Mondóka a cicikről. Gossip és Yonderboi a Balaton Soundon

A Gossip koncertjét a színpadra termett énekesnő viszi el, Yonderboi pedig meglepő fordulattal ibizai hangulatot teremt a Balatonnál.

Van egy sokat puffogtatott frázis, hogy "színpadra termett". Áll tehát egy kifejezetten kövér nő, vérvörös egyberészes ruhában, és az említett frázis jut eszembe: tudni lehet, hogy belőle sem pék, sem tanár néni nem lehetett volna, ami pl. egy ízetlen Katry Perry-vel szembeállítva igencsak becsülendő. Beth Ditto zsong és zsizseg az egész koncert alatt, folyamatosan diskurál a közönséggel, mindezt olyan lelkesen, mintha egy elsőlemezes, első turnén lévő banda lenne a Gossip és nem egy tizenkét éve létező, ötlemezes profi együttes. Ditto minden gesztusa magától értetődő, görcsmentes és akkor a hangjáról még nem is beszéltünk. Lemezről lemezre ledöbbenek azon, hogy a mostani divattal ellentétben mennyire puritánul effektezik hangját és mégis micsoda bivaly erő van benne. Ezért is volt dühítő az utolsó lemez, az A Joyful Noise, amelyet a rádiós pop világából érkező Xenomania producercsapattal (Kylie Minogue, Sugarbabes) készítettek, mert pont azt a direktséget és dance-punk energiát csiszolták le róluk, ami szerethetővé tette őket.

Szerencsére élőben mindez eltűnik és ha a basszus kicsit túlvezérelt is, azért a stúdiókütyük nélkül sokkal jobbak az új lemez dalai is: így a Move In The Right Direction is a helyére kerül és a lemez egyik legjobb dala, a Zimány Lindákról íródott Get A Job is kap egy kis plusz harapósságot. A dalokat egyébként folyamatos, zenei idézetekkel kíséri az énekesnő: hol a csepergő eső miatt kezd bele Ann Peebles I Can't Stand The Rainjébe, hol a visszatérő napsütést üdvözli egy Beatles-dallal. A koncertre plusz egy taggal kiegészülő zenekar pedig hol asszisztál, hol udvariasan megvárja a magánszámot. Ezen túlmenően üdvözlések, labdázás, vagy épp cicikről szóló rögtönzött mondóka kíséri a koncertet. És ha már cicik: úgy terveztem, nem írok Ditto leszbikusságáról, hiszen ha mást nem is, ezt nagyjából mindenki tudja róla, de mivel show része volt a szexualitással való kacérkodás, ezért miért ne. Például az ő szájából már mindjárt nem hangzik olyan elcsépelten a "jók a magyar csajok" felkiáltás, mint más előadóktól.

A ráadás előtti utolsó harmadban leült a koncert, ami egy kicsit a közönség tesze-toszaságának is köszönhető volt, hiszen a közönségénekeltetés rendre gyenge eredménnyel zárul, ami azért is fura, mert pl. a Perfect Worldnek és a zenekarnak áttörést hozó - egyébként Bush melegpolitikája ellen íródott - Standing in the Way of Controlnak is olyan a refrénje, amelyet akár ismeretlenül is lehet süvölteni. Utóbbiba egyébként a Smells Like Teen Spirit lett beleszőve, amiért egy nagy piros pont jár, ha a sikerre utaló irónia volt. Az ismételten idézetekkel tűzdelt (Manu Dibango, Withney Houston) és a Heavy Crossszal záródó ráadásra Beth Ditto a fejére csavart törölközővel jön ki a színpadra, és a végén még a közönségénekeltetés is összejön. Egy őszi klubkoncertre már most simán megvenném a jegyem. B+

Yonderboi-jal kapcsolatban nem tartozom sem a hangos ellentábor, sem a feltétlen rajongók körébe; mindösszesen annyi van, hogy bárhogy próbálkozom, engem már nem fog meg a kétezres évek elejéből ittmaradt downtempo magyar változata. Fel is készültem lélekben, hogy majd jól le kell húznom a magyar Nightmares On Waxet. Ehhez képest rögtön meglepetés ér, amikor a Pabadam taktusaira odaérek, hiszen egy tök jópofa színpadképpel (egy házkeretbe tett Y-alakú dj pult) szembesülök, amiről ekkor még nem sejtem, hogy természetesen szimbolikus, hiszen Yonderboi érezhetően szeret mindent szimbolikával felvértezni. A zenével kapcsolatban először csak a dobok dögösen átszabott hangzásán lepődöm meg, hiszen nem hallom azt a borzasztóan zavaró anakronisztikusságot, amely akár a tavalyi lemezt is élvezhetetlenné tette a számomra.

Ez bizony teljesen vállalható, sőt klassz hangulatú house-szett lett, ami azért is bravúros, mert Yonderboi egyenként igen eltérő számaiból (például I Am CGI és a People Always Talk About the Weather) gyúrt egy egységes, szinte ibizai hangulatú előadást, amelyben végre helyükre kerültek és tereket töltöttek ki a visszhangok és a basszusok. Ha gonosz akarok lenni, akkor úgy fogalmazok, hogy erre az estére eltűnt az albumokon hallható pipogyaság és dagályosság, sőt minden hang a zenei trendek elmúlt három évén belül maradt. Maradhatna is ez az irány. B+