Ki találta fel a menőséget?

2012.05.08. 17:56

Nihilista tinik, Portishead-tagok, homoszexuális rapperek, albán-amerikai szakács, nagybajszú fickó és persze sorozatgyilkosok - egy tucatnyi hiphop-lemez.

Odd Future: The OF Tape Vol. 2

Az Odd Future tizenpár nihilista tiniből álló laza kollektíva volt, amikor a Quart olvasói 2010-ben megismerkedtek vele. A srácok kezdetben ingyenes mixtape-eket adtak ki és sokkoló klipeket készítettek (fogkihúzás, vérző mellbimbók, habzó száj), amikhez illeszkedett a szövegekben megjelenő nihilista erőszakoskodás (rendőrök meggyilkolása, csajok keresztre feszítése stb. stb.). Aztán 2011-ben csak az nem találkozott velük lépten-nyomon, aki egyáltalán nem olvassa a zenei sajtót. Most már saját kiadójuk és ruhamárkájuk, bolthálózatuk van; többüknek megjelent hivatalos (megfogható) lemeze. A társaság vezére, Tyler, The Creator MTV VMA-díjat kapott és legismertebb klipje 43 millió megtekintésnél jár - ráadásul már nem is tini, 21 éves. A neve már most összefonódott a hip-hop megmentésével - vagy bukásával, kinek mi tetszik, ő mindkettővel jól jár.

Ezzel együtt a márciusban megjelent The OF Tape Vol. 2 volt a kollektíva "hivatalos debütáló lemeze", akármit jelentsen ez. Jól érzékelteti, hogy milyen, ha megnézzük a hozzá tartozó klipeket. Van két hivatalos: a Rella és az NY (Ned Flander) - mindkettő vicces-idióta, de a kezdeti, direkt sokkoló stílust már elhagyják. Érdekesebb viszont az, ami az Oldie-hoz készült: a híres-neves Terry Richardson fotózta a srácokat, közben szólt a szám, ők meg teljesen impro alapon lenyomták a soraikat a szövegből a fehér vászon előtt - aztán úgy gondolták: "miért ne adnánk ki". Ökörködnek, tökön vágják egymást, beleugatnak a másik részébe, és az egész úgy van rendben, ahogy van. Azt spontenaitást, jókedvet, újszerűséget hozza, amit az első lemezek hallgatása után lehetett érezni, ami az egész savát-borsát adta: ettől érződött úgy, hogy ezt tényleg csak pár unatkozó tizenéves csinálta, akiknek volt néhány jó ötletük és gyorsan pörgött a nyelvük. Ez az, ami már nem igazán fedezhető fel a Vol. 2 meghallgatása után. Még sok potenciál van bennük; a belezős, műsötét, "mindenki kapja" be hangulatvilág, amit főként Tyler erőltet, már nem olyan erős, de van még: nők pofánverése, kis gyilkosság, kis erőszak; Tyler pedig egyébként is mély hangját pedig még mélyebbre veszi. Az alapok végre fejlődésen estek át, sőt, vannak köztük egészen jók (Rello, Real Bitch, NY, Oldie). Nem kell mondjuk a Wu-Tang szintjére gondolni, de határozottan most a legjobbak, a legösszetettebbek. Most sem a hangmintázás, hanem a szintetizátor a jellemző, nem túl emlékezetes hangszineken, de határozottan nagyobb odafigyeléssel és anyagi hátérrel megoldva. A szövegek sem ütnek akkorát, és kicsit olyan érzésünk lehet, hogy ilyen rap teremhet már bármelyik bokorban. Düh, erőszak, drogok, sötét gondolatok, fiatalok. Earl Sweatshirt, akitől korábban az OF legjobb sorai származtak, most is ügyesen rakosgatja a rímeket, a szövegeléshez egyértelműen neki van a legnagyobb tehetsége. Mellette kiemelendő Frank Ocean, akit az "indie R&B" vezéralakjának tartanak első mixtape-je óta, és aki már Kanye West és Jay-Z mellett is közreműködött. A lemez működik, de nem ad újdonságot, csak a több utómunka érződik rajta. C+ (KG) (Odd Future Records)

