Suttyóságra cserélni Párizst. Marina And The Diamonds új lemeze

2012.05.04. 10:04

A Marina And The Diamonds művésznéven éneklő Marina Diamandis két éve az egyik legizgalmasabb új popénekesnőként debütált, új albumán viszont egy félfordulattal kommersz popzenére váltott. Ez valami vicc, vagy tényleg komolyan gondolja?

Marina Diamandis az utóbbi évek egyik legizgalmasabb énekesnője volt, azok közül legalábbis mindenképpen, akik a mainstream és az indie egyre elbizonytalanodó kategóriái közt próbáltak egyensúlyozni. Ezt ő maga is szándékosan hangoztatta, egyebek közt azzal, hogy egyszerre a poptörténelem talán leghitelesebb, saját bénaságát esztétikummá fordító alakját, Daniel Johnstont illetve magát a pop királynőjét, Madonnát nevezte meg, mint fő inspirálóit. Nyilván ennél cizelláltabban, kevésbé ideologikusan is körül lehet írni Marina zenéjét, most mégis maradjunk ennél a kettő, szép nagy teret kijelölő ellenpólusnál. Marina első minialbuma még egyértelműen a johnstoni DIY-esztétikán belüli barkácslemez volt, bénácska dobgépekkel, kedvesen szertelen zongoratémákkal és otthon, egy éjszaka alatt sokszorosított borítóval. Az énekesnőt a közvetlenül az első vonal mögé repítő bemutatkozó lemez aztán már a madonnai világhoz állt közelebb, lekerekítettebb, fogósabb dalaival, és nem mellesleg Marina összetéveszthetetlen, öblös hangjával, amit ugyan sokan kritizáltak, mondván "idegesítő", "túlintonált", "giccses", mégis ez adta a lemez különlegességét, a cserfes-kacér, rajzfilmszerű játékosságát. A tavalyi Szigetre megkurtított, kiszőkített hajjal érkező énekesnő már tulajdonképpen az új lemezét készítette elő, ahol már egyértelműen Madonna és Marilyn Monroe lettek az egyértelmű zsánerképek. Jöttek szép sorban a Mulholland Drive és a Párizs, Texas ihlette klipek; az átváltozást dokumentálandó, az ollócsattogásokat kvázi hangszerként kezelő, csodás Fear And Loathing, valamint a Stargate-tel készített totális popsláger, a Radioactive. Közben a Tumblr-en pörgő promó-fotók a század-közép Amerikájának pasztelles álomvilágát idézték; szó volt aztán mindenféle női sztereotípiákat bemutató koncepciókról, sőt, még az is olvasható volt az interneten, hogy Lady Gaga adta a fő inspirációt az Electra Heart megalkotásához.

Én nagyon vártam ezt a lemezt, mert szeretem Marinát, és mert szeretem azokat a lemezeket, amelyekről sokat lehet mesélni. Azonban amikor először hallgattam végig az Electra Heartot, legszívesebben kidobtam volna laptoppal együtt az ablakon. Olyan lett ugyanis ez az album, mintha a korai Britney-k műviesen ártatlan attitűdjéhez hozzáadnánk Avril Lavigne makrancosságát, kísérve mindezt az éppen regnáló elektropop-közhelyekkel. És ez még nem is lenne feltétlenül gond így, de a korábbi Marina-anyagok lényegét adó játékosság (az ő johnstoni pólusa) már csak nyomokban jelenik meg. Ezzel pedig egyúttal az általa is célként megjelölt metapop játékszabályait sérti meg. Tehát hiába mondja az interjúkban, hogy az Electra Heart csak egy felvett szerep, és még csak alteregónak se lehet nevezni, inkább az ellentéte mindannak, amit eddig csinált, ha mindeközben a zenében nem jelenik meg ez a reflexió; például a mainstream pop üres közhelyeinek kifigurázása, jelentésessé tétele, vagy épp játékos elbizonytalanítása, a tetőpontok barokkos túlstilizálása, a kedves pillanatok émelyítővé cukrozása... és még egy csomó dolog, amire Marina - már bizonyította - tökéletesen alkalmas lenne. Mindezek helyett hol rágódó, hol kivagyiskodó, napjaink popsztenderdjeitől el nem távolodó dalok követik egymást pasztell-tompa monotóniában. Így, hozzáadott érték tekintetében az Electra Heart semmivel sem nyújt többet, mint azok a bizonyos, Balaton-parti diszkókból a budapesti hipszterbulikra is begyűrűző suttyó-szettek.

Fotó: Csatári Gergely

És bár a koncepcióból, vagy annak hiányából is le lehetne vezetni, hogy miért nem jó lemez az Elektra Heart - most már inkább nézzük csak magukat a dalokat! Első hallgatáskor kettő tűnik fel; a lemez totális slágere, a Primadonna, aminek öntudatos eleganciáját egy brostepesen torz basszus túrja szét, majd - tegyük hozzá - kiteljesedve ez is emeli fel a kicsit korcs tetőpontjához. A másik pedig a Diplo és a Primadonnához hasonlóan Dr. Luke segítségével elkészített Lies, ami azt példázza, hogy mára a power balladáknál is releváns a gitárokat leváltó a wobble-vartyogás. Hát oké! Ezek és az Avril-féle csillámporos-dacos punkpop felé kacsintó Bubblegum Bitch után aztán visszavesz a lemez, ugyanis a következő dalok sokkal finomabban, kevésbé harsányan vannak hangszerelve és sajnos kevésbé karakteresek is. Talán jobb lett volna egy egységes irányba terelni a lemezt; vagy legyen végig ilyen karistolós, vagy meg lehetett volna csinálni ezt a két dalt is kimértebbre. A Primadonnának például sokkal jobban állt volna a többi dalra jellemző finomabb alap. Félreértés ne essék, semmivel se rosszabb stílusgyakorlatok ezek, mint az új Madonna-lemez dalai, vagy mint mondjuk Rihanna töltelék számai, és személyes kedvenceket is lehet azért találni - ha akarunk. Nekem például a Hypocrates egyszerre belenyugvó, távlatokat nyitó, dúdolós refrénje, valamint a korábbi Marina-dalok játékosságát felidéző Teen Idle lettek ezek (ez utóbbi, milyen érdekes, épp az előző lemez első számú producerével, Liam Howe-val készült), de simán el tudom képzelni, hogy más inkább a klubos Living Deadre vagy a Power And Controlra ugrál majd szívesebben. Mivel a lemez koncepciója látszólag kimerül a közhelyes egyszer konok, másszor vívódó tini-témákban, valamint a Homewrecker spoken-wordos verzéiben, számomra érthetetlen, hogy miért lett a Radioactive és a Sex Yeah a bónuszlemezre száműzve. Ezekkel együtt ugyanis lehetett volna annyi korrekt sláger a lemezen, mint bármelyik tetszőleges Rihanna-anyagon. Összességében úgy érzem, Marina talán túl sokat akart ezzel a lemezzel, de az biztos, hogy túl sok mindent feladott Electra Heartért: Daniel Johnstont és Párizst. C+