Viharok Gyulán

2012.07.30. 15:07

Miért jó megnézni négy különböző verzióban ugyanazt a színdarabot? Mi történik Shakespeare-rel az ősi Koreában? Hány brit színész kell egy hússzereplős dráma eljátszásához? A gyulai Shakespeare Fesztiválon négy társulat adta elő A vihart, és mind a négy egészen más válaszokat adott a darab legfontosabb kérdéseire.

 

Shakespeare utolsónak tartott színdarabja, A vihar az író egyik legösszetettebb, legizgalmasabb értelmezési lehetőségeket magában hordozó műve. Bár cselekménye is kerek egész, a történet mégis inkább elvont, mint konkrét: fő témájaként leginkább a megbékélés és az igazság(osság) helyretolásának igényét, a megbocsátás szükségszerűségét, a tudás és tudomány fontosságát lehetne kiemelni. A darabban szereplő jellemek és egymással való viszonyaik is képlékenyebbek, könnyebben formálhatóak az átlagosnál, hiszen bár első olvasatra persze kialakul az emberben egy érvényes kép ezekről is, ám jobban megvizsgálva a szöveget valójában semmi sem biztos, sok mindent csak az egyik szereplő interpretációjában hallunk - amit nem feltétlenül kell az egyetlen igazságként elfogadni. A darab emellett mesterien van megformálva is. Mindezek miatt a fesztivál könnyen meggyőzött arról, hogy nincs is annál érdekesebb dolog, mint négyszer egymás után megnézni négy társulat és négy rendező négyféle értelmezését A viharról.

Nincs két ugyanolyan értelmezés

A fesztivált idén nyolcadszor rendezték meg a Békés-megyei kisvárosban. A Shakespeare Fesztivál az ország - jelenleg - egyetlen olyan nemzetközi színházi szemléje, amelyen a magyar közönség a világ legnevesebb rendezőinek munkáival találkozhat, és amelyre évről évre meghívnak a saját, gyulai bemutató mellé néhány nagyon érdekes Shakespeare-előadást a Föld különböző szegleteiből. Idén a világsztár Silviu Purcarete volt - aki a fesztivál igazgatója, Gedeon József által is alapított Európai Shakespeare Fesztiválok Szövetsége felkérésére hozta létre bemutatóját -, földrajzilag és talán kulturálisan is a legtávolabbról pedig a szöuli Mokwha Repertory Company érkezett. És ez volt az első év, hogy nemcsak Shakespeare munkássága, hanem egy adott dráma köré épült az egész fesztivál.

Forrás: Shakespeare Fesztivál/Kiss Zoltán
A Közép-Európai Táncszínház is előadta saját Vihar-értelmezését

A vihar cselekménye szerint Prospero és lánya, Miranda egyedüli emberekként élnek egy szigeten, ahová akkor kerültek, mikor Prospero herceget bátyja, Antonio puccsa után elűzték Milánóból. Egy napon a milánói trónt bitorló Antonio és szövetségese, Alonso, a nápolyi király kíséretükkel véletlenül épp a sziget mellett hajóznak el. Ekkor a könyvei és tudománya révén különleges hatalomra szert tett Prospero a sziget szellemeinek vezetője, Ariel segítségével vihart idéz elő, hogy a hajók utasai mind a szigetre sodródjanak. Az utazókkal Prosperónak különféle tervei vannak: lányát összehozná a nápolyi királyfival, a nemes Ferdinanddal, bátyjától visszakövetelné trónját, a romlott, bűnös cselszövőket pedig megleckéztetné. Teszi mindezt élete utolsó nagy cselekedeteként: ha terveit megvalósítja, "eltöri pálcáját" és visszavonul, Arielt szabadon ereszti, a sziget korcs szörnyalakját, Calibant pedig a szigeten hagyná, feloldozva ezzel őt a gyűlölt szolgálat alól.

