A második legjobb munka az országban

2012.07.28. 22:20

A hatvanas és a hetvenes évek az egyedi film- és reklámplakátok utolsó aranykora volt Magyarországon, ennek ellenére az akkor készült remekművek többsége az utcák falain rohadt meg, ma pedig ritkaságnak számít. A grafikusok más művészeti ágakhoz képest sokkal több teret kaptak a rendszerben, bár meg kellett vívniuk a maguk harcát a politikával és kerülőúton túljárniuk az eszén - vagy megalkudniuk vele. Mely színeket nem szerette a politikai vezetés? Hogyan lehetett Skodát venni a virágos képeslapért kapott pénzből? Érdemes volt-e Nyugatra szöknie annak, aki jól rajzolt? Interjú Darvas Árpáddal, a sokak által a szakma zárt elitjének tartott és a saját útját járó Papp-csoport egyik utolsó élő tagjával és legizgalmasabb alkotójával.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Alkalmazott grafikusként művésznek vagy iparosnak tekintették magukat az előző rendszerben?

Ez egy művészeti tevékenység, de csinálta az ember a dolgát. Volt olyan periódus, amikor a grafika sokkal érdekesebbnek tűnt, mint a festészet. Ez a hatvanas évek körül volt. A szocialista realizmust hirdették meg abban az időben, amelyhez a festők nem tudtak olyan ügyesen igazodni, illetve hozzáalakulni. A grafikusokat meg szabadon engedték, hogy csináljanak, amit akarnak.

Miért engedték őket szabadon?

Mert valamennyire hozzátartoztak a gazdasági élethez is, részben legalábbis. A filmeket a propaganda részük nélkül vették át Nyugatról meg Keletről. Azt itt találták ki mellé, sok esetben a címét is megváltoztatták.

A propaganda részén mit ért ebben az esetben?

Egyáltalán azt, hogy a plakátok megjelentek az utcán. A mai időkben nagyrészt átveszik az eredeti propagandát. Mi főleg a filmpropagandánál dolgoztunk: sok film jelent meg és azokhoz plakátokat kellett csinálni. Az embert felhívták, hogy legyen szíves, van egy film, tessék ekkor megjelenni a Báthori utca 10. alatt, ott a földszinten van egy vetítőhelyiség. Ott levetítettek egy filmet, amelyhez a szöveget bemondással fordította egy tolmács. Egy filmhez két grafikust kértek fel mindig, azok voltak ott a vetítéskor. A filmből adtak aztán részleteket A4-es fotó formájában - azt, hogy kapták vagy ők maguk állították elő a filmből, ezt nem tudni. A két felkért grafikus aztán terveket készített a filmplakátra. Mivel az egész állami kézben volt, a munkákat egy bizottság bírálta el aztán a Magyar Hirdető székházában, a Felszabadulási téren.

A két munkát egymás mellé tették és döntöttek?

Csak ajánlottak, a végső szót a filmforgalmazó Mokép mondta ki, az választott. Ha nem tetszett neki, akkor újra kellett csinálni.

Forrás: Darvas Árpád
Jobbra Darvas Árpád elvetett terve, balra Görög Lajos kész plakátja a 8 és 1/2-hez

Önnek sok tervét utasították vissza?

Én 80 vagy 100 nyomtatott plakátot készítettem életem során. Ebből 30-40 plakátot vállalok, a többi vacak. Ez alatt azt értem, hogy vagy hanyagul állt hozzá az ember, vagy nem volt rá idő, vagy a megrendelőnek nem tetszett és addig nyaggatta az embert, amíg az valamit odadobott és végül elfogadták. Amikor például a 8 és 1/2-hez kellett plakátot csinálni, akkor Görög Lajost és engem kerestek meg. Végül a Görögét fogadták el, de nagyon jó kis plakát volt az övé.

Hogy nézett ki egy ilyen zsűri, illetve a döntési folyamat?