Quakers: Quakers

Ezen a lemezen harmincöten szerepelnek, 41 szám van rajta 70 percben (plusz még egyszer ennyi instrumentális verzió), a középpontban pedig a Portishead tagjai állnak: Geoff Barrow (Fuzzface néven) és 7-Stu-7, a Portishead hangmérnöke - plusz az ausztrál Katalyst segített még az alapokban. A Portisheadből egyébként (hacsak nem figyel direkt rá az ember, mondjuk a RIP-nél) esküszöm, hogy semmit sem hallani, ami egyrészt meglepő, másrészt sokat elmond a producerek nem mindennapi képességeiről. És akkor még azt nem is említettem, hogy a Quakers zenéjét legelőször Banksy Exit Through The Gift Shop című hipermenő filmjében hallhattuk, vagy hogy a trió alapjaira többek közt olyan szupersztárok szövegelnek, mint Aloe Blacc, Dead Prez, Prince Po, Guilty Simpson, Med, Phat Kat, Jonwayne vagy Finale - valamint sok ismeretlen arc is. Ők ahelyett, hogy zavaróan rátelepednének a zenére, legtöbbször ügyesen szövegelnek és jó kis energiákat visznek az alapokba. Egy halom olyan beat van, amibe csupa nagybetűvel van beleégetve, hogy L-A-Z-A (bár ez 41 szám mellett talán nem olyan nagy meglepetés). Ehhez a pazar robbanékonysághoz hozzájárul, hogy maga az album is elég hirtelen. Ellentétben sok, csak majdnem jó hiphop albummal, itt nem követték el azt a tipikus hibát, hogy 4-5 percig nyúzzák feleslegesen ugyanazt a rövid témát: a Quakers a 3 perces határ fölé is alig-alig merészkedik, amitől az egész albumnak lesz egy folyam jellege; az ember csak kapkodja a fejét, hogy itt egy 13 másodperces beat (jó, ez azért tényleg kivételesen rövid), ott egy egyperces átvezetés stb.

Érdemes azért észnél lenni és rögzíteni, hogy ez mégiscsak egy 2012-es, de a hiphop aranykorát idéző album, ami hajlamos szűk kereteken belül ragadni. Néha szemet szúrhat, hogy a Quakers valamelyest egysíkúan közelíti meg a hiphopot: az album talán túlságosan is egyben van. A folyamatos 92 BPM körüli tempó például - különösen az album kivételes hossza miatt - előbb vagy utóbb kifejezetten fárasztó tud lenni. Valamint pont ugyanúgy kerülnek elő pattogó lengyel beat zenék, burundi dobok vagy furcsa jazz-minták, mint tényleg bármelyik J Dilla- vagy Madlib-albumon. Vagyis az ügyes hangmintahasználaton, a kiváló rappereken és a pörgős dalszerkezeten túl másra ne nagyon számítsunk. Azt azért ma már tudni lehet, hogy egy hip-hop albumból ennél többet is ki lehetne hozni, viszont ebben a klasszikus hangmintázgatós ligában viszont ténylegesen figyelemre méltó a Quakers. Az ambiciózus projekt nevét egyébként a földrengés szóból kotyvasztották, és ha a hiphopot nem is rengeti majd meg a Quakers, azért végülis egy tisztességes album. B (MA)(Stones Throw)

Wiley: Evolve Or Be Extinct

A brit hiphop-mutáció, a grime egyik atyja, az egyes számaival a (brit) slágerlistákra is feljutó Wiley közmondásosan munkamániás. Két éven belül már a harmadik nagylemezét adja ki: tavaly volt ugye a 100% Publishing meg a Chill Out Zone, idén télen pedig egy huszonkét felvételt tartalmazó és zseniális pillanatokat is tartalmazó anyaggal kedveskedett hallgatóinak. Az Evolve Or Be Extinct ugyan nem egy túlságosan kiemelkedő munka, nincsenek rajta olyan slágerek, mint az egy évvel ezelőtti Numbers In Action, de azért messze nem felejthető vagy középszerű. Korai munkásságának nyers hangzása érezhető a dalok jelentős hányadában, talán ez teszi rendkívül vonzóvá ezt a lemezt. Emellett pedig az, hogy Wiley azért tud könnyed és humoros is lenni, gondoljunk csak a Boom Blastre vagy az I'm Skankingre. És bár hosszúnak tűnhet a hetvenpercnyi játékidő, a Wiley-tól megszokott lendületet csak a két teljesen felesleges, nem túl jól sikerült közjáték lassítja, de ennyi még bőven bele is fér. Az albumon vendégszereplő vokalisták felejthető produkciója helyett meg sokkal figyelemreméltóbb, hogy a veterán (mostanában Harmonic 313 néven illetve az Africa Hitech tagjaként jeleskedő) Mark Pritchard jegyez két alapot is (Scar, Money Man). Szóval a mennyiség most sem ment a minőség rovására. B (HZD) (Big Dada / Neon Music)

