Cézanne és El Greco magyar fia

Vágólapra másolva!
Tihanyi Lajos a száz évvel ezelőtti magyar avantgárd egyik legkarakteresebb festője volt, mégsem volt már negyven éve önálló kiállítása. Az Andrássy úti Kogartban rendezett Egy bohém festő Budapesten, Berlinben és Párizsban című tárlat egy süketnémasággal küzdő, de hatalmas életerővel és derűvel alkotó, ijesztően jó emberismerő művész életútját mutatja be, nem csupán művein, hanem groteszk humorán, sajátos látásmódján és egyszerre új és konzervatív formanyelvén keresztül. Egy magyar Chagall, Picasso és Rivera társaságában.
Vágólapra másolva!

Veretes mondattal illene kezdeni egy Tihanyi Lajosról szóló írást, olyannal, amely nem hagy kétséget afelől, hogy Tihanyi Lajos a 20. század eleji magyar avantgárd kiemelkedő festőegyénisége. Az Egy bohém festő Budapesten, Berlinben és Párizsban című kiállítás azonban éppen arról győz meg, hogy ez a hangnem egyáltalán nem illik a tárgyhoz. Nem mintha Tihanyi nem lett volna kiemelkedő festő - nagyon is az volt. Ezt ő is tudta magáról, hiszen - amint azt egy falfeliratban olvashatjuk - El Greco unokájának és Cézanne fiának nevezte magát, hozzátéve, hogy azért ő maga is megállja a helyét. Az idézet tehát a túláradó öntudat mellett a művész humoráról is tanúskodik.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Kattintásra még több Tihanyi

A Kogartban rendezett életmű-kiállítás kurátorai, Passuth Krisztina és Danyi Orsolya nemcsak a művészi pályára koncentráltak, hanem - számos dokumentumon keresztül - emberként is bemutatják Tihanyit, így a látogató végül egy lebilincselő művészszemélyiséget ismerhet meg. Ez azért is fontos, mert Tihanyi Lajosnak idestova 40 éve nem volt nagyobb életmű-kiállítása, így többnyire csak a Nyolcak művészcsoport egyik tagjaként találkozhattunk vele az utóbbi években. A mostani tárlat alapvető erénye, hogy a képválogatás rendkívül arányos és szemléletes: a művész minden korszakát kitűnő munkák reprezentálják, erősítve egymás hatását, miközben egymásutánjuk sosem válik egysíkúvá.

Boncolás és újraösszerakás

Tihanyi Lajos személyisége és életútja egyáltalán nem mindennapi. Tizenegy éves korában agyhártyagyulladás következtében süketnéma lett. Egy a kiállításon látható, hetvenes évekbeli filmfelvételen Déry Tibor megindítóan mesél arról, hogy hogyan lehetett Tihanyival beszélgetni: a festő kiválóan olvasott szájról, és rosszul artikulált, ugatáshoz hasonló szavakkal válaszolt - amelyeket barátai mégis kiválóan megértettek. Hatalmas hátrány lehetett, de Tihanyinak óriási életereje volt. A festő legendás jó kedélye mutatkozik meg azon az 1920 körüli, néhány másodperces filmfelvételen is, amelyen kalapját emelgeti, szavakat mormol, és olyan szélesen mosolyog, hogy az a látogatóra is rögtön átragad.

Tihanyi egyszerre volt rendkívül szívós és bohémosan könnyed. Minden közegben megtalálta a helyét, legyen az a háború előtti pesti értelmiség világa vagy a húszas-harmincas évekbeli Párizs. Művészetét is egyszerre jellemzi az avantgárd festészet formai problémákban elmélyülő vizsgálódása és a felületekre koncentráló, könnyed dekorativitás.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Kattintson a kiállításon készült galériáért!

"A téma nála nemcsak külső jelenség, hanem boncolni való probléma, melyet meg kell oldani pszichológiailag és mértanilag" - írta róla közeli barátja, Bölöni György. A 20. század eleji modern festészetben a kép már nem a valóság tükörképét igyekszik adni, hanem felvállalja, hogy motívumokból, formákból építkezik. A téma "boncolása" azt jelenti, hogy a művész szétszedi a tárgyat, amelyet ábrázolni fog, és amikor újra összerakja, akkor más képet rak össze belőle. A szétboncolt részek új összefüggésbe kerülnek, és olyasmit árulnak el a témáról, amit annak tükörképszerű ábrázolása elrejtett volna. Így dolgozott Tihanyi is.

Ijesztően jó emberismerő

A kiállításon látható legkorábbi munkái a friss francia irányzatok ismeretéről adnak tanúbizonyságot: vad színei, erőteljes kontúrvonalai, valamint a testek obligát zöld árnyékolása a fauve-okhoz kötik festészetét, a következő pár év tájképei és csendéletei pedig a századelő avantgárdja által univerzális példának tekintett Paul Cézanne-nak köszönhetik összefogottságukat és tömörségüket. A tárlaton a festményeket Tihanyi kortársaitól vett idézetek kísérik. Kapunk ízelítőt az értetlenkedő kritikákból (Birkózók című festményét például "zöld mezőben hencsergő szafaládébarna színű duzzatag alakok" csoportjaként jellemezték), de kiderül az is, hogy pártolói Tihanyit Cézanne és Oskar Kokoschka követőjének látták.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Kattintson Tihanyira!