Volt egy zsűribiztos, azt a párt küldte. Őmellette volt két-három zsűritag, ők szakmabeliek - a zsűriben egyébként én is benne voltam; akit valamire tartottak szakmailag, az bekerült. A megrendelő (a Mokép) pedig eldöntötte, hogy elfogadja-e a zsűri döntését. Általában el se jött a megbeszélésre, csak utólag döntött. Sok veszekedés is volt. A Máté Andrásnak például, aki egy kiváló ember és grafikus volt, nagyon sok munkája volt, de ha nem tartotta valamiképpen megfelelőnek, amit csinált, akkor elhúzta az időt. Sok esetben ez szerencse volt, mert a többedik határidő lejárta után a megrendelő kénytelen volt elfogadni a munkáját, úgy, ahogy Máté akarta. Addig húzta, amíg a megrendelő már nem tudott vacakolni vele és visszaküldeni. De nem szándékosan csinálta. Ő egyébként egy nagyon sármos ember volt, be tudta hízelegni magát a nőkhöz. Ezt nem rossz szándékkal mondom, ez egyszerűen csak így volt. És nagyon sok esetben ez neki jól jött.

Forrás: Darvas Árpád
Máté András két plakátja

Azt mondta, hogy a grafikusokat szabadon engedték. Ez azt jelentette, hogy szabad kezet kaptak a plakátok készítésében?

Ez egy összetett kérdés, mert egyrészt a megrendelővel kellett megküzdeni, elég nagy volt ugyanis az értetlenség. Nem voltak valami kulturáltak és felkészültek a propagandisták. A Szovjetuniót is figyelembe véve inkább naturalista és realista dolgokat képzeltek el. Mi meg nem szerettük ezt a stílust. Minket ez azért bántott, mert Lengyelországban varsói biennálékat rendeztek és kiváló grafikusaik voltak, de megjelentek ott nyugatiak, japánok stb. Sajnáltuk, hogy itt nem tudott kialakulni egy jó hangulat. Másrészt a nyomdák is borzasztó rosszak voltak és koszosak. Mint egy rossz autószerelő műhely. Rossz papíron és rossz festékanyaggal nyomták, az ember sokszor nem ismert rá a saját plakátjára. Mindenesetre előfordult, hogy a zsűri meg tudta győzni a megrendelőt.

Voltak bizonyos szabályok, amelyeket grafikusként be kellett tartani?

Nagyjából szabad kezünk volt, de mivel ez egy munka volt, amiből megéltek a grafikusok, ezért sokuk már a legelején megalkudott. Őket nem is nagyon szerettük. Grafikusként sem, de a zsűri tagjaiként is jobban szerettük az érdekesebb dolgokat.

Mi számított megalkuvásnak?

A megrendelőkkel néha gondok voltak, mert nem szerették, ha valaki olyasmit hoz, ami szokatlan. Voltak olyanok, akik gyorsan odavetettek valami plakátot, semmi ötlet nem volt benne. Például valaki rátett egy fotót a plakátra, ami kifejezte a filmet, az számukra megfelelt. Akiket mi jó grafikusoknak tartottunk, azok nem fogadták ezt el. Csináltak olyan dolgokat, amiket nem szeretett a Mokép. Itt nem volt olyan jó látáskultúra.

Forrás: Darvas Árpád
Máté András: Az édes élet

Hogy ment át egy-egy dolog? Diplomácia útján?

Rábeszélés útján, meg a korábban említett kerülőutakon, hogy például már nem volt idő valamit visszaküldeni. A Mokép is bajba került, ha a filmhez nem tudta időben szállítani a plakátot. De nagyon érdekes dolgok is átmentek, mint a Máté Édes élet-plakátja például. Egy idő után tehát a propagandisták is tanultak.

Volt olyan elvárás, hogy politikai üzeneteket közvetítsenek a munkáikkal?

A politika nem nagyon törődött azzal, hogy mi mit csinálunk. Volt egy idő, amikor nem szerették, ha bizonyos színeket használtunk. Se a zöldet, se a lilát. Zöldet fasisztának minősítették, a lilát pedig klerikálisnak. Ezt is túl lehetett élni.

Forrás: Darvas Árpád
"Nem szerették a zöldet és a lilát" - Darvas Árpád plakátai 

De volt, hogy valakit ellehetetlenítettek?