Le1f: Dark York

Ez az itt meghallgathatóinnen letölthető lemez Le1f, vagyis Khalif Diouf bemutatkozása, aki egy New York-i homoszexuális fekete rapper. - Hohó, hát nem úgy volt, hogy a rap az annyira macsó műfaj, hogy nők is alig kerülhetnek bele, nemhogy homokosok?!? Igen, mindenki így tudta, de nemrég megjelent a Pitchforkon a We Invented Swag című, nagy figyelmet kiváltó cikk a New York-i meleg hiphopról. Le1f mondjuk azt szeretné, ha ez nem lenne egy "színtér", vagyis nem külön versenyeznének a melegek a többiektől - de amúgy nem titkolja a dolgot, sőt, poénkodik is vele. (Mennyire más az, ha azt, hogy "bitch, imma make you gay", egy homo- vagy egy heteroszexuális férfi mondja!)

Mindez azonban legfeljebb kis színes lenne, ha a Dark York nem volna baromi jó lemez. Le1f mély és egy kissé, ám szexin reszelős hangjából, illetve ráérős, a ritmikai trükköket finoman elrejtő szövegmondásából elképesztő mértékben árad a kúlság. Olyannyira, hogy sokszor kifejezetten ellene dolgozik: rejtegeti és túljátssza, kineveti és reflektál rá - ezek a megoldások mind képesek arra, hogy megöljék a kúlságot, de az övét csak nem és nem lehet, hanem csak izgalmasabbá és valahogy emberközelibbé lesz így. A zenei rész pedig jórészt a crunkból indul ki, amit a primkó, döngő lábdobok, sújtó mélyek, sűrűn ciccegő cinek, primkó, szirénázó szintik határoznak meg. Ezt a kiindulópontot a felerészben Le1f, felerészben mások (például szerelmem, a Nguzunguzu duó) által készített alapok kb. a bass music felé mozdítják el: többé vagy kevésbé megbuherálják a ritmust (például a manapság nagyon menő szinkópákkal vagy a juke-ból mindenfelé elterjedt követhetetlen kopácsolással); tesznek mellé mindenfélét, leginkább hangsúlyosan szintetikus dolgokat: bugyborgások és csipogások, szirénák és digitális vízcseppek, fenyegetően szellemjárta búgások és digitális harsona, effektezett yeah-k, gyerekgügyögés és a pisztoly felhúzásának hangja, effektek alól hirtelen kibukkanó fuvola, eltérült G-funk utalások stb. A Dark York, igen, viszonylag "sötét", de tele van humorral, pofonegyszerű és finom poénokkal; bombasztikus, de apró finomságai legalább annyira meghatározzák, mint az összképe; nem nagyon vannak benne popos refrének, ám számos részlete belopja magát a hallgató agyába. Az elmúlt hetekben szinte már megszállottan hallgattam egyben és részleteiben, végül arra jutottam, hogy kapjon ez egy A értékelést. (RA) (Greedhead)

A lemezt egyébként a Greedhead, hm, gondozta, a Das Racist, hm, cége, ami nagyon pörög idén. Volt már itt szó Heems izgis Nehru Jackets mixtape-jéről, illetve az azt követő Big Baby Gandhi anyagról. Nemrég kijött Kool AD idei második mixtape-je is, innen lehet letölteni, és az idegesítő viccelődéssel teli elsővel szemben ez a Das Racisttől megszokott laza és/de okos, sokszínű hiphopot hozza, a hallgató bosszantásával pont a megfelelő mértékben kacérkodva. Nem a legjobb DR-közeli lemez, de ez csak a csapat erősségét bizonyítja. Le1f egyébként úgy is kötődik hozzájuk, hogy a hírhedt Combination Pizza Hut And Taco Bell alapját ő készítette.

