Befejezetlen szakítás. A Rasmus új lemeze

The Rasmus finn zenekar
Vágólapra másolva!
A Rasmus nem gagyi tinizenekarként indult, csak aztán belemerevedett a nagy sikerbe. Az új lemez megpróbál szakítani a klisékkel.
Vágólapra másolva!

A külföldön a fennállása után hosszú évekkel elhíresülő, finn Rasmus 2003 előtti albumai azt bizonyítják, hogy azért jóval többek egy, az In The Shadowszal befutó gagyi tinizenekarnál. Korai, ska és funky beütésű anyagaik érthetővé teszik, hogy annak idején miért játszhattak hazájukban, Finnországban a Red Hot Chili Peppers előzenekaraként; az 1998-as Hell Of A Tester album pedig egy különösen pazar stíluskavalkád, többek között újrahasznosított Presley-féle rock and rollal (Tonight Tonight), vagy a Beatles és a korai Radiohead vonósokkal megtámogatott találkozásával (Liquid). Aztán a zenekar a 2001-es, Into című lemezen utólérte a gitáros pop akkori divathullámát, hogy két évre rá az In The Shadowszal (és a Dead Letters című nagylemezzel) berobbanjon az európai köztudatba - aztán ugyanolyan tempóban el is tűnjön belőle: hangulati-éghajlati szerepét mások vették át. A Rasmus előző két nagylemeze (Hide From The Sun,2005, Black Roses, 2008) egy, az In The Shadows sikerébe nagyon belemerevedett zenekart mutatott, és kevés jele volt annak, hogy ez a jövőben változni fog.

The Rasmus című új albumukkal kapcsolatban a jó hír az, hogy a zenekar mégsem ragadt bele teljesen a nagy sláger gitárkliséibe; a rossz hír pedig az, hogy még mindig jobban, mint kéne. A gitárok az album első felében majdnem teljesen eltűntek. A Rasmus elkezdett popdalokat írni, valahol az A-ha féle skandináv és a Keane-féle brit pop összekeverésével; ennek két legszebb példája talán a kezdő Stranger, illetve a Save Me Once Again. És ez mindenképpen tök jó. Az már sokkal kevésbé, hogy ami nem ilyen, az még mindig nem tudja levetkőzni a depresszív, búskomor gitárokat. A klisék néha működnek (Someone's Gonna Light You Up), néha társul hozzájuk olyan dallam, ami egészen kilóg a Dead Letters-családból (Somewhere; a Friends Don't Do Like That enyhén grunge-os szólója, illetve a You Don't See Me refrénje), de még mindig túl sok van belőlük.

Haragszom a zenekarra, mert volt már olyan, hogy egy változatos zenei felépítésű albumot be tudtak fejezni úgy, hogy az utolsó dal hallgatása közben is emlékezzek az elsőre, és ne egy nagy masszává folyjon össze az egész. Most elkezdtek szakítani az In The Shadowszal, csak épp nem fejezték be. A The Rasmus egy kétpólusú album lett, de ez a zenekar ennél sokkal több pólusra is képes lenne. C+