Elmúlt a szerelem - az XX új albuma

The XX, koncert, Sziget
Vágólapra másolva!
Ugyanolyan minden, mint régen volt, csak kicsit fájdalmasabb lett. Kritika a három éve váratlanul nagy sikerrel debütált, londoni The XX második lemezéről. 
Vágólapra másolva!

Sosem volt még ennyire bipoláris a világ. Persze, sohase mondd, hogy soha, de mégis, az XX új, itt meghallgatható lemeze végigviszi azt az érzelmi állapotot, amivel két-három évvel ezelőtt áthömpölygött pár millió emberen a világon; azaz, hogy a szerelem vagy-vagy, van vagy nincs, de két olyan ember között, akik átélték a senki sem áll hozzám közelebb a világon érzését, nem létezik átmenet, langyos átvezetés a kapcsolati minőségek között, hanem minden fekete vagy fehér. Legalábbis abban a jelenben, ahol a zenekar második lemeze is játszódik: két ember elválásától nem túl messze, de épp annyira távol, hogy higgadtan elmondják egymásnak, mit éreznek.

Az, hogy ebben a helyzetben nincs átmenet, azt az azért még legyünk barátok című örökbecsű mondat tanúsítja, illetve az ezt követő állandó cinikus lemondás. A változtassunk egymáshozó fűződő viszonyunk pillanatnyi lehetetlenségét pedig az XX két lemezének borítói is szimbolizálják: az elsőn fekete háttérben volt fehér az x, a másodikon fordítva. A dolgok nagyjából ugyanúgy állnak, most már egyértelműbb a helyzet, de az érzés változatlan. Szerintem ezzel megragadható az XX második albumának esszenciája is, ami tartalmilag most ért el igazán arra a pontra, ahol a part szakad.

Folytatás

Az új lemez lényegét a zenekar legfontosabb tagja, Jamie XX tökéletesen elmondta egy hónappal ezelőtt a Quartnak: ugyanolyanok maradtak, csak kicsit öregebbek. Alapvetően ezek a dalok is ugyanolyanok, mint az előző albumon, pedig már annak kapcsán is mindenki azt mondta, hogy az összes szám ugyanaz. Na most ez hatványozódott. Lehetne olyan közhelyeket mondani, hogy a mostani anyag zeneileg mennyivel érettebb, új hangzások kerültek be a minimal technótól az eggyel vadabb gitárszólókig, többször ereszti el az ember a haját, de fájdalmas mag változatlan: minden egész eltörött.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Ahogy a zenében és stilisztikailag a szövegben, úgy az érzelmi mondanivalóban is sok minden egyszerűbb, élesebb, elvágólagosabb lett. Kb. nyolcvan angol szó ismerete elég, hogy felfogjuk a szöveget és bármennyire virtuóz, a Coexist című lemezen hasonlóan sok akkord hemzseg, mint a Love The Way You Lie-ban. De talán nem túlzás azt állítani, hogy akik két évvel ezelőtt beleszerettek az XX-be, azok most nem muzikális fejlődésekre és esetleg egy dubstepes kikacsintásra vártak, hanem arra, hogy mi a sztori folytatása.

Kimondva

A történet menete pedig nem a happy end irányába mutat: mindkét fél szenved, ki jobban, ki kevésbé, ki a reménykedés fogságában él, ki egy reális valóságban a veszteség mértékének lehetetlen összeszámlálásával. Miközben felmerülnek a szokásos kérdések, nem lett-e túl korán vége, nem próbáljuk-e meg még egyszer, megspékelve olyan húsbavágó sorokkal, mint például az It felt like you really knew me / Now it feels like you see through me.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Sok jó dolgot ki lehetne még emelni erről az albumról, katartikus mélypontokat stb., de talán ha - és bár ez aztán végképp nem verseny - mondani kellene egyet, akkor az a Try című dalból lenne az a rész, amikor elkezdenek úgy citerázni, hogy az ember akaratlanul is a dicső múltra gondol vissza: Velencében egy kis csónakban, miközben finoman andalognak a csontot érintő elektrohullámok. Ugyanakkor ez az albumon nem igazán osztható részekre, az egész egy nagy érzelemgombóc a torokban. Szilvamag-szilánkokkal és porcukorral.

Kimondatlanul

Olyan ez a lemez a maga 37 percével, mintha az ember elmenne egy randira, ahol bár rögtön tudja, hogy az egész életét a másikkal akarja letölteni, arra is rájön, hogy nem tud felelősséget vállalni azért, ami majd később lesz. Ez pedig nem igényel magyarázatot, legalábbis ezen az albumon nem; egyszer sem merül fel a miért kérdése, talán azért, mert a Coexisten megénekelt kapcsolat résztvevői tisztában vannak azzal, hogy ilyen az élet.

Talán pont ez tölti fel értékes keserűségével ezt a tizenegy számot: van valami, amit nem mondunk ki, mert ha kimondanánk, üressé válna, így viszont meghúzódik a háttérben, hogy egyszer, valamikor tudatosuljon bennünk, hogy a szakításoknak legtöbbször nincs különösebb oka. Ez a tudat félelmetesen nehéz és mámorítóan könnyű is. De azért biztos lehet ezt még árnyaltabban is látni, hallani valamikor. B+