THEESatisfaction: awE naturalE

A THEESatisfaction egy duó, két fekete lány, Stasia Irons és Catherine Harris-White, akik az életben is egy párt alkotnak, ennek azonban mintha nem tulajdonítanának különösebb jelentőséget (mármint zenei értelemben). Például a Sub Pop kiadó (amely többé-kevésbé a kritikuskedvenc Shabazz Palaces női párjaként akarja eladni a duót) az együttes hivatalos életrajzában csak sejteti ezt.  Zenéjük nem nagyon ismer határokat vagy korlátokat: egybefonja a hiphopot a funkkal, a funkot a pszichedéliával, a pszichedéliát a neo soullal és mindezt valami futurisztikus, de nagyonis popos formába önti, ami csak két árnyalattal visszafogottabb a J*Davey hasonlóan elrugaszkodott fúziójánál.

Az awE naturalE megszólalása gyakran pont ugyanúgy húzós, mint egy klasszikus NERD-szám vagy egy Sa-Ra-sláger; közben pedig olyan szellemes, mint az Outkast fénykorában. Nőkről lévén szó, különleges érzékenységgel nyúlnak a zenéhez, ami eszünkbe juttathatja nyilván Erykah Badut, de Bahamadiát, vagy a spiritualitást előtérbe helyező Georgia Anne Muldrow-t is. Nemcsak érzékenységről van szó: ezekből a számokból rendesen süt az erotika is, a Sweat vagy az Enchantruss például olyan számok, amikre egy tökéletes világban a nőknek csakis spárgában szabadna táncolniuk, természetesen a kör közepén. Az albumot azonban ezek a táncosabb számok inkább csak színesítik, végletekig pörgetett bulizene pedig nincs is: a lassabb, elmélázósabb témák határozzák meg az albumot. A THEESatisfaction inkább csak behintáztat és pillekönnyű, ugyanakkor kifejezetten ötletgazdag zenékkel, kellemesen csavaros harmóniamenetekkel simogat (Needs, Juiced). Mintha egy hullámvasúton ülnénk, ami normál sebességének csak a töredékével megy: klasszul körbe lehet nézni fentről, van idő magunkba szívni az atmoszférát, de azért az a bizonyos hurok még így is elég megrázó tud lenni. A THEESatisfaction üde, forró, frappáns, érett és őszinte, csak legközelebb ne a legeslegjobb számot használják ízelítőnek. A- (MA) (Sub Pop)

Action Bronson: Blue Chips

Action Bronson menetelése lehetne akár a hiphop utóbbi néhány évének példaértékű sikertörténete is. A kezdetben a hangja, előadói stílusa miatt (szerintem túlzóan) Ghostface-kópiának tartott albán-amerikai fickó a műfaj egyik legegyedibb szövegírójává/rapperévé lépett elő. Ráadásul úgy ért el meglehetősen nagy kritikai és rajongói visszhangot, hogy egész egyszerűen csak rappelt: semmi sztárallűr, semmi botrány. Saját "személyisége", karaktere is felvételeinek narratíváiból épült fel (melyben kiemelkedő szerepet játszanak a szakácsmúltját felelevenítő gasztronómiai utalások). A kitűnő történetmesélő New York-i mc új kiadványával, az innen letölthetőBlue Chipsszel teljesedik ki igazán. A producer Party Supplies alapjai retrós hangzásúak, funkból, jazzből és ki tudja, még milyen egyéb forrásokból mintáznak. Bronson pedig itt tényleg a legnagyobbak sorába emelkedik, játékos, bravúros sorait valószínűleg sokat fogják idézgetni a jövőben. Pedig a Blue Chips inkább mixtape, mint stúdióalbum. Ezt erősíti az is, hogy elrontott, félbehagyott, újrakezdett részek is maradtak a végső verzióban (a 9-24-11-ben szám szerint háromszor fut neki egy résznek Bronson), mégsem rontanak az összképen. Az Arts & Leisure-ben pedig a Das Racist-tag Kool AD-vel szövegelnek teljesen kaotikusan: hogy egyáltalán mekkora hányadát írták meg előre, csakugyan kérdéses. Sokat számítanak persze a stílusos és igényes alapok, de egyértelműen Action Bronson előadói tehetsége emeli az egekbe a kiadványt. És állítólag minimum két újabb lemezt is kiad! A- (HZD) (Fool's Gold)

