Cipőfűzőevés helyett tökmarkolászás. Faith No More a Volt Fesztiválon

A Faith No More esküvőt vagy ravatalozást idéző díszletek között játszott. Mike Pattonból nem bújt elő az úgynevezett kattant zseni.

Többször említettük, hogy nem rajongunk a Faith No More-ért [ámde 2009-ben a Szigetre egy rajongó kritikust küldtünk, úgyhogy aki szerint csak rajongók írhatnak egy koncertről, ezt olvassa el - a szerk.], és a csütörtök esti Volt Fesztiválos koncertjük is csak arra volt jó, hogy néhány lépéssel közelebb kerüljek a miérthez. Rengeteg előadást meghallgattam már arról egyébként, hogy miért fontos és meghatározó együttes a Faith No More, de ezekből nem emlékszem semmire. Az lehet, hogy mondjuk időnként ki lehet hallani a System Of A Downból, de ez azért kevés a nagysághoz és ahhoz, hogy tényleg mélységes tisztelettel gondoljunk rájuk. Az ő esetükben azt sem tartom meglepőnek vagy megtévesztőnek, hogy az Egyesült Államokban nem is sikerült rendesen befutniuk.

Az a helyzet, hogy a Faith No More-nak nincsenek jó számai. Vagy a valódi dalszerző zseni hiányzik az együttesből, vagy minden Patton figurájának és hangjának van alárendelve. A zene tényleg csak alibiként szolgál ahhoz, hogy ő kiereszthesse a hangját. Nincsenek kiemelkedő hangszeres részek, amikre felkapná az ember a fejét. Mintha csendes és lélektelen, de tisztességes stúdiózenészek dobták volna össze a dalokat. Ezt a benyomást erősítette a színpadkép is: a zenészek csak Patton árnyékaként voltak jelen, egyetlen pillanatuk sem volt a koncerten, a szavukat nem lehetett hallani. A Szigetes koncerthez képest viszont most maga Patton is kifejezetten visszafogott volt.

A színpadon mindent fehérbe borítottak, vágott virágokkal teli vázákat helyeztek az elejére, a zenészek is fehér ruhákba bújtak, sőt a roadok is fehérben voltak. Az egészet vagy nászhoz, vagy ravatalozáshoz lehetne hasonlítani. Patton ezúttal sem a cipőfűzéjét nem ette meg, sem a színpadi munkásokkal nem csibészkedett. Ám ezeket különösebben nem is hiányoltam: a legendásnak nevezett cipőfűző-visszahányás például a pár évvel ezelőtti koncert súlyos mélypontja volt. A rajongóknak viszont hiányozhatott, hogy Pattonból ezúttal nem bújt ki az úgynevezett kattant zseni, és nem mászkált végig időzített bombaként fel és alá. A legtöbb, amit tett, hogy a németeket gúnyolta, miután kiestek az olaszok ellen, és a tökét markolászta.

A jobbára harminc feletti közönség nagyrészt láthatóan élvezte a koncertet. A legnagyobb üdvrivalgás természetesen az Easy-t kísérte. Két másik lassabb szám - mint például az Evidence - alatt viszont érezhetően tanácstalanok voltak az emberek, ezek hullámvölgyet hoztak a fellépésbe. Nekem csúcspontok nélküli, folyós katyvasznak tűnt végig, amiben egymást követték a szinte felismerhetetlenségig egyforma, dinamikátlan számok, amikhez el kellett viselni még Patton fárasztó manírjait is, ahogy vagánykodik például a koncertek elmaradhatatlan kellékével, a megafonnal, és időnként azt próbálja eladni, hogy az olaszok mekkora királyok.

Hiába tettem kísérletet, hogy közelebb érezzem magamhoz a Faith No More-t, megint kegyetlenül alul maradtam. A kilencvenes évek útkereső rockjának valami olyan zárványa az együttes - például a Red Hot Chili Peppersszel együtt -, amiről jobb lenne inkább elfelejtkezni, mint piedesztálra emelni és a kétezres években is mutogatni. Kétségtelen, hogy Pattonnak jó hangja van, de mert olyan hihetetlenül bohém és őrült művészként próbálja eladni magát, alig néhány alkalommal tudta zenei kalandozásai során úgy használni, hogy ne váltson ki belőlem gyomorgörcsöt. Ezen a koncerten ráadásul unott is volt, úgyhogy tényleg semmi látni-, hallanivaló nem akadt. A Volt Fesztiválon adott koncert az európai turné első állomása volt, nem sok jót jósolok a többire. C

A koncertről további fotók a képekre vagy ide kattintva tekinthetők meg.