A Nouvelle Phenomene duó 1983-at idézi meg most megjelent négyszámos ep-jén, az elmúlt 30 évben mégsem létezett ilyen lemez Magyarországon. Jobb dalok születnek-e, ha az ember üresnek érzi az életét? Lehet-e szigorral érzelmeket közvetíteni? Mit csinál a zenész, ha a Visage frontembere kérdezi meg tőle a Facebookon, hogy milyen szintit használt a számában? És miért nem született eddig ilyen magyar lemez? Dziba Zsolt szintis-zeneszerzővel és Sánta Angéla énekessel beszélgettünk. Közben meghallgatható a Glory Of Romance mind a négy dala.

 

Fotó: Mudra László [origo]

Ez a fajta, 1983-at idéző, sőt azt szinte reprodukáló new romantic/italo-szintipop akkor született, amikor te tizenéves voltál. Miért most készült el ez a lemez?

Dziba Zsolt: Ezeknek a daloknak be kellett érnie. A koromból adódik, hogy a nyolcvanas évek zenéje számomra sokkal személyesebb dolog: közelebb áll a szívemhez és a személyes élményeimhez. Ehhez jön hozzá, hogy időbe telt, mire az a fajta hangszerpark kialakult, amely utal erre a tradícióra. Én már a kilencvenes években gyűjtögettem az analóg szintiket. Aztán jöttek az életemben olyan fordulópontok, amikor pénzhez kellett jutnom, és ezért ezektől a hangszerektől meg kellett válnom. Jött a katonaság és a családalapítás, illetve olyan magánjellegű problémáim voltak, amelyekről nem szeretnék beszélni. Az utóbbi években kezdtem el újra összeszedegetni ezeket a szintiket. Nem biztos, hogy ebben a formában, ezzel az érzelmi tartalommal el tudott volna készülni ez a lemez, ha ezek a dolgok nem történnek meg. Idő kellett ehhez a lemezhez, és egyfajta érettség.

 

 

Hogyan éled meg a nyolcvanas évek folyamatos jelenlétét?

Dziba Zsolt: Én akkor voltam tinédzser, amikor Steve Strange és a Visage a pályafutását kezdte. Ehhez a korszakhoz köthető a Blitz klub is, amely a new romantic és a new wave melegágya volt, onnan indult a Duran Duran, a Soft Cell, ott futott be a Human League, illetve egy sor más zenekar. Az emberek nappal alkalmazottak voltak, éjjel pedig kivetkőzhettek magukból. Munkaidő után kiöltöztek, kifestették magukat, és lementek a klubba, ahol úgy élhették meg magukat, úgy lehettek mások, ahogyan ők akarták. Üresnek érezték az életüket és meg akarták tölteni. Számomra a stílusban a Fade To Greya mai napig a non plus ultra. Ez adta az elsődleges indíttatást, a francia nyelv miatt is. Retró ide vagy oda, én más zenét nem is nagyon tudnék csinálni. Nekem hiányzik az a nyolcvanas évek, ami volt. Nem azért, mert "minden jobb volt", hanem azért, mert az volt a fiatalságom. A beton pingpongasztal, a kétforintos mozijegy, a romantika, a balatoni üdüléseim, az igazi szerelmek, amelyek időnként két hétig tartottak. Azért kezdtem el ezeket a dalokat írni, mert úgy éreztem, hogy üres az életem.

Fotó: Mudra László [origo]

Te viszont egy másik generációhoz tartozol, a nyolcvanas években születtél.

Sánta Angéla: Nekem később szivárogtak vissza a hetvenes és a nyolcvanas évek az életembe. De én sose ragadtam le igazán egy korszaknál sem. Az elmúlt fél évben inkább a nyolcvanas évek előtti zenéket hallgatom, funkot és a Roberta Flack-jellegű dallamos, de letisztult dolgokat; a hetvenes évek diszkóját. Engem a nyolcvanas évek sosem ragadott meg annyira, de azért sok mindent szeretek belőle.

Mit dolgoztok?

Sánta Angéla: Én egy multinál vagyok egy megfoghatatlan pozícióban.

Dziba Zsolt: Én is egy multinál vagyok, egy megfogható pozícióban. Légkondicionálókkal foglalkozom, ezeket üzemelem be nagyobb cégeknél, illetve gyakran külföldön, nagykövetségeken.

Fotó: Mudra László [origo]

Hogyan íródnak a dalok?

Dziba Zsolt: Szinte mindig személyes indíttatásból, egy adott pillanatban, azaz nem készülök rá egy számra. Kell, hogy érjen valami hatás, hiszen 80 százalékban lírai dalokról van szó.

És ha éppen akkor ér egy érzelmi hatás, amikor légkondit üzemelsz be, akkor mit csinálsz?

Dziba Zsolt: Általában rádúdolom a telefonomra a témát, otthon pedig kidolgozom a számot.