Death Grips: Money Store

A Death Grips három tagja közül Zach Hill dobos a legismertebb (Hella, szólóanyagok, Chino Morenóval közös projekt stb.). Exmilitary című letölthető mixtape-jük rengeteg kritikust meggyőzött (pont a Quartét nem): dühös, mocskos, zajos, szétesős, beteg és mindezek ellenére (vagy ugye pont ezért) kifejezetten élvezhető. Nem is könnyű hiphopként tekinteni rá, mert simán szeretheti az is, aki egyébként utálja a műfajt. A szövegekben megjelenik a társadalom peremvidékére szorult sorozatgyilkos, a drogos, a csöves, a lelkibeteg és deformált ember - mindezt pedig a lehető legerőszakosabban, teljes erőből kiabáló Stefan Burnett adja elő, akire ránézésre a fenti jelzők mindegyike passzolna. Nem Odd Future szintű, baromkodásnak tűnő "sötétségről" van szó, hanem már-már kézzel fogható mocskosságot kapunk, magyarul könyékig turkálunk a szarban. Zeneileg pedig megjelenik minden: funk, hiphop, drumandbass, még a punk is felfedezhető (itt például egy Black Flag-alap) - igazából nincs rá jó szó, az igazsághoz a legközelebb talán a zaj áll.
 
Az újdonságban lévő lehetőséget az Epic kiadó is felismerte és februárban szerződést kötött velük, A már nagykiadós, itt végighallgathatóThe Money Store-on minden maradt a régi, a jó értelemben. Jobban mondva úgy tudtak önmaguk maradni, hogy mégis sikerült változni. A szövegvilág a régi, már az alapján, ami érthető belőle: tele van befejezetlen mondatokkal, széteső szavakkal, néha az sem világos, mit akar Stefan az arcunkba vágni. A zajos alapok, a széteső basszus és szintetizátor a szövegek és a kiabálós vokál alá játszik, egyben van a zene. Változás annyiban érződik, hogy minden számmal próbáltak valami újat mutatni. Az Exmilitary meglehetősen repetitív, sokszor már fárasztó is volt, de most mindig van valami új. Az igazi dühös Death Grips megjelenik a bombariadóhoz hasonlítható The Feverben, kapunk a Run DMC-t és Salt-N-Pepát idéző alapot az I've Seen Footage-ben, a záró Hacker alapja meg olyan, mintha a Miami Vice valamelyik korai részéből származna. Mindez együtt egy előremutató és izgalmas zaj-hiphop album. B+ (KG) (Epic)

Lee Bannon: Fantastic Plastic

A konvencionális hiphoptól Lee Bannon is messze visz. Rengeteg mindent igyekszik belezsúfolni itt végighallgatható debütáló albumába: azonnal ható groove-ok, hirtelen váltások, állandóan elkóborolgató hangminták, töménytelen mennyiségű zörgés, kopogás, torzítás, űrzajok, utalások. Leginkább az jellemzi a lemezt, ahogyan folyamatosan játszik a kontrasztokkal: szinte másból sem áll, mint váltásokból. Mondhatnánk, hogy kollázsszerű, de itt nem kizárólag a hangminták sorozatos mellérendeléséről van szó: a kontraszt a témák, a dalszerkezetek és az eszközhasználat szintjén ugyanúgy meghatározó.  Az ember éppen kezdene elkényelmesedni egy hangulatban, amikor hirtelen rázúdul egy vurstli-techno idiótaság, egy témába vágó Kinks-szám, valami sikamlós francia smooth-jazz, egy kilencvenes évekbeli szignál, vagy Lee Bannon simán csak beduplázza a tempót. Ebből következik, hogy a Fantastic Plastic nagyon megköveteli a hallgatótól a figyelmet. Ráadásul az album úgy, ahogy van, egybefolyik (hasonlóan mondjuk a Cosmogrammához), így szó szerint egy lélegzetvételnyi szünetre sincs lehetősége az agyunknak.  Illetve ez így azért kicsit túlzás, mert az album telis-tele van nagyon is fülbemászó témákkal, amik ha rövid ideig szólnak is, pont elég megnyugvást nyújtanak ahhoz, hogy újratöltődjünk.

