Operett-Magyarország

2012.05.15. 11:01

Lenyúlta a kormányzati pályázaton virágszállításra elnyert hárommillió forintot a falu kiskirálya, a hajdani téeszelnök fia, ezért nincs mivel feldíszíteni a Szent Koronát a főtéren. A jószándékú politikus végül egy törvénymódosítással megmenti a közösséget. A szereplők hol festett háttérről szakítanak le igazi virágot, hol kétdimenziós patakban mossák az arcukat. A Virágos Magyarország napjainkban játszódik, iPhone-nal fényképezi magát benne a városi gyerek a falusi környezetben, ám az egész a szovjet idők termelési operettjeit idézi. Operettet látunk vagy paródiát?

 

Operettet nézni azért jó, mert a végén biztosan minden megoldódik, mégpedig úgy, hogy mindenki elnyerje méltó jutalmát és büntetését. Ha viszont az élet olyan, mint egy operett, az már kevésbé bíztató, mert a zenés-táncos, habos-babos megoldások csak kívülről mutatnak jól, belülről hazugságnak tűnnek: az életből pont az a varázsütés hiányzik, amitől hirtelen minden jóra fordul. Ilyen varázsütéssel zárul a Katona József Színház mai magyar nagyoperettje is, a Virágos Magyarország - talán épp azért, hogy egyértelmű legyen: a bajok jól látszanak, a valódi megoldások már kevésbé.

Fotó: Mudra László [origo]
Kattintson és nézzen még több képet a Virágos Magyarországból!

Kovács Dániel és Vinnai András operettje egy nagyon mai magyar faluban, Tunyándon játszódik, ahol a kormány propagandisztikus eseménysorozatának (SZÍVÜNK, azaz Szent István Vándorünnep Nemzeti Kincseinkből) záróeseményére készül a nép. Azaz készülne, ha a falu kiskirálya, a hajdani téeszelnök fia nem nyúlta volna le a kormányzati pályázaton virágszállításra elnyert hárommillió forintot, és Nyulassy Viola díjnyertes virágkötőnek lenne mivel feldíszítenie a Szent Koronát. Mert ha nincs virágos korona, akkor nem tud mit körbetáncolni a betanított közmunkás-tánckar, és akkor nem tud dalra fakadni a Duna TV élő adásában a téeszelnök kis unokája sem. Még szerencse, hogy a Parlamentből kiküldték a helyszínre Jácintot, a faluból elszármazott politikust - nem mellesleg Viola egykori szerelmét -, hogy a pályázók körmére nézzen: Jácint egy gyors törvénymódosítást eszközölve végül megoldja a helyzetet, hogy a haza virágba borulhasson.

Fotó: Mudra László [origo]
Kattintásra még több kép!

A nem kevés valószerű elemet és megannyi áthallásos viccet tartalmazó történet így leginkább a szovjet idők termelési operettjeire emlékeztet. Csakhogy amíg ott világos volt, hogy melyik osztálynak kit kell legyőznie, itt ez már kérdésessé válik: a falut kihasználó vállalkozó egyértelműen megvetendő - de a törvényeket a maga szája íze szerint manipuláló, kívülről érkezettként is okoskodó, katedrára állva a nemzet üdvéről szónokoló politikus talán nem az? Ez a felszín (a boldognak tűnő vég) és a valóság között feszülő ellentét ad súlyt a játéknak: hogy az egyetlen "osztály", amelyikért érdemes lenne szorítani, a falu népe nyilvánvalóan passzívan kerül ki a történetből - a játszmákat a fejük felett játsszák. Ezért cseng hamisan a finálé: mert tudjuk, hogy ugyanaz a telefonhívás, ami most "a nép" javára kért törvénymódosítást, bármikor, bármire felhasználható. Kovács Dániel rendező azonban ezt a réteget nem igazán bontja ki, és ez egy kis hiányérzetet okoz.

Fotó: Mudra László [origo]
Kattintásra galéria nyílik!

Mert egyébként minden más a helyén van. Az operett valóban operett, a primadonna és a bonviván Viola és Jácint párosa, de megvan a szubrett és a táncoskomikus is: a falu tűzrőlpattant menyecskéje, Rózsi a politikus szárnysegédjével, Norberttel szűrné össze a levet. Az operett nagyasszonya pedig a polgármesternő, Ibolya (a pozitív szereplők neveiből közben összegyűlt egy egész bokréta). És van hibátlan élőzene, vannak remek dalok, csak a Katona prózai színészeinek gyűlik meg néha a bajuk a dallamokkal, s a szereplők alkalomadtán táncra is perdülnek. Az előadás végig az operettparódia és a valódi operett közti mezsgyén mozog: nagyjából ott, ahol még olvasható a cselekmény szó szerint is, de értelmezhető idézőjelesen is. Ami viszont biztos: az operett műfaját itt nem nézi le senki, a parodisztikus él nem ilyesmiből, hanem a komolytalan helyzetek komolyan vételéből vagy a néha kissé abszurd karakterek jelenlétéből adódnak.

