"Egy nő miatt." A Tindersticks a Quartnak

Tindersticks
Vágólapra másolva!
A Tindersticks szombat esti budapesti koncertje előtt a frontember Stuart Staples, és a billentyűs David Boulter nyilatkozott a Quartnak: elmesélték, mi volt elviselhetetlen a kilencvenes évek Angliájában, és hogy hasonlít-e rájuk a The National, David pedig azt is elmondta, miért él Prágában.
Vágólapra másolva!

Az egyikőtök Prágában él, te, Stuart, pedig Franciaországban. Hogyan lehet így közösen alkotni?

David Boulter: Én már tizennégy éve élek Prágában, és aztán a többiek is elköltöztek Londonból, szóval már hozzászoktunk ehhez, hogy többfelé élnek a zenekar tagjai.

Stuart Staples: A dalszerzés amúgy is személyes dolog. Ahhoz nem kellenek a többiek, hogy eszembe jussanak különböző ötletek: az, amikor hirtelen valami a semmiből létezni kezd, különleges pillanat, és azt nem is tudod megosztani senkivel. Utána jön az, amikor a többiek is hozzáteszik a magukét, de a legfontosabb részhez ők még nem kellenek.

Úgy vezettétek be az új lemezeteket, hogy rányomta a bélyegét több, hozzátok közel álló ember halála. Ez érezhető a dalokon is?

David: Ez olyan időszak volt, amelyben hirtelen több barátot, hozzátartozót is elveszítettünk egymás után. Voltak, akik hirtelen, megdöbbentő módon haltak meg, és volt például az apám, aki nagyon sokáig élt, és a természet rendje volt, hogy végül is meghalt. Nem hiszem egyébként, hogy magának a lemeznek a készítésére ezek komoly hatással lettek volna, inkább csak hajtott bennünket, hogy csináljunk valamit, és ne csak a gyásszal foglalkozzunk.

Fotó: Csatári Gergely

Kinek az ötlete volt a szaxofon beemelése a Tindersticks zenéjébe?

Stuart: Az enyém, bocsánat. [nevet]

David: Erre már korábban is sor kerülhetett volna, hiszen Terry Edwards, aki szaxofonozik az albumon, már a legelső lemezünkön is játszott velünk, csak akkor még trombitán. Dolgozott együtt Nick Cave-vel, PJ Harveyval, és volt neki saját zenekara is, a Higsons.

Stuart: Az album felén Terry, a másik felén pedig egy Julian Siegel nevű londoni jazz-szaxofonos játszik. Az egész a kísérletezés eredménye: menet közben derült ki, hogy ezekhez a dalokhoz nem illenek sem a vonósok, sem pedig a trombita. Végül úgy alakult, hogy a szaxofonnál maradtunk, de ha megnézed, nincs akkora szerepe, nincsenek szaxofonszólók sem, csak egyszerűen jól illik a zenéhez az a hang. És az én énekhangomhoz is illik ez a teltebb, tompább hangzás.

Valahogy illik hozzátok az, hogy mindketten a kontinensen éltek, és nem Angliában, mert a Tindersticks mindig is európai hangzású zenekar volt. Egyetértetek ezzel?

David: Mindig is kirítt a zenekar a környezetéből. Amikor '90-ben Londonba költöztünk, akkor sem volt ott számunkra igazán hely, hiszen ott dance zenék mentek, meg a baggy hullám is akkor jött. A mi hatásaink mindig is sokkal szélesebb körűek voltak, mint egy átlagos gitárzenekaré. Éppen ezért a mi zenénk sok olyan emberre is hatással lehet, aki egyébként nem is ért angolul, más kultúrkörben működik.

Stuart: Amikor elkezdtünk zenélni, akkor gyakorlatilag bezárva éreztük magunkat Nottinghamben, ahol csupa metálos vagy diszkós lakott. Az iskolából, ahová én jártam, a fiúk fele egy bányába ment dolgozni, nagyjából ott volt a bánya az iskolával szemben. És akkor tizenhárom-tizennégy éves koromban úgy döntöttem, hogy márpedig én nem fogok a bányába menni, mert még annyi más lehetőség van az életben. Éppen ezért a mi zenénknek mindig is fontos eleme volt az álmodozás, az elvágyódás, a zene segítségével elmenekülni a bennünket épp körülvevő világból. A hetvenes-nyolcvanas évek Angliájában élni egyáltalán nem volt vidám dolog.

Fotó: Csatári Gergely

Amikor megjelent az első lemezetek, épp felfutóban volt a britpop, amely megint csak nem a ti közegetek volt. Mennyire nehezítette meg a helyzeteteket?

David: Ezt azért alapvetően a sajtó gerjesztette, mindig rá kell pörögniük valamire. Akkor épp a britpop volt az, és azt sulykolták, legyünk büszkék rá, hogy britek vagyunk, London a világ közepe, noha valójában egyáltalán nem erről szólt az élet akkor sem.