Mindenesetre Lee Bannon vékony jégre merészkedik ezzel a zsongással, illetve a hallgatóság igényeinek folytonos ki nem elégítésével. Érzésem szerint jól oldja meg a feladatot, de sokan valószínűleg egész egyszerűen nem bírják majd türelemmel, megint mások pedig öncélúnak fogják tartani. Mégis, az a hangzás, amit a Fantastic Plastic képvisel, a hiphop klasszikus vonalának egyik legegyértelműbb jövőjét festi fel. Megcsinálta azt, amit én Jeremiah Jae elvileg csak kiadásra váró, kész albumától várnék. Lee Bannonban benne van, hogy a későbbiekben akár a nagykönyvekbe is bekerüljön mint a hiphop egyik - ha nem is a legjelentősebb - megújítója. A Fantastic Plastic ezért fontos. A 2012-es év legjobb hiphop albumai között pedig mindenképpen ott a helye, mert tényleg eléggé közel van az igazsághoz. A-  (MA) (Plug Research)

Serengeti: Kenny Dennis EP

Serengeti, mint azt e cikkünkből már mindenki tudja, napjaink egyik legegyénibb rappere. Számos figurát alkotott meg (ami nála nem azonos az alteregóval: inkább íróként és színészként viszonyul hozzájuk); köztük a legnevesebb Kenny Dennis chicagói fehér csávó, mintaférj, sportrajongó és egy hatalmas bajusz büszke tulajdonosa - aki egyszer régen még a rappel is próbálkozott. Ezt mutatta meg fiktív duója, a Tha Grimm Teachaz - a sztori szerint - a kilencvenes években készült lemeze; és ez az idei, hatszámos idei ep is arra az időre utal vissza, ugyebár a hiphop (egyik) aranykorára. A két producer, Jel és Odd Nosdam hallható örömmel nyúl korabeli formákhoz, de azért ott van a zenében az időbeli távolság és az önreflexió is. Lásd például Shazamben zúgó elektromosságot, lézereket, no meg a scratch! (A szám egyébként Shaquille O'Nealnek beszóló diss track, merthogy ő egyszer gúnyolódott a főhős bajszán.) Vagy ott van a címadó szám furi minimalizmusa stb.

De ilyet már azért többet hallottunk - a nagy truváj valójában az a kettős játék, ami a rapben van. Hogy hát Kenny Dennis valójában nem egy igazán jó rapper, hanem inkább egy lelkes amatőr, aki nagy elánnal, ámde különösebb eredetiség és tehetség nélkül veti bele magát a rendelkezésére álló formákba, amik egy kicsit lötyögnek rajta. Viszont igazából persze hogy nem Kenny Dennist halljuk, hanem Serengetit, aki Kenny Dennist játssza el, és ettől pont hogy jó lesz az, ami nem is igazán jó. Látványosan kijön ez például a Don't Blame Steve című számban, ami egy számomra átláthatatlan sportincidensről szól, a refrénje pedig a Chicago Cubs játékosainak felsorolása. Ez Kenny Dennistől egy "ami a szívemen, az a számon" szöveg, nem is gondolkodik rajta túlzottan, csak mondja - Serengetitől viszont egy igazi bravúr: hahó, összeraktam egy hiphop-refrént sportolók neveiből! Ez a játék nyilván fárasztó is lehet, ha túlhúzzák (mint egy kicsit a Grim Teachaz-lemezen), viszont bő negyedórában tök jól működik, szórakoztató és tanulságos. B+ (RA) (Anticon)