Persze a világirodalom minden drámáját meg lehet rendezni unalmasan, de A viharban olyan sok a nyitott, mindenképp megválaszolandó kérdés, hogy ezt talán mégis nehezebb érdektelenné varázsolni. Ha a rendező bármit is gondol a darabról - márpedig tételezzük fel naivan, hogy enélkül nem nyúlna hozzá -, mindenképpen meg kell fogalmaznia, hogy kiféle-miféle ember Prospero, kicsoda vagy mit jelképez Caliban, és hogy mit jelent a pálca eltörése, azaz mi felé halad a dráma, mi az előadás tétje - mert ha ezt nem teszi meg, a bemutató a szöveg üres illusztrációja marad. (Természetesen tucatnyi más, hasonlóan fontos kérdést lehetne találni a drámában, de a négy gyulai előadásban éppen ezek tűntek a leglényegesebbeknek.)

Talán a fesztiváligazgató érdeme, talán a szerencséé, de Gyulán az előadások nem csak formailag voltak egymástól tökéletesen eltérőek, de a rendezői válaszok közt sem akadt két egyforma. Prospero volt haldokló öregúr, különc zsarnok, koreai király és Shakespeare megtestesítője; Caliban volt kétfejű, két lelkű szörny, eszes manipulátor és Miranda másik énje. A dráma tétje pedig hol az igazságkeresés, hol a halál előtti számadás, hol egy saját világ megteremtése, hol pedig az elmúlás lett.

Prospera és a sok kiforratlan ötlet

A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatának előadása - amelyet koprodukciós partnerként a Gyulai Várszínházzal és másokkal együtt, a fesztiválon mutattak be - próbálta meg a legtöbb "külső" (tehát pusztán a dráma szövegéből egyenesen nem következő) ötlettel megbolygatni a darabot, ám Szergej Maszlobojscsikov rendező a legtöbb sajátos gondolatát nem indokolja meg, nem viszi tovább, nem zárja le, vagy nem kölcsönöz többlettartalmat általuk az előadásnak.

Forrás: Shakespeare Fesztivál

A már színlapon is látható változtatás, hogy Prosperóból Prospera lesz, Milánó hercegéből Milánó hercegnője - csakhogy ennek végül semmiféle jelentősége nem lesz, mivel sem Prospera viszonya lányával, sem hatalmának vagy varázserejének milyensége, de még jelleme sem rezonál a darab előadástörténetében egyébként nem egyedülálló megoldásra. De a rendező nem is elégszik meg pusztán a nőiséggel, amikor a sziget urának identitását vizsgálja: az, hogy a színpadon elhelyezett táblára Shakespeare korábbi drámáinak kéziratai vannak feltűzve, és hogy Prospera láthatóan maga költi a mesét, amit a színpadon látunk (lányának olvassa fel a színdarabot, és szavai nyomán minden életre is kel), arra utal, hogy ő maga volna Shakespeare. (Ez egyébként a figura legtöbbek által képviselt értelmezése: eszerint a pálcáját eltörő varázsló az írástól, színháztól visszavonuló szerző metaforája.) És bár a művészet erejével világot teremteni képes ember figurája szép gondolat, ez az értelmezés még kevésbé teszi indokolttá a nemváltást.

Caliban is érdekesnek tűnő figura Maszlobojscsikovnál: a gnóm az előadás elején elmondja III. Richárd monológját arról, hogy maga határozott úgy, hogy gazember lesz. Trill Zsolt játékában valóban van valami, ami hatalmasabbnak állítja be a szörnyet, mint egy egyszerű "sárkupac" (ahogyan Nádasdy Ádám fordító nevezi) - csakhogy végül ebből az ötletből sem lesz semmi, Caliban nem lesz úr, sem olyan sikeres manipulátor, mint amilyennek eleinte tűnt. És ott van még az előadásban ezernyi más, de mindig hasonlóan kiforratlan ötlet: amikor a drámában meghiúsul egy gyilkosság, a színpadon mégis sikeres a merény - ám hamar kiderül, hogy ez igazából mégsem történt meg; kétszer két színész folyamatosan cserélgeti a szerepeit, de hogy mi végre, az homályban marad - és így tovább. Ebben az ötletkavalkádban szinte nem is meglepő, hogy nem akad egy egységes, mindent átfogó, a teljes drámát - és nem csak egy-egy cselekményszálat vagy karaktert - értelmező gondolat, amelyből kiderülne, valójában mi a tétje az előadásnak.