Amikor megnyerték a kommunisták a választást, úgy, ahogy, akkor becsődültek a legjobb művészek az iparművészeti iskolába. Akit pedig a párt jónak talált, azt tanárként foglalkoztatták. Így kerül oda Konecsni György. Egy kiváló ember volt, aki úgy jött be hozzánk, mint egy kolléga. Ez a negyvenes évek végén történt. Minden tanár kapott egy dolgozószobát, de a Konecsni mindig otthon dolgozott, a dolgozószobából pedig egy amolyan osztálytermet létesített, ahol plakátgrafikusok dolgoztak. Reich Károly is ott tanult, ő később könyvillusztrátorként lett elismert, de készített egy kiváló plakátot, ami akkoriban igen nagy feltűnést keltett (ez a plakát látható Bakos Katalin plakátművészeti könyvének borítóján, a szerk.), igazi világszámnak számított a negyvenes évek végén. De rajta kívül is nagyszerű tehetségek tanultak ott. Szinte mindenki, az összes barátom abból az osztályból meghalt azóta, valahogy én maradtam meg idáig. Konecsnit, aki eleinte a pártnak készítette a plakátokat, méghozzá nagyon jól, 56 után, miután nem lépett vissza a pártba, nem szerették, félretették, nem kapott munkákat.

Soós István és Kemény Éva, azaz a So-Ky munkáihoz hogyan viszonyult? Nekik volt egy erőteljes vizuális stílusuk, viszont egyértelműen politikai tartalmú, propagandaplakátokat készítettek.

Ők azok, akik a Konecsni után a párt kegyeltjei lettek. Már önmagában ez sem nagyon tetszett nekünk, de nem is csináltak olyan grafikát, ami nekünk tetszett volna. Mégha ez hülyén is hangzik. Durva asszociációkkal jöttek, túl radikálisak voltak. Ez a bizonyos stílus nem volt annyira népszerű. Akkoriban már nem szerették a művészek azt az egész kommunista világot.

Forrás: Darvas Árpád
A So-Ky propagandaplakátai

Mennyi pénzt keresett egy grafikus?

Egy plakátért négyezer forint volt a plafon, de az nagyon ritkán fordult elő. Én körülbelül középtájon voltam. Akik folyamatosan kiállításokat csináltak, azok 5-6 ezer forintot kerestek egy hónapban, az nagyon sok volt akkoriban. Én háromezer forintot kerestem, három és felet. Az nagyon is elég volt. Volt autóm, baromi olcsó volt a benzin. Egy átlagemberhez képest nagyon jól kerestünk. Akkoriban azt mondták, hogy két nagyon jól kereső ember van Magyarországon: az orvos és a grafikus.

Irigykedtek önre azok az ismerősei, akik nem szakmabeliek voltak?

Másokkal nem is nagyon tartottam a kapcsolatot. Annyi munkám volt mindig, hogy alig győztem megcsinálni. A grafikusok nem csak a filmszakmából éltek, hanem mindenféle gazdasági, ipari és mezőgazdasági kiállításoknak is készítettek plakátokat. Nagyon sokan erre szálltak rá, mert nagyon jó pénzt hozott. Több száz négyzetméteres falfelületek voltak, akkor nem nagyon használtak fotókat, hanem mindent ábrázolni kellett és le kellett írni, hosszú szövegeket.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Meg ugye ott voltak a levelezőlapok. Egyetlen állami kiadó kezében voltak, egész Magyarországon ők terjesztették ezeket. Ez nagy dolog volt, mert az abból befolyt pénzből tartották el aztán a festőket. Nagyrészt virágos lapokat kellett csinálni. Itt jött be a szovjet történet. Valahogy, nem tudni, hogyan, de a szovjeteknek is eladtak tőlem egy virágos levelezőlapot. De ott milliókat kellett nyomtatni. Otthon ültem és egyszer csak jött az értesítés, hogy 30 ezer forintom jött jogdíjakból. A semmiért.

Mennyibe került egy autó akkoriban?

Én ehhez még hozzátettem négyezret és vettem egy Skodát.

1977-ben faldekorációt készített a Hiltonban. Ezek a munkák jobban fizettek?

Amikor nagyobb létesítményeket építettek - akkoriban kezdtek sok szállodát építeni -, rengeteg festő, szobrász, grafikus kapott munkát, és ezzel nagyon jól kerestek. Voltak egy olyan beruházási munkám is, hogy a Muskátli Eszpresszóban a Váci utcában egy városképet kellett készítenem. Ez azért volt érdekes, mert akkoriban úgy dolgoztam, hogy amit otthon megrajzoltam, azt egy vetítővel a falra vetítettem a helyszínen és úgy festettem meg. Bejöttek látogatók, és rossz néven vették, merthogy csalásnak gondolták. Az embereknek ez nem tetszett, de a kiállításoknál bevett szokás volt. Ezek közül a munkák közül több azóta megszűnt, mert jöttek új tulajdonosok és átépítették az egészet. A leginkább a Flamenco szállodát sajnálom, mert ott a szint alatt volt egy fürdő, amit körbe kellett festeni és elég érdekesre sikeredett. De aztán amikor valaki megvette a szállodát, az egészet kidobták.

