"Úristen, én voltaképpen dolgoztam!" Szyksznian Wanda a Quartnak

Szyksznian Wanda, grafikus,
Vágólapra másolva!
Szyksznian Wanda tizenévesen tervezte az első plakátot az Illés zenekarnak, majd a hazai pop-rock műfaj egyik legfontosabb lemezborító-tervezőjeként szerzett magának hírnevet. A grafikus arról is beszélt, hogyan érhette el őt a pszichedelikus látványvilág, és hogy szomorú volt-e, amikor a bakelitet leváltotta a CD.
Vágólapra másolva!

Nagyon fiatalon tervezte az első lemezborítót, amikor itthon a beat vagy rock műfajban még alig jelenhettek meg lemezek. Hogyan jött ez a lehetőség?

Azért lemezgyártás már létezett, viszont megjelent egy stílus, amelyet már a fiatal zenészek hoztak létre, és ők keresték a saját korosztályukban azokat a művészeket, akik stílusban ahhoz passzoló borítókat tudtak csinálni. Egy grafikusnak nagyon sokféle stílusban otthon kell lennie, de egy ilyen új kulturális műfaj, mint a rock vagy a pop esetén nem volt mindegy, hogy milyen esztétikai attribútumokkal jelenik meg. Én akkor voltam főiskolás, tizenkilenc éves, és grafikusnak készültem, az Illés együttes pedig nálam pár évvel idősebb, de mégis ugyanahhoz a generációhoz tartozó tagokból állt, akik pont grafikust kerestek. Bródy János volt, aki végül megkeresett.

Miért pont önt keresték meg?

Az élet különböző véletlenen meg szerencsén alakul, én pedig akkor voltam másodéves a képzőn, Budapesten éltem, a belvárosban laktam, és az Élet és Irodalomban is megjelent pár rajzom, vagyis volt valami hírem a szakmában. Ők pedig kíváncsiak voltak, hogy ezen a területen mire mennék. Összebarátkoztunk, és meghallgatva az ő igényeiket kezdtük meg ezt az együttműködést. De én ezt végig játéknak tekintettem, és csak évekkel később fogtam fel, hogy úristen, hát én voltaképpen dolgoztam, hiszen még néha pénzt is kaptam érte.

Csak néha?

Más világot éltünk. Ma, ahogy az operaénekes nagybátyám mondta, ha nincs pénz, akkor egy hamis hangot sem adok ki, de akkor a pénz nálunk gyakorlatilag szégyen volt, egyáltalán nem az volt a fontos. Nem pénzért dolgoztunk. Ha a Hanglemezgyártó Vállalatnak megbízásból csináltam borítót, azt természetesen kifizették: volt zsűri, amely megállapította a tiszteletdíjat. De egyébként, ha azt mondták, hogy holnapra kell egy plakát az Egyetemi Színpadra, akkor nyilvánvalóan nem foglalkozott senki azzal, hogy nekem valamennyi pénzt fizessen, hanem az volt a fizetség, hogy kint volt a munkám, én pedig boldog voltam így. Vagy hogy kértem volna pénzt azért, amikor az egész zenekar összefogásával megfestettük a színpadi hátterüket egy tíz méterszer három méteres vászonra, és ehhez az egész zenekart be is fogtam? Erre semmilyen pénz nem volt. Csináltuk, mert jó buli volt.

Mielőtt megismerte az Illés tagjait, azért rajongó volt, nem?

Nem. Én eredetileg zongoraművész szerettem volna lenni, és komolyzenét tanultam. Amikor először összekerültem velük, úgy is néztem rájuk, mint a büdös tojásra. [nevet] Persze tudtam róluk, de addig sosem érdekelt a zenéjük. De aztán megszerettem őket, és azóta már az is tetszik, ami egyébként nem is kellene, hogy tetszene.

Külföldi rocklemezeket Magyarországon akkoriban egyáltalán nem lehetett kapni. Honnét lehetett akkor tudni, hogy ehhez a zenei stílushoz milyen látványvilág passzol?

Valóban, ezeket a lemezeket csak csempészni lehetett. Nekem disszidált Svájcba egy grafikus barátom, akitől kaptam ilyen pop-rock újságokat anno, én ezekből informálódtam. Azt sem tudom, hogy ezt az egész hippi-pszichedelikus stílusról mi honnét tudhattunk? Mert tudtunk róla. Akkor a Képzőművészeti Főiskola könyvtárába havonta járt a Graphis című szaklap, és abban láthattam Victor Moscoso grafikáit, aki sok híres pszichedelikus rockplakátot csinált, amiből nyilván merítettem, de szerintem ez a pop iránti igény az én véremben is benne volt. Szóval én nem érzem, hogy loptam vagy másoltam volna, hanem ez belőlem jött ki. Ráadásul tudom is, hogy honnét jött ez: imádtam a kifestőkönyveket, egyiket a másik után festettem ki. Azokban nem kevert színek voltak, hanem piros, sárga, zöld, kék, slussz. Nekem ez az idő tért vissza, miután megtanultam professzionálisan rajzolni, és ez pont kapcsolódott az akkori popartos látványvilághoz.

