A kiscsapat diadala - a Snow Patrol koncertje a Volt Fesztiválon

A Volt Fesztivál nyitónapjának első komolyabb külföldi fellépője a középtempós, korrekt rádiórockban utazó, skót Snow Patrol volt. Lehet belőlük nagycsapat valaha is?

A Snow Patrol rajongójának lenni olyasmi érzés lehet, mint egy szimpatikus másodosztályú csapatnak szurkolni. Karakteres az énekes hangja, de megrázkódtatás nélkül végig lehet állni a koncertjüket, nincs elég erős számuk, hogy végig fenn tudják tartani a feszültséget, de valamennyire az utolsó dalig le tudják kötni az embert. Hiába játssza a számaikat a rádió, mégsem tudják megtölteni a színpad előtti területet. Ráadásul inkább ölelkező párok ácsorognak a lejtőkön, mint megőrülésre váró, elvadult fesztiválozók. Szinte csoda, hogy eddig fennmaradtak, és több millió albumot adtak el.

A Snow Patrolnak tényleg nem volt szerencséje, amikor megjelent a harmadik, viszonylagos befutást jelentő albumuk, a Final Straw, amiből hiába adtak el borzasztóan sokat, nehéz elhinni, hogy sok valódi rajongót szerzett volna az együttesnek. Akkoriban bőven lehetett választani náluk valamiben mindig jobb zenekart: ha melankóliára és borongósságra vágyott az ember, akkor adott volt az Interpol, ha rockosabb, mondjuk, hogy bulizósabb zenét szeretett volna hallgatni, akkor ott volt a Strokes, vagy a nem sokkal később beköszönő Franz Ferdinand, ha pedig valamért végleg elgyengült volna, akkor a Coldplay első lemeze például kézenfekvő megoldás volt mondjuk görcsoldásra.

A skót együttes ahelyett, hogy le akarná igázni a világot, ahogy például az említett Coldplay, mintha valóban csak apró drámákat jelenítene meg. A nagy szélben feldőlt mondjuk az erkélyen álló tuja, és egy fárasztó, munkával telt nap után egymást nézi a házaspár, hogy mégis melyikőjük menjen ki felállítani, hogy aztán a rohadt szél nem sokkal később megint felborítsa. Feszültség. A legjobb számaikban ráadásul sugárzik valamiféle gyengédség. Mindenki ilyen embereket akarhat a szomszédjának, amilyenek a Snow Patrol tagjai. Egy nyaralás alkalmával simán rájuk lehetne bízni a háziállatot, és tuti, hogy épségben, kicsit kikerekedve kapnánk vissza.

Az albumok legjobb, húzószámai is felemásan teljesítenek. A másodikként eljátszott Take Back The City kifejezetten erőtlen, a koncert közepén megszólaló Shut Your Eyes viszont simán visszahozza a fellépésbe az életet. Olyasmi szám ez, aminek hatására mintha röhejes módon mindenki egy kicsit jobb emberré szeretne válni. Nincs mondjuk valószerűtlen ordibálás a budi előtt, mosolyogva kérik az emberek a söreiket, és satöbbi. Aztán onnantól egyenletesen folytatódik a koncert, természetesen a Chasing Carsot ünnepli leghangosabban a közönség. A háttérben látható videókról akaratlanul is a Radiohead Thom Yorke fejét követő kamerája, vagy a White Stripes Seven Nation Army klipje ugrik be.

Nem rossz a Snow Patrol, de ahogy Szigeten se, most se tud igazán emlékezetes koncertet adni pedig érezhetően minden benne van ebben a fellépésben is, amit a zenészek tudnak. A cukiságnak, a szerénytelenségnek, a szerethetőségnek valahogy olyan szintjén hozzák, hogy egyszerűen felejthetővé válnak. Akkor inkább nosztalgiázik az ember például Keane-re, aminek az énekesét gondolkodás nélkül szétpofozná, vagy mondjuk Coldplayre, aminek a feloszlásáért titokban (vagy nem) kezdettől fogva szurkol. De mert kábé negyedórára elhitették, hogy szerethető világban élünk (vagy valami hasonló közhelyet) egy B-t simán megér a koncert. Egy kis csapat diadala.

(A képekre vagy ide kattintva további képek tekinthetők meg a Volt Fesztivál első napjáról.)