Az öregúr, az ápoló és a rádiójáték

A brit ajtc Theater Company Viharja is nevezhető formabontónak - ha az ember bármit is annak tart még ezzel a darabbal kapcsolatban. Hiszen az első, vihar-jelenet máris mindent relativizál: amit mindenki valóságnak hisz (a szörnyű égiháborút), az valójában csak egy ember kreálmánya. Így pedig megkérdőjeleződik az is, egyáltalán "valódi" viharról van-e szó, vagy csak a fejekben zajlik az egész. A maga kedvére az eseményeket rendező Prospero képével színháznak tűnnek az események a színházon belül. Prospero pedig leghíresebb monológjában lényegében a nézők tapsától teszi függővé, hogy eljut-e Nápolyba - a valóságsíkok tehát teljesen összekuszálódnak. Miért is ne játszhatná akkor összesen két idős férfiszínész az egész darabot?

Forrás: Shakespeare Fesztivál/Kiss Zoltán

Geoff Bullen rendezésében Prospero egy idős, haldokló úr, a másik - a dráma sok karakterét megszemélyesítő - szereplő pedig az ő ápolója. A két férfi egy rádiójátéktól ihletve elkezdi játszani A vihart - s ahogy az idő múlik, egyre inkább úgy tűnik, mindez arra szolgál, hogy a haldokló férfi végső számadást tarthasson. A Prospero melletti másik fontos szereplő ezúttal Miranda lesz: a sivár szobában egyetlen, megsárgult fénykép áll keretben, amelyet "Prospero" mindig különös gyengédséggel ölel magához, tart a kezében. Mindegy, hogy a lányáról vagy esetleg régóta halott feleségéről van szó, a lényeg talán az, hogy a férfi el tudjon szakadni, búcsút tudjon venni attól, ami még ehhez a világhoz kötötte.

A másik halál előtti teendő, úgy tűnik, egy testvérrel való megbékélés: feltűnő dramaturgiai változtatás, hogy néhány sor kimarad Prospero azon szövegéből, amellyel a darab kezdetén elmeséli a múltját. Ezek a sorok éppen az őt trónjától megfosztó testvérről szólnak, és ennek az előadásnak a legvégén hangzanak el. Amikor az ápoló, aki éppen Antoniót, az áruló testvért játssza, meghallja, hogy "Öcsém, (...) Antonio, (...) akit én teutánad a legjobban szerettem", elérzékenyül, megdöbbenve, kérdő hangsúllyal elismétli a "szerettem" szót, és egészen megváltozik, döfésre emelt "fegyverét" (egy injekciós tűt) is leengedi. Így lesz a mozgalmas, sokszereplős drámából egy haldokló, vagy pontosabban fogalmazva: egy halálára készülő ember érzékeny, tulajdonképpen önmagával lejátszott drámája.

Forrás: Shakespeare Fesztivál/Kiss Zoltán

És bár nagyon erős rendezői megoldás a dráma kétszereplőssé változtatása, mégsem lehet azt mondani, hogy az ajtc előadása "rendezői színház" lenne. A hangsúly leginkább és legelsősorban a két remek színész (Iain Armstrong és Mick Jasper) játékán van, akiknek nem is az a legnagyobb - és sikerrel abszolvált - feladata, hogy puszta arcjátékkal, hangszínváltással, testtartással érzékeltessék a karakterek közti váltást, hanem az, hogy eközben végig megmaradjanak azoknak, akik "valójában": egy idős férfinak és az ő ápolójának, egy percig sem feledve, hogy "valójában" nem egy lakatlan szigeten, hanem egy utolsó napjait élő, magányos bácsi lakásában vagyunk.

