Tannhäuser belövi magát

Kivillan egy mellbimbó, egy valóságshow tévéstúdiójában vagyunk: a fordított Don Juanból heroinista lett, Erzsébet háziasszony lenne. Az idén hetedik alkalommal megrendezésre kerülő Budapesti Wagner-napokat a Tannhäuser előadásával nyitotta meg a Müpában Fischer Ádám a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara élén, Matthias Oldag rendezésében, Thomas Gruber díszleteivel és jelmezeivel. Mintha két párhuzamos rendezést látnánk: Oldag a közhelyekhez nyúl és egy temetkezési vállalkozás kiárusítására kalauzol, Fischer azonban nem hagyja, hogy Wagner plüssállattá váljon és megmenti a hatórás előadást. Továbbá exkluzív videó a darabból.   

Fanatikus wagneristák a Tannhäusert nem tartják a kánon részének, nekik túl olaszos, túl dallamos. Míg Erzsébet csarnok-áriáján vagy a dalnokversenyre igyekvő vendégsereg kórusán még valóban érezni az opera hagyományos sablonjait, addig a címszereplő Római elbeszélése és a zenekari megoldások már új zenei nyelven szólalnak meg. Az eredeti drezdai, majd a párizsi verzió után a művet Wagner számtalanszor átdolgozta, de igazából soha nem tett pontot a végére. Még halálos ágyán is felemlegette, tartozik a világnak a Tannhäuserrel.

Wagner, nyugodjék békében, nem tartozik senkinek semmivel. Ami tisztán a zenét illeti, Fischer Ádám interpretációja után talán neki se lenne hiányérzete. Fischernek valóban sikerült azt a kamarahangzást megvalósítania, amelyről nekünk adott interjújában mesélt. Ahhoz fogható élmény, mint amikor először hallottam Mozartot úgynevezett historikus felfogásban. A játékmód áttetsző, világos, könnyed, hajlékony. A szólamok között több a levegő, heroizmus, pátosz, szenvedély; az érzékiség úgy szólal meg vezetése alatt, hogy közben egy pillanatra sem válik dagályossá, a csúcspontokon sem olvad össze tetszetős, plafonszaggató hangmasszává. A dinamikával amúgy is nagyon ügyesen és nagyon takarékosan bánik Fischer. Képes úgy végigvezetni a zenekart a három felvonáson és hat órán keresztül, hogy folyamatosan, alig észrevehetően emeli a tétet, így a harmadik felvonás dinamikai tetőpontján még tud újat mondani. A metafizikai csúcspontot nem a hangerő végletekig fokozásával, hanem megfeszített belső fegyelemmel éri el, amit következetesen érvényesít a hangszereseken, az énekeseken, és a kórusokon keresztül. A hangszerek szinte nyersen, aszketikusan szólnak, fokozva a drámaiságot, kerülve a zsíros, gömbölyű, esztétizáló hangzást.

Ez nem jelenti azt, hogy Fischer lemondana a lírai részek érzéki puhaságáról, csak éppen egyetlen pillanatra sem hagyja, hogy a hangzás elkomfortosodjon, simogatnivaló plüssállattá szelídüljön. A zenekar briliáns teljesítménye mellett a Magyar Rádió és a Magyar Állami Operaház Énekkarának köszönhető, hogy realizmus, melankólia, spirituális áhítat plasztikusan, árnyaltan, érzékenyen és színesen szólal meg.

Főhősünk torkig van az imádott nővel

A wagneri összművészet (Gesamtkunstwerk) eszméje a rendezésen azonban zátonyra fut. Pontosabban a rendezés hiányán. Matthias Oldag ugyanis nem értelmezi, hanem pusztán illusztrálja a zenedrámát. Minimalizmusa nem a hangzó anyagnak, hanem a fantáziátlanságnak enged teret. A szenvedély piros, a szűziesség fehér, a halál fekete. Lankasztó közhelygyűjtemény. A harmadik felvonás komor koporsókkal teleszórt színpadképe úgy fest, mint egy temetkezési vállalat termékeinek akciós kiárusítása.

Oldag igyekszik aktualizálni a történetet, ehhez filmes eszközöket, a technika segítségét hívja segítségül.

A nyitójelenetben Vénusz barlangja baldachin keretbe foglalt ketrec, börtön és kéjlak egyszerre. Oldalfala sejtelmesen áttetsző fehér tüll, mozivászon is egyben. Az elején szemcsés a kép, mint anno a tévék képernyője hétfőnként, amikor nem volt adás. Most van adás. A kép kiélesedik a nyitány alatt, meztelen női test részlete bontakozik ki a vásznon, keze ráérősen kalandozik saját lankáin, feltűnik egy mellbimbó, majd a kamera pásztázik le a csípőig, oda-vissza néhányszor. Mintha a baldachin alatt pihegő Vénusz meztelenségét látnánk. Ugyanilyen szájbarágósan illusztrál a "vászon" jobb alsó sarkában egyszer csak feltűnő digitális visszaszámláló. Azt hivatott megerősíteni, hogy főhősünk torkig van az imádott nővel, jóllakott a test örömeivel, szabadulna ezerrel, és amikor a számláló eléri a nullát, kirobban a veszekedés. Jelenetek egy házasságból, élő egyenes adásban. Az előadást rögzítő egyik kamera ugyanis ott kukkol az intim szféra sarkában, mintha csak VV-lakók mindennapjait közvetítené.