Fotó: Mudra László [origo]
Kattintson!

Mégis, mintha a rendező nem tisztázta volna pontosan a színészekkel, hogy mennyire komoly vagy nem komoly a játék. Vannak, akik tökéletesen felépítenek egy-egy karaktert, és teljes átéléssel jelenítik meg figurájukat. Kocsis Gergely mellékszerepében például az utolsó mozdulatig hihetően játszik el egy sorsot: a polgármesternő csaknem félnótás fia a kiskirály énekes lányába szerelmes tiszta szívből a maga együgyű módján, miközben abszolút tisztában van esetlenségével és helyzetének kilátástalanságával. Az előadás talán leghatásosabb momentuma, ahogyan Kocsis önmagát mélyen megvetve püföli saját fejét, amikor valamit félreértett vagy rosszul csinált.

Fotó: Mudra László [origo]
Kattintson a piros csizmára!

Ötvös András a politikus szerepében szintén gondosan felépített, minden helyzetben hiteles karaktert játszik: lenyűgöző, ahogyan Ötvös jó szándékkal és valódi tenni akarással tudja megtölteni még a nagy szólamokat szavaló politikus kvázi gúnyalakját is. Elek Ferenc is remekel a kisstílű, de nagyon magabiztos és dörzsölt, pofátlan vállalkozó szerepében - jó, hogy Elek végre nem olyan szerepet kapott, amely inkább szól az alkatáról, mint a tehetségéről. Rajkai Zoltán érdekesen építi fel gárdistáját: nem igazi rasszista gyűlölködő ő, inkább a helyi menő csávó, aki az elmúlt években éppen ezt a katonai kamuflázzsal fedett utat látta jónak követni - mert a szunnyadó hajlam előhívására nagyon is alkalmas a mai magyar, a szélsőjobbot nem csak tűrő, de támogató környezet. A polgármesterasszonynak csak a kétségbeesés jutott, de Bodnár Erika a kis szerepet is élettel tölti meg.

Fotó: Mudra László [origo]
Kattintson a virágra!

Többen viszont mintha nem vennék komolyan szerepüket: Borbély Alexandra például meg sem kísérli hitelesen felépíteni az elkényeztetett, gazdag, kőbuta, gyakorlatilag egy másik univerzumban élő lányka lelkivilágát - amit játszik, súlytalan szövegillusztráció. Ónodi Eszter sem tesz személyiséget szerelmes virágkötőjének sorai mögé - sőt, első megjelenése egy az egyben csak paródia-játszás. Pálmai Anna és Tasnádi Bence párosa a két lehetőség közt ingadoznak: egyszer át- és megélik szerepüket, máskor viszont csak komolytanul komédiáznak.

Fotó: Mudra László [origo]
Keresse meg a templomtornyot és kattintson rá!

Ez persze nem olyan feltűnő, mint egy Csehov-darabban, hiszen Kovács Dániel rendezése mindvégig nagyon könnyed és játékos, és az ének-zene is le-leveszi a hangsúlyt a színészi eszköztár használatáról. A színpad előterében, a függönyön festett a falu, de a biedermeier képről a szereplők hol igazi virágot szakajtanak le, hol a kétdimenziós patakba mossák az arcukat. A szöveg - és ez Vinnai Andrástól nem éppen meglepő - telis-tele van poénokkal, nincs két perc egy jó vicc nélkül, ahogyan a rendezés is hemzseg a mókás ötletektől a magáról falusi környezetben iPhone-nal fotót készítő városi gyerektől a bajszos, közmunkás suhancot játszó női színészek gegjeiig.

Megvan tehát a felhőtlen szórakozás, amit a színlap ígér - és megvannak a komorabb gondolatok is az országról, amelyek főleg abból következnek, hogy mégiscsak a Katona József Színházban vagyunk, nem pedig a hatvanas évek egyik operettszínpadán. Ha ez utóbbiakat nem csak ilyen felületesen érintette volna a Virágos Magyarország, talán a mérleg nyelve is egyenesebben állna kissé.

 

KAPCSOLÓDÓ CIKK