővér, kétségbeesett beteg, közönyös orvos, kéremkopogásávalnezavarjaarendelést. A kör evidens, egyszerű szimbólum, kicsiben a mindennapok fásult rutinja, az ismétlődő orvos-beteg játszmák, nagyban az élet és halál körforgása. Bodó annyiszor használja, ahányszor csak elképzelhető, és még néhányszor, de működik, dinamikát ad az előadásnak.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Nézzen még több eszementet kattintásra!

Egy sikertelen újraélesztés adja meg az alaphangot: a halott nő rikácsoló pasija, a munkájukat szenvtelenül végző mentők, a holttest lepedő alól újra és újra kibukkanó melle groteszk kavalkáddá olvad. Aztán ahogy a kis szkeccsek váltják egymást, a groteszkből abszurd lesz, az abszurd átlendül burleszkbe. Bodónak csodálatos a ritmusérzéke, precízen zsonglőrködik a majdnem drámai, a keserű humorú és a bárgyún vicces pillanatokkal.

Pattogósan váltják egymást a jelenetek, és közben megkapjuk a Bodó-védjegynek számító játékot a fényekkel, a füsttel, a popszámokat (szigorúan csak olyanok jöhetnek, amelyeket mindenki ismer), és a kis poénokat a tárgyakkal - kedvencem, amikor a tumor méretét jelző teniszlabda átgurul a színpadon. Máthé Zsolt gúnyos dalszövegei pedig tökéletesen simulnak bele ebbe a világba. Néha azt érzem, Bodó csak hozta a bevált receptet, és ezt az egészet kirázta a kisujjából, de akárhogy is, az előadás a legjobb pillanataiban a Ledarálnakeltűntem zsenialitását idézi - majdnem Kafka.

A rengeteg szereplő fele a Katona József Színház társulatából van, fele Bodó Szputnyik Hajózási Társaságából jött. Persze a katonások közül főleg a bizarr fejek kerültek be, és a két banda együtt lenyűgözően őrült csapatot alkot. Már ezért megéri megnézni az előadást: a halott anyját kereső, bamba Mészáros Béla és az őt szívató hullaőr Czukor Balázs kettőse, a hármas iker Molnár Gusztáv vagy Keresztes Tamás Postás Józsija mind tömény élvezet, folyamatos vigyor ül az ember arcán ezt a nagyformátumú idiótaságot csodálva.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Még több kép kattintásra!

A jeleneteket időnként leereszkedő vászon szakítja meg: orvosok, ápolók, szakértők beszélnek arról, milyen egészségügyi dolgozónak lenni. Történeteik ebben a közegben óhatatlanul is groteszkké válnak, azon kapjuk magunkat, hogy visítunk a nevetéstől, amikor egy orvos kimérten magyarázza, hogy az átlag magyar melyik belső szerve hogyan károsult. Kicsit igazságtalan, hogy a nevetség tárgyává lesznek ezek az elhivatott szakemberek, de valójában persze magunkon röhögünk.

A feszes tempót majdnem végig sikerül fenntartani, csak akkor bicsaklik meg kissé az előadás, amikor már érezhetően a finálénak kéne jönnie. Két-három jelenettel hosszabb, mint szükséges lenne, Pálos Hanna meséje különösen kilóg, mintha Bodó kényszert érzett volna rá, hogy megüssön egy másik hangot is, de ez ide nem kellett. Azért a legvége megint üt, és naná, hogy Keresztes Tamás viszi el a show-t.

KAPCSOLÓDÓ CIKK