Stuart: A média fújta fel ezt a dolgot akkor is, addig erőltette, amíg végül tényleg mindenki erről beszélt. A kilencvenes évek Londonjában egyszerűen nem tudtak mit kezdeni velünk, és a legtöbb ember úgy gondolta, hogy mi valami más korból jövünk. Most ugyanúgy tekintenek vissza arra a korszakra, mint a hatvanas évekre, pedig én is akkor éltem, és egyáltalán nem így emlékszem rá: nem drogoztam, nem jártam fesztiválokra. Voltak, akik igen, de ezt most úgy állítják be, mintha erről szólt volna akkor minden. Azt gondolom, hogy a kilencvenes évek elég káros időszak volt Nagy-Britanniában: kulturálisan is, zeneileg is. Akkor jelentek meg ezek a fiúknak szóló, új típusú szoftpornó magazinok, meg ez az egész, "férfiasságot" dicsőítő "laddism" dolog, meg a viccek és zenék, amelyeket egyáltalán nem értettem. Még ha az nekünk kreatív szempontból nagyon izgalmas időszak volt is, a körülöttünk levő dolgok szörnyűek voltak.

Az első két lemezetek is így sikeres lett, viszont a harmadikról, a '97-es Curtainsről később azt mondtátok, hogy a legnehezebb időszakotokat dokumentálta.

David: Az első két lemezünket magától értetődő természetességgel csináltuk, leginkább saját magunknak, és minden jól is ment, de mire elértünk a harmadik lemezhez, akkorra mindez megváltozott. Egy nagyobb lemezkiadóhoz kerültünk, már be kellett illeszkedni egy körforgásba, és akkor gondolkoztunk el arról először, hogy ez most már a munkánk, ez már nem eszképizmus többé. Mindez hozott magával egy csomó olyan dolgot, amelyet már nem magunktól csináltunk, nem izgatott fel bennünket, és ezzel párhuzamosan már nyomás is volt rajtunk.

Fotó: Csatári Gergely

Stuart: Ez volt a legnehezebb dolog, amellyel valaha is szembesülnünk kellett: felismerni, hogy ez már nem menekülés többé, hanem ez a mi valóságunk. A zene sokáig eszköz volt, hogy elmenekülhessünk a szar állásunkból, és ki tudjuk fizetni a lakbért. De amikor már ez már a valóság, akkor hogyan akarnánk belőle elmenekülni? Ezzel közösen és külön-külön is meg kellett birkóznunk.

Azt gondoltam volna, hogy a legnehezebb időszakotok az volt, amikor 2006-ban a Tindersticks fele, három zenész távozott a zenekarból.

David: Az máshogyan volt nehéz, ott valami véget ért, és ez elég egyértelmű szituáció volt.

Stuart: 2006 már kimondottan kreatív időszak volt, akkor már igazából megkönnyebbültünk. Ami nehéz volt, az az előtte lévő négy év, és éppen ezért ami végül történt, az már felszabadító érzés volt.

Mit szóltok, amikor olyan zenekarokat hallotok, amelyekre valamilyen formában hathatott a zenétek, mint például a National.

David: Én sosem értettem, hogy a National esetében miért mondják ezt ennyien. Láttam őket játszani is, de szerintem teljesen más, amit ők csinálnak, noha lehet, hogy az eredmény bizonyos szempontból hasonlíthat a mi zenénkre, de ezt tényleg nem tudom. Lehet, hogy őket is ugyanazok a hatások érték, mint bennünket. Azt se tudom, hogy egyáltalán hallgatnak-e bennünket.

Stuart: Ha egy zenészt inspirálja valaki más, és ezt valamilyen formában beépíted a zenédbe, akkor az már a tiéd. Ha ezt kreatívan csinálod, és nem csak másolsz, az a fajta evolúció kulcsfontosságú a zene fejlődése szempontjából.

Fotó: Csatári Gergely

Az első két lemezetek borítójáról az égvilágon semmi nem derült ki rólatok, még a tagok neveit sem írtátok ki. Miért titkolóztatok ennyire?

David: Bárcsak most így lenne. [nevet] Nincs egyébként bajom azzal, ha egy zenész elismerést szeretne, és azzal sem, ha tudják az emberek a dolgokat, de számomra ez a zenéről szól. Megértem, ha valaki kíváncsi, hol és milyen cuccokon vettük fel a számokat, de a nevek például sosem érdekeltek.

Stuart: Úgy voltunk ezzel, hogy ez a mi lemezünk, a borítón rajta volt a zenekar neve, és kész. Ez nagyon romantikus dolog, de azért egy együttesen belül is vannak, akik rengeteget tesznek hozzá a zenéhez, és vannak, akik meg szinte semmit. Én is egyetértek Daviddel abban, hogy nem érdekelnek a nevek egy lemezborítón, és az sem fontos, hogy ott legyen, ezt és ezt a számot én írtam, de ez a fajta őszinteség szerintem azért kell.

David, te hogyan kerültél annak idején pont Prágába?

David: Egy nő miatt, ahogyan az lenni szokott. [nevet] De egyébként mindig is érdekelt, milyen az élet máshol: Nottinghamből is elköltöztem Londonba, Londonból pedig Prága tűnt érdekesebbnek, és nem zárom ki a lehetőségét, hogy egyszer innét is továbbköltözzek majd, ha úgy hozza a sors.