Speech Debelle: Freedom Of Speech

Speech Debelle arról híres, hogy nem lett híres, hiába kapta meg a Mercury-díjat. Ezért kiadóját, a Big Dadát okolta (ami a Ninja Tune hiphopos labele), merthogy persze, hogy nem vették meg az emberek nagy mennyiségben a Speech Therapy-t, ha a gonosz kiadó miatt nem lehetett megvásárolni. Aztán mégis visszabarátkoztak, ez a lemez is itt jött ki majdnem három évvel később, és valami rettenetes. Az alapokat Kwes készítette, van bennük sematikus dob, basszus, ezen kívül pedig vagy zongora, vagy hegedű, vagy gitár - és úgy kábé ennyi is, bár lehet, hogy valamit kifelejtettem, annyira semmilyenek ezek a számok. Ez nem lenne baj, ha elvinné a zenét a rapperlány, és ő próbálkozik is: van, amikor pörgőnyelvű mc-királynőt alakít, máskor mérges, megint máskor érzelmes - és valami olyan mértékben hiányzik belőle nemcsak a karizma, de egyáltalán, az egyéniség, hogy az már ténylegesen idegesítő. D (Zárójelben megemlíteném, hogy Kwes azért jobb annál, mint amit itt mutat magából. Például érdemes meghallgatni a Micachuval alkotott duója, a Kwesachu második ingyenes megjelenését; a Warpnál a napokban megjelent bemutatkozó ep-je az énekes-dalszerző hagyományokat elektronizálja át és forgatja ki; ha kritikát kéne írnom róla, inkább B- lenne, de amúgy az is érdekes.) (RA)(Big Dada / Neon Music)

Blockhead: Interludes After Midnight

Az instrumentális hiphop reneszánszát éri, volt ugye a FlyLo-iskola, a wonky, manapság meg a beszívott "cloud rap" és a trance-hiphop (Aarabmuzik) stb. Blockhead viszont kifejezetten a a kilencvenes években indult régi iskolához tartozik; akár akkoriban is kijöhettek volna a lemezei a Ninja Tune-nál (ahol most is van). Na nem mintha tüntetne a korszerűtlenségével, egyszerűen csak ilyen. Az Interludes After Midnight sokkal jobb, mint az előző The Music Scene volt. Arról azt írtam, hogy tele van jó ötletekkel, de nincs fókusza. Itt viszont szép kerek, ahogy mondani szokás: történetmesélő számokat kapunk; amik ráadásul saját zenei logikájuk szerint épülnek fel, vagyis nem külső, mondjuk filmes (vagy "filmes") dramaturgiát követnek. Semmi nem túlságosan feltűnő ezen a lemezen, de minden nagyon a helyén van: a faszán groove-os, lustán lazuló, esetleg kicsit sötétkedő alapok; a szépen búgó szintik-orgonák, gitárok, fuvolák, hegedű, egy-két szöveg- vagy énekminta, ilyesmik, hiszen tudjuk - hát ez a lényeg, ez a "tudjuk". Tulajdonképpen nem több mint "kellemes kis lemez", csak éppen ennek a kifejezésnek a negatív felhangjait sikerül elkerülnie; vagyis hát lehet, hogy mégis több. Vagy másképpen: nem érzem úgy, hogy sokat veszítettem volna, ha nem hallgatom meg, de örülök, hogy meghallgattam. Ha érdekel az ilyesmi, akkor ne hagyd ki te sem. B (RA) (Ninja Tune / Neon Music)

Bang On!: [sic]

A lemez úgy kezdődik, hogy fásult gitározásra énekel valaki fásultan, ám aztán kiderül, hogy szerencsére ez csak vicc volt, mert ez itt: grime! A 21 éves Elliott Egerton fenyegető basszusokra, csapkodó dobokra és némi hideglelős szintikre köpködi fel a szövegeket a liverpooli élet apró szépségeiről, a kapitalizmus és az angol osztályrendszer örömeiről stb. Minden második-harmadik számban van valami más is: hard rock-gitár, szép női ének, jungle-betét; a Punk-Donk pedig úgy csinál, mintha a világtörténelem egyik legsuttyóbb techno-stílusa, a donk nem vicces lenne, hanem dühös. Ezek a kis betoldások egy darabig viccesek, vagy legalábbis el lehet gondolkodni azon, hogy viccesnek vannak-e szánva; ráadásul oldják a köpködő-csapkodó társadalomkritika (persze: szándékolt) egynemű sötétségét. A végére azonban mégiscsak eléggé egyhangú lesz a lemez, bár kis adagokban végülis fogyaszható: a basszusok tényleg fenyegetnek, Bang On! dühe hihető stb. Csak hát ha valaki itt Magyarországon grime-ot akar hallgatni, akkor nyilván ne ez legyen az első választása, de még a harmadik sem. C+ (RA)(Big Dada / Neon Music)