Forrás: Szyksznian Wanda

Nem is volt akkor semmilyen minta, amit tudatosan követett volna?

Nem. Bennem semmi olyan akarás nem volt, hogy olyat akarjak csinálni, amit kellene. Én csodálkoztam a legjobban a sikereken. Teljesen extravagáns voltam, és mindenben hátat fordítottam annak, ami addig volt: a stílusoknak, a színvilágnak, de a fiataloknak szerintem ez is a dolguk. Most egyetemen tanítok, és mindig azt mondom nekik, hogy a tapasztalatomat át tudom adni, de nektek kell az újat kitalálnotok, így működik a világ. Akkor egy ideális modellje voltam az ifjúságnak, csak azért voltam kirakatban, mert olyan műfajban dolgoztam, amelyben ez meglátszott. És ezt mindenki elfogadta, a lemezgyárat vezető Bors Jenőig bezárólag, nekem pedig tök evidensnek is tűnt.

Mennyire szóltak bele maguk a zenészek a borítókba?

Hát persze, hogy mindenkinek voltak ötletei, de hát melyik megrendelő ne szólna bele? Végül is hozzájuk társították azt a vizuális megjelenést, amit nekik produkáltam, és szégyellem is, hogy nem tudtam jobbat, mert most visszanézve olyan harmatgyengék, hogy az elképesztő. [nevet] Ennek az újdonsága volt az értéke, nem pedig az én szakmai, grafikai tudásom. Nekem addig arra ment el az időm, hogy akadémikusan megtanuljak rajzolni, mert az volt a belépő ahhoz, hogy utána azt csinálhasd, amit szeretnél. Én pedig plakáttervező szerettem volna lenni.

A hetvenes évektől kezdve viszont egyre több borítótervezői megbízást kapott más előadóktól is, Korda Györgytől Bilicsi Tivadarig. Még akkor sem tekintette munkának?

Amikor lediplomáztam a főiskolán, az számomra semmilyen változással nem járt, mert én főiskola alatt is végig dolgoztam. Kezdődött ezzel az Illés-dologgal, aztán felkért az OTP is, és szép lassan híre ment a munkáimnak a szakmában. És ez már valódi munka volt, amiért pénzt kaptam. Nagylány lettem, professzionális lett a dologból, ami jó bulinak indult.

Felülről mennyire korlátoztak ilyenkor? Halász Judit például mesélte, hogy az első nagylemeze borítóját is ön tervezte volna, de nem engedélyezték.

Valóban így volt, és a mai napig nem értem, hogy miért pont ebbe kötöttek bele. Azt találtam ki, hogy a Juci nagyon édes arcocskájának az egyik felére ráfestem azokat a kis figurákat, amelyekről ő a lemezen énekelt, mint például a Bóbita vagy a Csudálatos Mary. Huschit Jánost kértük meg, hogy fényképezze le, és tényleg nagyon jól sikerült, mindannyian nagyon boldogok voltunk, ám a hanglemezgyár mégis szólt, hogy ez nem mehet. És hogy miért nem? Hát mert ez hippi dolog, és egy útmutatás a gyerekeknek, hogy így fessék az arcukat. Viszont volt olyan is, hogy a kubai VIT delegációjához kellett prospektust tervezni a KISZ KB-nek, és csináltam egy olyat, hogy egy csaj arca látszott rajta, és a homlokán egy szalag volt, ami szintén egy hippi divat volt, én is sokszor viseltem akkor ilyesmit. Csakhogy ez egy piros-fehér-zöld szalag volt, pedig a nemzeti trikolór abszolút tilos volt, mégis megnyertem a pályázatot. És a plakátnak olyan baromi nagy sikere volt Kubában, hogy a Bródy mesélte, hogy ezzel csajozott. [nevet] Szóval én erre is, arra is láttam példát, de engem annyira nem korlátoztak.

De ott volt még Szörényi Levente Utazás című lemezének a borítója, amit kábítószeres utalás miatt tiltottak be.

Igen, ott volt egy nagy lepke, két szem, és alatta ült a Levente nagy párnákon egy sarokban. Ezt is Huschit Jánossal csináltuk, de semmi ilyesmire nem gondoltunk, hiszen nem volt mire. Én a magam részéről nem tudtam azt sem, hogy van olyan, hogy drog - ebben az országban az én köreimben ez még csak téma sem volt soha. Szegény Illés Lajos megvetett embernek számított azért, mert néha ivott sört. Szóval semmi ilyesmire nem gondoltunk, viszont az összes borítót mégis bezúzták még aznap, amikor a boltokba szállították őket. Ezután az én nagyra becsült kollégámat, Bányai Istvánt kérték föl, hogy csinálja meg azonnal az Utazás borítóját helyettem, és gyakorlatilag akkor adtam át a koronát a fejemről neki, mert én nagyjából akkor be is fejeztem a borítótervezést, és ő csinálta onnantól kezdve a Fonográf borítóit. De a két eset között semmilyen összefüggés nem volt: én akkor már hét-nyolc éve voltam ebben a szakmában, ilyen hosszú időt pedig nem lehet ott tölteni egyforma lelkesedéssel, és a fiatalság amúgy is olyan, hogy mindig az újat keresse. Pont ideje volt, hogy befejezzem.