Ezekről készültek fotók?

Nagyon kevés. Leginkább azért, mert sose gondoltam volna, illetve más se, hogy a plakátnak és a grafikának valaha értéke lesz.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Darvas műhelye saját díszítésű szekrénnyel

Ezek a filmgrafikákat az utcára ragasztották, gyakran egyiket a másikra, a nagy részük elveszett vagy megrongálódott, manapság gyűjtők foglalkoznak velük és felment az áruk. Megmaradtak önnek a plakátai?

Én hazahoztam a terveket is, meg elhoztam 4-5 példányt a plakátaimból, azt mondták, hogy ennyit vihet az ember. Más meg nem is törődött ezzel.

Előfordult, hogy külföldön állítottak ki?

Én voltam többször, kétszer Bagdadban, aztán Koppenhágában, egyszer meg Peruban, az fantasztikus volt, 1970 környékén. De meg is üthette a bokáját ott az ember. A limai kiállítás például egyáltalán nem volt sikeres. Amikor kiértünk oda az építésszel, akkor kiderült, hogy azt a pavilont, amit kaptunk, már használták valami autószerelő műhelynek is, vagy nem is tudom, de tiszta mocsok volt. Rohangáltunk Peruban festékanyagért, mert az egészet újra kellett festeni. A végére összeáll valami installáció ott, de nem nézett ki jól. A kinti bizottság megnézte, és nem tetszett neki. Az itthoni főnökség is rögtön megtudta ezt, úgyhogy nem kaptam több ehhez hasonló megbízást. Helyette meg lettem bízva egy ipartörténeti kiállítással, amelyhez a vidéket kellett járnom, múzeumok pincéjében keresgélnem régi ipartörténeti tárgyakat. Rajzokat készítettem ezekről, százat meg is vettek, nem fizettek érte sokat. Ezeket a rajzokat lefotózták és például a magyar szerszám- és gépipart bemutató kiállításon felhasználták. Aztán kaptam hasonló, szintén "százrajzos" munkát, csak a népművészetről kellett gyűjtenem.

Külföldön találkozott olyan stílusokkal, trendekkel, amelyeket korábban nem ismert, de aztán beleépítette tudatosan a munkáiba?

Ott azért olyan sokat nem tudtunk mozogni. Meg kellett szervezni a kiállítást. Általában csak az utolsó pillanatban vittek ki minket. Sokkal tovább voltak kint a munkások, akik a kiállítást felépítették, de ők se nagyon járhattak el.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Voltak emberek, akik arra figyeltek, hogy önök ne lássanak túl sokat a városból?

Nem, egyszerűen csak nem volt rá időnk. De például Ernyei Sándoré érdekes történet. Neki az volt a szerencséje - már amennyire az szerencse volt akkoriban -, hogy polgári családból származott, az apja jogász volt. Ő jól tudott angolul, a szülei nagyon jó viszonyban voltak a Soros Györggyel. A hetvenesek években Ernyei meghívást kapott a Sorosékhoz, amikor az már befutott üzletember volt. Ott annak a lerombolt háznak (Darvas feltehetően a World Trade Centerre gondol, a szerk.) egyik emeletét ő bérelte. Ernyei kiment, aztán Soros elhívta nyaralni egy szigetre, ami az ő tulajdonában volt. Ernyei mondta, hogy a feleségének megígérte, hogy hazamegy. Soros mondta, hogy nem gond, felhívjuk telefonon és el van intézve. "Nem egészen úgy van, mert nekem nincs telefonom" - mondta a Sanyi. Neki nem volt, nem kapott hosszú ideig. Én már rég kaptam, mert én nem voltam érdekes. De az Ernyeinek sok rokonsága és ismeretsége volt Amerikában, úgyhogy ő nem kapott. Így aztán a nyaralás elmaradt. De egyszer volt egy olyan eset, ez velem történt, hogy az Ibusz utazást hirdetett Svájcba, a hatvanas évek végén. A feleségem szeretett volna kimenni, és ketten jelentkeztünk erre az utazásra. Egyszer csak megjelent egy pasas a lakásban, hogy mi, ugye, jelentkeztünk erre az utazásra, és megnézné, hogy néz ki itt az élet. Látta, hogy gyerek van, aztán kiderült, hogy csak egy ember utazhat, én vissza is mondtam, úgyhogy végül csak a feleségem ment el.