Tihanyi a tízes évek elejére találta meg a saját hangját. 1912-es Önarcképe magabiztosságot sugároz, mentes a korai művek néhol felfedezhető technikai bizonytalankodásától. A tízes években festett portrék talán Tihanyi legismertebb és legjellemzőbb művei, hiszen a festő itt arra koncentrálhatott, ami a legnagyobb erőssége.

Szinte ijesztően jó emberismerő volt - mivel nem hallott, a látható gesztusokból és rezdülésekből tájékozódott, a legkisebbekből és legészrevétlenebbekből is. Amikor arcképeinek modelljei nyilatkoznak a portrékról, gyakran úgy tűnik, mintha őket is meglepné, hogy Tihanyi milyen rejtett tulajdonságaikat tárta fel. Déry Tibor egy rádiófelvételen beszél az őt ábrázoló portrérajzról, amelynek szépfiús megjelenése mintha kissé bántaná, miközben művészettörténész beszélgetőpartnerei mást-mást olvasnak ki a képből - nem azért, mert nem kifejező, hanem mert túlságosan is összetetten az.

Új formanyelv, konzervatív alkotás

Tihanyi portréi bizonyos értelemben konzervatív alkotások, hiszen a beállítások és a kellékek több évszázados művészettörténeti hagyományt idéznek fel. A 17. századi festők ugyanolyan öntudatosan tartják kezükben ecsetjeiket és egyéb kellékeiket önarcképeiken, mint Tihanyi az említett önportrén. A formanyelv persze egészen új, mintha a festő a képpel azt bizonyítaná, hogy az új művészet is egyenrangú a régivel, és képes elmondani ugyanazt - másképp.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Kattintson a gyerekekre!

Fenyő Miksa két fiának lenyűgöző portréja, amely most szerepel először kiállításon, megint csak nagyon hagyományosan, egy karosszéken ülve ábrázolja a gyerekeket - szinte látjuk magunk előtt ugyanezt a festményt egy bravúros 19. századi portretista megfogalmazásában, aki Tihanyihoz hasonló élvezettel merült volna el a szék vörös kárpitjának szinte tapintható ábrázolásában. Ez a gondolatkísérlet ébreszthet rá arra, hogy - a szétbontott formákból való intellektuális építkezés mellett - Tihanyi művészete a felületek érzékiségéről és a dekorativitásról is szól.

A süketnéma magyar Párizsban

A Tanácsköztársaság művészetpolitikájában tevékeny részt vállaló Tihanyi 1920-tól emigrációba kényszerült. Előbb Bécsbe ment, ahol még egyéni kiállítására is sor került, majd Berlinbe, és végül Párizsba. Noha igyekezett részt venni a külhoni művészeti életben, a nagy áttörés nem sikerült. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Tihanyinak ne lett volna helye Párizsban. Az említett filmen Déry Tibor elmeséli, hogy süketnéma volta és igen gyér franciatudása ellenére a mindig találékony és optimista Tihanyi volt az, aki az emigráns magyarok közül a legjobban tudott tájékozódni a francia fővárosban.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Kattintásra galéria nyílik!

Széles kapcsolatrendszert épített ki, nemcsak a párizsi magyarok, hanem a francia kulturális élet jeleseinek körében is. Ezt a kiállításon egy különösen szemléletes dokumentum mutatja be: Tihanyi notesze, amelybe feljegyezte ismerősei elérhetőségeit, és amelynek fakszimile változatába a látogató is belelapozhat. A művészek közül például olyanok szerepelnek itt, mint Marc Chagall, Pablo Picasso vagy Constantin Brancusi. Tihanyi ismeretségi köréről tájékoztatnak a kiállításon látható arcképek is - egyre absztraktabb festmények (például Tristan Tzara portréja) és erőteljes rajzok (például Károlyi Mihály, Diego Rivera vagy Márai Sándor arcképe).

Szőlőfürtöt késsel-villával csak absztrakt képen lehet

A francia művészvilág felé tájékozódó Tihanyi tagja lett az absztrakt festészet művelőit tömörítő Abstraction Création művészcsoportnak, és az egészen síkszerű, leegyszerűsített formákat ábrázoló csendéleteken keresztül eljutott az immár teljesen téma nélküli, elvont képekig. Derűs humora ezekben is megmutatkozik, például azokban a több változatban megfestett, tiszta színfoltokból összeállított csendéletekben, amelyek egy tányért ábrázolnak két oldalán késsel és villával - a tányéron pedig szőlőfürtöt, amit késsel és villával enni csak absztrakt képen lehet. A kiállítás végül színes és változatos sorozatot mutat be Tihanyi nonfiguratív képeiből, amelyekben téma nélkül is ugyanaz a derű és dekorativitás nyilvánul meg, mint a kés-villás csendéleteken.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
A képre kattintva galéria nyílik!

Tihanyi Lajos 1938-ben halt meg. Hagyatékát közeli barátai (köztük a világhírű fotós, Brassai) őrizték, majd 1970-ben a magyar államnak ajándékozták. A kiállításon látható festmények, rajzok és dokumentumok egy igen nagy része ebből a - ma a Magyar Nemzeti Galériában őrzött - anyagból való. Ennek az adománynak és persze a jelenlegi kiállítás kurátorainak köszönhetően a Kogart kiállításán tisztán, markánsan és szerethetően rajzolódik ki Tihanyi Lajos művészi és emberi arcéle.