 

 

Angéla a negyedik énekesnő, akit kipróbáltál, és aki végül bevált. Konkrét elképzeléseid vannak a legelső pillanattól, vagy folyamatosan változnak a dalok a kidolgozás közben?

Dziba Zsolt: Teljesen konkrét volt kezdettől fogva az elképzelésem. Még a név se volt meg, már tudtam, hogy milyen lesz a hangzás, hogy angol és francia nyelvűek lesznek a szövegek. Fontos volt számomra, hogy aki énekel, az szeresse ezt az analóg hangzást, rutinos legyen, jó hangja legyen, és szeresse a nyolcvanas éveket.

Azért a nyolcvanas évek sok mindent jelent. A ti zenétek egy viszonylag könnyen körülhatárolható, mondjuk, hogy 84-ig tartó korszakot idéz meg, azon belül a francia nyelv további kulturális szűrő. Miért a franciát választottad Magyarországon?

Dziba Zsolt: Erre utal részben a lemez címe is: Glory Of Romance. Egy nő szájából a francia nyelv megfogja az embereket érzelmileg. Engem legalábbis mindenképpen.

Fotó: Mudra László [origo]

A szövegeket ki írja?

Sánta Angéla: Most már van egy szám, amelynek én, de korábban Zsolt egy rokona írta a szövegeket.

Ő kapott iránymutatást arra vonatkozóan, hogy miről szóljon a szöveg? Tudtok franciául?

Sánta Angéla: Én igen.

Dziba Zsolt: Én nem tudok, csak nagyon kicsit. De a harmóniák, úgy érzem, elég sokmindent kifejeznek, meghatározzák és elég iránymutatást adnak a szövegre vonatkozóan. A dalok első fázisában én éneklek fel az alapokra egy afféle halandzsa francia szöveget. Ez nagyon fontos, mert már ekkor kiderül, hogy a szövegnek ütemre pontosan hol lesz a helye a dalban. Ezt a folyamatot hívta Frenreisz Károly a Skorpióban ötletelésnek.

Fotó: Mudra László [origo]

Énekeltél már zenekarban? Volt hasonló tapasztalatod?

Sánta Angéla: Nekem egy másik zenekarom van, de az is egy friss történet. December óta vagyok tagja a Lovelaces formációnak, amelynek az a koncepciója, hogy a hetvenes évek pornófilmjeinek a zenéit próbáljuk meg kicsit frissebb fűszerezéssel előadni, mondjuk, hogy közönségbarátabbá tenni, ezért is van benne ének, miközben a korabeli pornók zenéje többnyire instrumentális volt. Mindeközben akkori pornófilmeket vetítünk. Egyébként kiskoromban jártam szolfézsra, zeneiskolába meg fuvoláztam.

Van helye vitának köztetek?

Dziba Zsolt: Van, de nincsenek viták. Mondtad te is, hogy Angéla nem az első lány a csapatban. Őbenne találtam meg azt, amit kerestem.

A többiekben mit nem találtál meg?

Dziba Zsolt: Azért elsősorban a hanggal volt gond. De volt olyan, ahol nem értettünk egyet abban, hogy milyen irányba menjen egy-egy dal, és az nekem nem fért bele. Úgyhogy nem folytattuk.

 

 

Az analóg reneszánsznak része egyfajta szigorú zenekészítési ideológia: a minimalizmus etikája, ha tetszik. Te hogy viszonyulsz ehhez? Mennyire tudatosak határozod meg a saját zenéd határait?

Dziba Zsolt: Gyakorlatilag saját szabályaim vannak, amelyek beváltak. Illetve kialakult egy munkatempóm is ehhez. A nyolcvanas éveknek ebben a részében letisztultak a dolgok. Az akkordváltások teljesen primitívek. Azt szokták mondani, hogy minden jó zene négy-öt akkordból áll. Nem volt akkora katyvasz, mint ma. Az ember folyamatosan túlzásokba esik, de ha megtalálja a saját hangját, akkor törekszik arra, hogy annak keretein belül maradjon.

Egyszer eladtad az összes szintidet, aztán elölről kezdted a gyűjtésüket. Mi volt számodra a fő tanulság ebben a folyamatban?

Dziba Zsolt: Két fajta ember létezik. Az egyikben túlteng a birtoklási vágy, a másik zenét csinál. Könnyű beleesni az első kategóriába. Eleinte én is csak a zenére figyeltem, aztán elkezdtem halmozni, és a birtokvágy felülkerekedett. Annak a vágya, hogy az embernek minél több hangszere legyen. Ebbe a hibába én is beleestem. Később pedig, miután elölről kezdtem, arra törekedtem, hogy csak azokat a hangszereket szerezzem be, amelyekre nekem és a zenémnek szüksége volt. Ez már egy céltudatos válogatás volt, és ezt tükrözi a Glory Of Romance is. Most sokkal kevesebb szintim van és megtaláltam azt az arányt, amivel ez a zene működik. Öt-hat sávval dolgozom, és törekszem arra, hogy ne legyen több. Lenne mit hozzátenni mindig, lehetne 10-15 sáv egy dalban, de én ragaszkodom ahhoz, hogy öt-hat legyen. Annál több ugyanis nem kell, az már elvisz más irányba. Ugyanez igaz a szintikre, régen rengeteg mindent beszereztem, amit a menő zenekarok használtak, de nem volt rájuk szükségem valójában.