Zsarnok bohócorral

A fesztivál legnagyobb attrakciójának beharangozott Purcarete-rendezés aligha adott bárkinek is okot a csalódásra, azzal együtt sem, hogy az elvárások nagyon magasak voltak. (Nota bene: ez volt a beregszászi bemutató mellett az egyetlen olyan előadás, amelyre a színházi szakmának legalább egy része - a szórványosan azért máskor is jelen lévő kritikusok - is ellátogattak, de rendezőt, színészt, színházigazgatót még itt sem láttam. Ugyanarról a szakmáról beszélünk, amelyik - teljesen jogosan - régóta hiányol az országból egy nemzetközi színházi fesztivált.) Silviu Purcaretéé nemcsak a fesztivál leglátványosabb, legteátrálisabb, leginkább összművészeti élményt nyújtó előadása volt, de ebben voltak a legizgalmasabb megoldások is.

Forrás: Shakespeare Fesztivál/Kiss Zoltán

Előadásának leginkább elgondolkodtató eleme Caliban és Miranda azonossága volt. A szó szerint a feje tetejére állt, egykor talán palotát idéző, most már romos szobában Prospero mellett egy személy lakik, egy inkább-férfi, majdnem-androgün. Rá ad papírból készült báli ruhát a férfi, majd az így Mirandává változott alakot kényszeríti - annak látható szenvedésével nem törődve -, hogy ruháit letépve a barbár Calibant is eljátssza. Purcarete ezzel a néző eszébe juttatja: a drámában semmi olyasmi nem hangzik el, ami bizonyítaná, hogy Caliban valóban gonosz lenne - sőt, olyasmi sem, ami alapján Prosperót feltétlenül jóindulatú, tiszta embernek kellene tartanunk. Calibannak egyrészt neve (amely a kannibál szóból ered), másrészt a csak Prospero verziójából megismert előtörténete utal romlottságára, a puszta tények alapján tökéletesen elképzelhető, hogy egy átlagosan jó szándékú lényről van szó, aki a zsarnok Prospero elnyomása miatt keseredett meg. Prosperóval pedig pusztán a szöveg alapján igazából semmi okunk nincs rokonszenvezni: tulajdonságai vagy semlegesek arra nézvést, hogy jóindulatú figuráról van-e szó (mindene a tudomány, elkergették otthonából), vagy értelmezhetőek negatívumként is (a sziget minden lénye felett uralkodik, lányával, sőt bárkivel szemben minden körülmények között keresztülviszi akaratát).

Az egész előadást meghatározó, de egyértelmű válasz nélkül maradó kérdés ez: vajon milyen viszony fűzi Prosperót ehhez a lényhez, és egyáltalán kicsoda a másik? Számtalan megfelelő válasz adható, köztük akár az is, hogy esetleg Caliban korábban megölte Mirandát, és most az a büntetése, hogy újra meg újra eljátssza mindkét szerepet Prospero parancsára; vagy hogy Prosperónak sosem volt lánya, s ezzel a lénnyel éli ki meg nem valósult vágyait.

Forrás: Shakespeare Fesztivál/Kiss Zoltán

Nem kevésbé talányos Prospero személyének kérdése: ahogy a brit előadásban, úgy itt is valamiféle elmúlást, a saját pusztulását váró és arra készülő emberről van szó. A keretjátékban mulatozó, italozgató figurák mellett ő az egyetlen, aki mintha "magasabb" dolgokhoz is vonzódna (minden tele van a könyveivel). Az előadás elején a színpad kiemelt helyén elhelyezkedő, világok közti átjáróként is használt szekrény ajtaja kinyílik, s látjuk, ahogy Prospero könyvei bezuhannak a sötétbe - így mintha az elmúlás nem csak Prosperóé, de valamiképpen a kultúráé vagy tudományé, a magasztosabb, a felszínességgel szemben álló dolgoké is lenne. Nem csoda, hogy valamiképpen Prospero is egy másik, "transzcendens" síkra távozik halálával: maga is felvesz egyet a szellemek bohócorrai közül, mintha maga is szellemnek állna, s végső monológjait úgy mondja el, hogy teste már nincs jelen a szobában, csak a hangja.