Forrás: Darvas Árpád
Darvas Árpád: A nagy kék jelzés; Belfagor a pokolból

Amikor önök kint voltak, felmerült, hogy kint is maradnak?

Nem nagyon. 56-ban voltak olyan barátaim, akik elmentek és hívtak engem is. Nekem akkor a fiam egyéves volt, és nem vállaltam, hogy elinduljak vele a semmibe. Ők kimentek, valaki jól járt, valaki nem. Egy időben azt hittem, hogy ha valaki nyugatra megy, akkor meg tud abból élni, hogy jól rajzol. De rájöttem, hogy ez nem igaz.

Itthon viszont az a szólás járta, ahogy ön is mondta, hogy az orvosok és a grafikusok keresnek a legjobban az országban.

Ehhez kapcsolódik, hogy majdnem minden évben, vagy kétévente Békéscsabán volt egy művészeti tábor. Azért volt érdekes, mert meghívtak minket két vagy három hétre, és bemutatták nekünk a környék nevezetességeit. Jött egy nagy autó és végigvitt minket az Alföldön. A pártnak volt egy szállodája, ott laktunk, illetve szovjet társaságok is, akik szintén a környéken nézelődtek. Szóval mi is jól éltünk ott, kaptunk enni, nagyokat nevettünk a békéscsabai művészekkel.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Ezek szerint önöknek nem volt rossz dolguk itthon.

Én sosem voltam párttag, de az is igaz, hogy a szüleim mély proletár sorból származtak, úgyhogy velem nem is vacakoltak. Mindig jártak hozzám, hogy lépjek be, amire azt mondtam állandóan, hogy én nem vagyok erre felkészülve. Egy ideig mondtam ezt, aztán ebben maradtunk. Majdnem mindenki kénytelen volt belépni, aki értelmiségi származású volt és akart iskolában tanulni.

Az akkori plakátokban fellelhetők a nyugati trendek is, mégha másképp is, egy bizonyos sajátos szűrőn át. Hogyan jutottak el önökhöz a nyugati vizuális trendek?

Minket ezek akkoriban nem nagyon érdekeltek. Viszont én nagyon sok folyóiratot rendeltem akkor, amikor nem is lehetett.

Grafikai és művészi folyóiratokat is?

Nem, azokat nem. Divatmagazinokat, polgári lapokat.

A hatvanas években is?

Leginkább akkor, később már kevésbé lehetett. Nekem a postás hozta. Az olasz-svájci Du például egy építészeti lap volt, amely társadalmi dolgokkal is foglalkozott. De nagyon érdekes, hogy amikor kikerültem később a Louvre-ba és megnéztem ott az impresszionistákat, az majdnem hogy csalódás volt számomra. Ugyanis a lapok, amelyekben korábban láttam őket, felerősítik a színeket és valójában másképp néznek ki. Azokat kikezdte az idő, szürkébben voltak. Mondjuk az impresszionisták nem sokáig érdekeltek.

Forrás: Darvas Árpád
"Nem akarta utánozni" - balra Darvas, jobbra Kemény György popartja

1968-ban volt egy popart-kiállítás a Fészek klubban. A Kemény György csinálta, aki azt mondta egy 68-as interjúban, hogy ő azért követte azt a fajta popartot, amit csinált, mert ön már akkor a képregényes vonalat vitte, ráadásul jól, és nem akarta utánozni.

Abban az időben senki nem beszélt erről, utólag persze érdekes, de akkoriban senki se gondolkodott így.

Ön miért csinálta ezt a stílust?

Nem is tudom. Az ember próbált mindig valami érdekeset csinálni. Hogy az utcán ütőképesen jelenjen meg. Az emberek akkor talán még nézték is a plakátokat az utcán és akkora forgalom se volt. Figyelni kellett arra, régi kifejezéssel élve, hogy blikkfangos legyen. Legyen egy központ, ami nagyon erős, ennek a mondanivalóját pedig egy bizonyos szín még jobban kihangsúlyozza. A Kemény ezt ragadta meg. A háttér például nagyon sok esetben sárga volt, a második szín meg mondjuk a fekete, és ez az utcán jól hatott.