Forrás: Szyksznian Wanda

Később azért még tervezett borítót.

Igen, '80-ban Szörényi Levente és Bródy János is megjelentetett egy-egy szólólemezt, amely eredetileg dupla lemezként jött volna ki, de végül mégis külön-külön jelent meg, de egy időben. Ezért az volt a koncepció, hogy ugyanolyan legyen mindkettő, és nem akartam, hogy nagyon realisztikus legyen a kép, és elmentem ebbe a visszafogott, hideg zöld-kék ábrázolás irányába. Ez volt a comeback.

Nem is hiányoztak máskor sem a lemezborítók?

Ezt nem tudhatom. Mi alkalmazott grafikusok olyanok vagyunk, mint a színészek: ha kapunk egy szerepet, azzá kell válni. Nem tudhatom, hogy képes lettem volna-e újra beleélni magam ebbe a szerepbe. Az én ifjúságomnak ez egy meghatározó és nagyon szerencsés időszaka volt, pontosan ott voltam, ahol lennem kellett, de ami akkor jó volt, az egyáltalán nem biztos, hogy később is jó lett volna.

Mit szólt, amikor elterjedt a CD?

Engem nem is a CD érdekelt, hanem az, hogy a borító megszűnt. Ezt nem is akartam elhinni, azt hittem, hogy ez a hanglemez egy örök dolog lesz, de hát nemcsak ez nem örök, hanem semmi sem az.

Zenét szokott-e hallgatni, és ha igen, akkor miről?

Csak az interjú miatt kapcsoltam ki az előbb a rádiót, de hát egy percig nem tudok csöndben maradni. Egyébként is ugyanabban élek, és ugyanúgy barátom Szörényi és Bródy, szóval azért megvan az életben a folyamatosság is, hála istennek. Elsősorban rádióhallgató vagyok, de a CD-imet sem fogom kidobni. Ma pedig már olyan bődületes mennyiségű információt kapunk, hogy ha akarnám, sem tudnám ez alól kihúzni magam. Ezért is szoktam elvonulni Szigligetre, ahol nincs internet, mert nem is akarom, hogy legyen. Ez arra jó, hogy ott lesz majd a hiány, és milyen jó lesz visszajönni, amikor újra tudok majd örülni mindennek.

Akarva-akaratlanul ön lett a hazai pop-rock lemezborító-tervezés egyik legfontosabb alakja, a kollégákat mennyire figyelte?

Ez valamennyire igaz, de valóban voltak mások is: Mester Miklós, Bakos Pista is nagyon jó grafikusok voltak, de azt hiszem, tényleg nekem volt a legnagyobb hangom közülünk. Mondhatjuk, hogy megosztó voltam. De hát ez akkor volt, most pedig már tizenhárom éve tanítok a Műegyetem építész karán vizuális kommunikációt, és nehogy azt higgye, hogy a tanítványaim tudják, hogy ki és mi vagyok. Ez már egy más világ. Szoktak keresni néha újságoktól, de én elsősorban mégis tervezőgrafikus vagyok, és az a hagyományos tervezőgrafika, amire én felesküdtem, az gyakorlatilag megszűnt.

Hogyhogy megszűnt?

A multik megjelenésével az összes műfaj, amit csináltunk, megszűnt, és minden a tervezőirodák kaptak. A rendszerváltáskor nekem naponta megszűnt egy megrendelőm, ez valami egészen döbbenetes volt. Én éppen akkor voltam negyvenéves, amikorra állítólag fel kell építeni azt a bizonyos várat, hogy utána abban lehessen élni: hát én felépítettem, és mire pont negyvenéves lettem, összedőlt az egész, mint egy kártyavár. Az összes kollégámmal együtt gyakorlatilag munkanélkülivé váltunk. Az volt a szerencsém, hogy fatalista vagyok, és valamiért mindig is nagyon bíztam magamban, és valahogy volt is mindig. Pedig megszűntek a filmplakátok, az összes plakátmegbízás megszűnt, akárcsak a lemezborítók. Még a könyvkiadó megbízóim is megszűntek, de aztán jött helyettük más. Voltak illusztrációs munkáim újságokban, könyvekben - rengeteg bestseller könyvnek csináltam a borítóját. Talán akkor voltam életemben megélhetési grafikus, amikor olyan munkákat is elvállaltam, amelyeket amúgy nem szerettem volna. De hát valamiből meg kellett élni. De azóta is mindig jöttek olyan megkeresések, amelyek új irányokba indítottak el, és gyakorlatilag egy kísérletező képzőművész lett belőlem. Új anyagok szolgáltak inspirációul, mint a samott, a merített papír vagy a ponyva. Megtanultam a digitális technikát is. Mindig valami új dolog érdekelt, és állatira kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a következő.