Nem igazságos, hogy a fiam egy óriási rákká változott

Noha formailag rendkívül szokatlan volt, s az előadásban a cselekmény és a szereplők is áthelyeződtek az ősi Koreába, gondolatilag talán mégis a szöüli Mokwha Repertory Company bemutatója volt a legkevésbé meglepő. A szereplők nevei megváltoztak, Milánó és Nápoly helyett Garak és Shilla királyságáról van szó, a szellemek a Prospero által foglyul ejtett lelkek, Caliban pedig kétfejű, két tudatú szörny - ám emellett a cselekmény valójában pontosan követi Shakespeare művét.

Forrás: Shakespeare Fesztivál

Oh Tae Suk rendezése inkább színházi nyelvében jelent újdonságot: a színészek legtöbbször kifejezetten a közönségnek beszélnek, sőt a Prospero varázserejéért felelős (pálca helyett) legyezőt is egy nézőnek nyújtják át az előadás végén; erős a mozgás jelenléte, hangsúlyos a látvány, legyen szó az összhatásról, az egyes jelmezekről, maszkokról vagy akár hatalmas homár-bábokról. Emellett a szereplők lélektana más, mint ahogyan az Európában megszokott. Amikor a hajótöröttek és Prospero végül találkoznak, előbb Prospero nyújt át kardot testvérének, mondván: vegye fejét, hiszen mindenről ő maga tehet, amiért túl sok figyelmet szentelt könyveinek, és túl keveset az ország kormányzásának - majd hasonló felszólítás és önostorozás kíséretében a testvér is viszonozza a "gesztust".

A "pálca" Oh Tae Suknál leginkább az igazság, az igazságos állapot helyreállításának eszköze; az előadásban mintha mindenki azon munkálkodna, hogy minden úgy rendeződjön el, ahogyan annak egy felsőbb rend szerint lennie kell. Antonio még meg is jegyzi, amikor a szellemek megcsalják szemét, és úgy tesznek, mintha fia, Ferdinand már el is kárhozott volna, hogy "azért az nem igazságos, hogy a fiam egy óriási rákká változott a Pokolban" - még az ilyen poénokból is az igazságosság keresése hallatszik ki. Itt még Calibannal sem akar kitolni senki: mikor már mindenki távozni készül a szigetről, még kettéfűrészelik a lényt, így egyrészt nem lesz többet összekötve az utált másik féllel, másrészt nem kell egyes-egyedül maradnia a szigeten. (Ráadásul az egyikük nő, a másikuk férfi - ebből még bármi lehet.)

Négy ilyen előadás és egy, a drámát tucatnyi különböző aspektusból elemző, nemzetközi konferencia után az ember óhatatlanul úgy érzi, Shakespeare soha nem írt izgalmasabb drámát, mint A vihar. Persze valójában nem erről van szó, hanem az elsőre különösnek és merésznek tűnő fesztivál-válogatás érvényességének igazolásáról: ha nincs szó dilettáns, unalmas, gondolattalan előadásokról, akkor kitalálni sem lehet jobb módot egy dráma igazán mély megismerésére, a benne rejlő, újszerű lehetőségekre való rácsodálkozásra, mint egymás után megnézni belőle több interpretációt is. Ezzel a metódussal alighanem az összes Shakespeare-dráma tűnhetne egy hétig mind közül a legizgalmasabbnak.

KAPCSOLÓDÓ CIKK