Forrás: Darvas Árpád
"Megszünteti a foltokat" (Kemény György Biopon-reklámja)

Készült egy amerikai könyv (lásd lent), amely a világ grafikusait mutatja be, ön mellett Konecsni György, Ernyei Sándor, Máté András, Kass János és Papp Gábor is szerepelnek benne - önök mind az utóbbi köré tömörülő Papp-csoport tagjai voltak.

Igen, mi nagyon jóban voltunk. Egy-egy filmvetítés vagy a Mahir után eljártunk együtt ide-oda, főleg a Kis-Gerbeaud-ban találkoztunk sokat, ott már ismertek minket.

Azt lehet mondani, hogy a Papp-csoportnak irányadó, vezető szerepe volt a magyar grafikusok körében?

Papp idősebb volt nálunk, és inkább arról volt szó, hogy ő nagyon törte magát annak érdekében, hogy valamit el lehessen a grafika területén érni. Korábban mondtam, hogy nagy volt itthon az értetlenség, és megbecsülést szerettünk volna kivívni a szakmánknak. Papp Gábor alakított egy csoportot, és majdnem minden évben aztán kaptunk egy helyiséget a Dorottya utcában, ahol kiállításokat rendezhettünk.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Számított az önök véleménye? Nehezebb volt annak, aki nem tudott a csoportba bekerülni?

Abba mi nem szóltunk bele, hogy kit választott be. Abban ő döntött, az ő dolga volt. Nem mindenkit szeretett. Itt 11-12 emberről volt szó, és egy nagyobb társasággal nem is lehetett volna csinálni ezeket a kiállításokat.

De ez a 11-12 ember a szakma elitjének számított?

Mondjuk, hogy igen.

Voltak olyanok a szakmában, akik esetleg kirekesztve érezhették magukat ebből a csoportból és egyfajta grafikus elitből? Például Kovács Vilmos.

Igen. Ő volt a Derkovits kollektíva vezetője, ők kiállításokat szerveztek főleg, amelyek a mi számunkra semmitmondóak voltak. Nagyon nagy pénzeket kerestek. Ezzel önmagában nem volt baj, viszont összecsapták azokat a kiállításokat. Mi ezt nem jó néven vettük. Megvolt bennünk az, hogy a grafikát népszerűvé tegyük, és hogy a társadalom elismerje. Ez nem sikerült. De azt hiszem, hogy a Papp-csoport mégis sokat tett ezért.

Forrás: Darvas Árpád
Darvas Árpád: Ragyogj, ragyogj, csillagom!; Előzés

Mit gondol, mi volt az ön erőssége, stílusának sajátossága?

Mi ehhez másképp álltunk hozzá. A dolgok folyamatosan változtak. Ha egy bizonyos fajta stílust vagy módszert eleget csináltunk és már túl sok mindenki más csinálta, akkor úgy éreztük, hogy azt abba kell hagyni, ki kell valami mást találni. Hatvan éves koromban például nyugdíjba kellett mennem, és az már egy új történet volt. Jött a kompjúter. Az utolsó munkám olyan volt, hogy egy termelő borcímkét kért tőlem. Én megcsináltam, tetszett neki és elvitte, de aztán visszajött, hogy a nyomda nem fogadta el és nem tudta kinyomtatni. Digitálisan kellett nekik. Akkor rájöttem, hogy nekem nincs többé keresnivalóm a szakmában. Felborult körülöttem kicsit a világ. Láttam, hogy aki nem grafikusként folytatta, az most is festő. Gondoltam, hogy valami ilyesmihez kezdek, de kiderült, hogy erre nem vagyok alkalmas. Aztán az unokáim, amikor kezdtek felcseperedni és eljöttek hozzám, a hasukra feküdtek és elkezdtek rajzolni. Akkor rájöttem, hogy micsoda marha vagyok, nekem ez a szakmám, tovább kéne csinálni. Azokkal a barátaimmal, akik ugyancsak kikerültek a szakmából - Máté, Ernyei, Hegedűs István és mások Berlinből, Koppenhágából -, közös füzeteket készítettünk, amelyekben mindig egy adott téma mentén rajzoltunk, amiket én aztán összeszedtem és egy kiadványba rendeztem. És mindenki kapott két példányt. Semmi anyagi következménye nem volt. De ebben a fiam és az unokáim is részt vettek.

Az utcákon szokott még plakátokat nézni?

Nem. Ezeket én nem szeretem. Ma mindenkinek megmondják, hogy mit csináljon.


Az interjúban és a plakátok válogatásában nyújtott segítségért köszönet Várkonyi Ádámnak.