Hiába a rendező és a díszlettervező aktualizáló erőfeszítése, kortárs fotel és kanapé, őszi ballonkabát, Vénusz korallpiros estélyije, Erzsébet szűzfehér hálóinge, a drámai szituáció átélésének lehetősége a sztori, illetve a látvány szintjén minimálisra csökken. Kevés az esélye annak, hogy Tannhäuser problémáját, a spirituális és testi szerelem közötti őrlődés drámáját a nézőtéren ülők közül 2012-ben bárki komolyan tudná venni. Főhősünk anno tabukat, ma viszont nyitott kapukat dönget, amikor Wartburg várában, a korabeli Megasztár döntőjében mindenki megbotránkozására az érzéki gyönyörről sajátos Vénusz-himnuszt ad elő. Ezzel a Hermann őrgróf esszékérdésére (Mi az igaz szerelem lényege?) adott válasszal Tannhäuser bizony nem lesz megasztár. A dalnoktársak azonnal lekaszabolnák, ha Erzsébet nem eszközölne ki számára bűnbocsánatot. Mert bár vérig sértette őt a dallal, ennek ellenére szereti hősünket. Olyannyira, hogy a harmadik felvonásban az életét is feláldozza, csak hogy megmentse szerelme lelki üdvét, ha már a pápa nem oldozta fel súlyos bűne alól.

Oldag azt sugallja, eszmék helyett szerelmi háromszög tanúi vagyunk, Tannhäuser drámája leegyszerűsödik erre a kérdésre: melyik nőt válasszam? A gond csak az, hogy a Szabóki Tünde által megformált Erzsébet nem a kéjes Vénusz spirituális ellentéte. A színpadon a dalnokokkal együtt a társadalmi konvenció védelméért síkra szálló tisztességes háziasszony képzetét kelti, aki le tudná élni az életét Tannhäuser oldalán, három gyerekkel, kertes házzal, automatizált locsoló berendezéssel.

A fordított Don Juan

A zenedráma a zenei szférában külön életet él, amit Fischer Ádám karmesteri pálcájával kvázi újrarendez.

A két nő között itt sem feszül olyan nagy ellentét, mint azt elsőre gondolnánk. Szabóki Tünde drámai szopránja erős, már-már fémes színt kap a kényesebb magasságokban, de rögtön megolvad a lírai részeknél. A Csarnok-áriában olyan nő szenvedélyes hangján énekel, aki titkon arról álmodik, hogy Tannhäuser felébressze benne az alvó Vénuszt. Elena Zsidkova orosz mezzoszoprán Vénusza sosem akarna Erzsébet lenni, ő bőven elég önmagának. A törékeny testből sokkoló erővel tör elő a hang, a hisztérikus rohamokkal küzdő, elhagyott nő helyett azonban jégkirálynő áll előttünk, akinek legegzaltáltabb megnyilvánulásai is azt sugallják: "Hagyj el, meg fogod bánni". Úgy is lesz, Tannhäuser mindent megbán. Megbánja, hogy vétett a társadalmi konvenció ellen, de aztán a megbánást is megbánja. Az utolsó pillanatban feltámad benne a régi vágy és vissza akar találni Vénusz öléhez. Oldag ekkorra már, nem túl eredeti ötlettől vezérelve, lepukkant heroinistát csinált belőle, aki éppen be akarja lőni magát, amikor Wolfram barátjától megtudja, Erzsébet halott.

A kisebb szerepekben meglepően nagy alakításokat hallunk. Bretz Gábor Hermann őrgróf, Szappanos Tibor pedig Walter von der Vogelweide szerepében nem csak énekesként, színészként is eredetit produkál. Akár csak az észt származású basszista, Lauri Vasar, akinek betegségéről a darab előtt szolgálati közleményből értesülhet a közönség. Az est egyik hőse kétségtelenül ő. Egyrészt Wolfram von Eschenbachként nagyvonalúan lemond Erzsébet iránti szerelméről, másrészt lírai baritonjával és színészi játékával betegsége ellenére nagy ívű, hiteles alakítást nyújt.

A Tannhäusert alakító amerikai Robert Dean Smith az első két felvonásban mintha nem lenne teljesen birtokában hangi adottságainak. A magasabb lágéban erőlködik, több energiája megy el erre, mint a szerep megformálására. Szerepe egyébként az egyik legnehezebb Wagner-tenorszólam. A harmadik felvonásra már ura hangjának, a Római elbeszélést profin adja elő, de a hangszínét akkor sem tudom megszokni. A wagneri zene az elbeszélés második részében mintha utalna a Don Giovanni pokolra szállás jelenetére, vagy legalábbis könnyű belehallani. Tannhäuser fordított Don Juan, mindent megbánt, szeretne jó fiú lenni, de már késő.