Fotó: Mudra László [origo]

Ez a fegyelem hogyan hat vissza a közös munkára? Nagy a szigor?

Sánta Angéla: Először egy vasárnapi nap, reggel 9-re mentem ki Zsoltihoz, a házában van a stúdiója. Végigpróbáltuk az egész napot, gyakorlatilag egy pozitív visszajelzést sem kaptam a nap folyamán. Este aztán visszahozott a városba, ahol lakom, én pedig megkérdeztem tőle, hogy számíthatok-e folytatásra, vagy ennyi volt. Nem mondott semmit, nekem az agyam meg eléggé eldurrant. Az idegeim ezt nem bírják. Másnap viszont felhívott, hogy az elejétől fogva tudta, hogy én vagyok a megfelelő ember. Azóta valójában nincs szigor. Szerintem kellett egy teszt, hogy én mennyire bírom az ő habitusát.

Dziba Zsolt: Bár nem mondtam neki semmit az első nap, de amikor először meghallottam, akkor engem kirázott a hideg és tudtam. Nálam ez nagyon ritka. Ami a szigort és a munkatempót illeti: ahhoz is tartom magam, hogy egy szám egy nap alatt készüljön el. Angéla átjön, elpróbáljuk 10-15 alkalommal, illetve persze sok idő, amíg a tökéletes hangszínt megtalálja az ember. De amikor már megfelelő állapotban van a dal, akkor csak egyszer vesszük fel, aztán vége a napnak és nem is térünk rá vissza. Megtehetnénk, alakítgathatnánk, de az se a megfelelő irányba vinne. Ennek gyakorlati okai is vannak. Mindketten dolgozunk, ketten hétvégén tudunk csak a zenével foglalkozni. Én a hétvégémet a hároméves kislányommal is tölthetném. Éppen ezért én nagyon komolyan veszem ezt az időt.

Fotó: Mudra László [origo]

Ahogy elkészült egy-egy szám, fel is került a YouTube-ra. Ösztönzőleg hatottak a visszajelzések a további munkára?

Dziba Zsolt: Igen, arra is segítettek rájönni, hogy mi az, ami jobban működik, és mi az, ami kevésbé. Eleinte csak a barátaimnak mutattam meg ezeket a számokat, illetve az alapokat, aztán elkezdtek terjedni. Elkészültek a dalok, feltettem őket a YouTube-ra, és nagyon sok visszajelzés érkezett. A legkülönfélébb helyekről: Spanyolországból, Angliából, Ukrajnából, Horvátországból, Szlovákiából, de a tengerentúlról is, Kanadából. Érdekes módon egyébként a rajongók között sok a goth. Tele van szegecselve és lyuggatva az arcuk. Nem tudom, hogy ez miért van. Nemrég viszont Steve Strange-dzsel leveleztem a Visage-ból, neki nagyon tetszett a Caresse. Megkérdezte tőlem, hogy mivel csináltam meg azt a basszushangzást, mert nem képes rájönni és akarja. Nem mondtam meg neki. (nevet)

 

 

Miért nem volt eddig ilyen magyar lemez?

Dziba Zsolt: Nem tudom. Inkább a szintipoposabb vonal ment meg a new wave Magyarországon, a new romantic kevésbé. Volt a Lobogó együttes, az Első Emelet, aztán a Bonanza Banzai, a Dr. Beat. Nem tudom, hogy a new romantic miért maradt annyiban. Ezt a lemezt se Magyarországra szántuk. Az embert érik különböző hatások, amikor a rádiót hallgatja, vagy a tévét nézi, és ezek alapján én még mindig nem látok olyan közeget, amelybe ez beleférne itthon.

Van olyan abból az időből, amit ma is vállalhatónak tartasz?

Dziba Zsolt: Nem emlékszem rá. Biztos voltak jó zenék, de semmi sem fogott meg igazán. Ha van nálunk egy Fade To Grey, akkor biztos, hogy azt mondom, igen. De az az igazság, hogy én ma már nem nagyon hallgatok zenét. Nem azért, hogy nehogy befolyásoljon, egyszerűen csak így alakult. De nem én vagyok a fontos, én nem tartom magam senkinek. Nekem van egy olyan adottságom, amivel közölni tudok dolgokat. És úgy tűnik, ezek a dolgok működnek. Ha tehetném, háttal játszanék, hogy ne is látszódjak. Angéla viszont abszolút színpadképes.