Megosztó posztrockabilly-terror: a Dirty Beaches Budapesten

Az egyszemélyes projektként induló Dirty Beaches trióvá kiegészülve érkezett Budapestre. Mi pedig megnéztük, hogy ez a felállás mit tud hozzátenni filmzeneszerűvé szedált, kietlen, de mégis érzelmes rock utáni rockjával.

A tajvani származású, kanadai Alex Zhang Hungtait takaró Dirty Beaches jó pár demó és kislemez után (itt lehet bogarászni köztük) a tavalyi Badlands című első lemezével szerzett magának ismertséget. A zenész saját bevallása szerint Wong Kar-Wai filmjeinek otthontalanság-érzetét, és a végtelen, célba sosem érő országutak magányát kísérelte meg a kortársi könnyűzene eszköztárából kiindulva megfesteni. A különféle összevagdosott hangmintákból, a hipnotikussá csupaszított gitártémákból, Zhang Hungtait mániákus énekéből és a céltalanul zakatoló dobokból összetákolt Badlands ugyan nem lett egy tökéletes lemez, mégis sikerült úgy elkapnia a végtelenség klausztrofóbiáját, hogy annak nyomasztó hangulata valahogy egyben vonzó is lett, és egész könnyen lehetett vele azonosulni. Alex Zhang Hungtai tavaly még stílszerűen egyedül kezdett el turnézni a lemez anyagával. A YouTube-videók alapján kétségkívül megkapó volt a műsor, ahogy szinte minden gépről szólt, hősünk pedig egy szál gitárral a nyakában küzdött saját világának a démonaival. Ugyanakkor, miként Maria Minerva idei budapesti koncertjével kapcsolatban is, előkerültek azok a vélemények is, miszerint ez élőben azért elég sovány produkció - "bárki meg tudná csinálni." Mi tök szívesen belefeledkeztünk volna egy Dirty Beaches hakniba is, az viszont már egész felcsigázott minket, amikor is a Holalo és a Küss Mich közös szervezésében megvalósuló koncert Facebook-eseményében azt olvastuk, hogy Zhang Hungtai két másik zenésszel jön Budapestre.

Az előzenekar, a vendég gitárossal duóként felálló Sleeping Machine technikai problémák miatt döcögősen induló, de később a megtervezett ívet elkapó koncertjén még lévő néhány fős közönség bólogatott a néha egész szerencsésen összetalálkozó ambientes-zajos szintitextúrák és gitártémák kavargására. A Sleeping Machine, ha úgy tetszik, betöltötte szerepét, ugyanis az általuk kirajzolódó lebegős-merengős hangulat vált a folytatásban a főzenekar pusztításának alapjává.

A Dirty Beaches első zajaira szépen megtelt a Gozsdu Manó pincéje, ezzel rögtön a tűréshatár küszöbére emelve a hőmérsékletet. A fojtogatóan fülledt levegő azonban - egyfajta fura pozitívumként - a hipnózisnak is elég jól megágyazott, viszont, úgy tűnt, Alex Zhang Hungtai ennyivel nem éri be és egyszerre akar a saját korlátain túllépve hagyományos értelemben vett zenekaros bulit is csinálni. Az elcsigázott, monoton ipari zajokból indított koncertből érezhetően ki lettek hagyva az ismertebb, könnyebben befogadható, vagy akár csak kicsit is derűsebb darabok, így a közönségnek meglehetősen kevés fogódzkodó adatott a beinduláshoz, főleg ha elképzeljük, hányan áshatták bele magukat mélyebben a Dirty Beaches munkásságába. Így viszonylag hamar megcsappant a lélekszám is, maradtak a letaglózó szeánszokra kaphatóbb arcok, köztük azonban jó néhányan láthatóan igen élvezték a zord műsort. Éteriségről, révedezésről szó sem volt tehát: a rockabilly romjain szarrá torzított gitárból csak úgy szakadt az elidegenedettség, az alapok és a zajolások pedig hol pengeélesen, hol fullasztóan tompán, de végig kíméletlenül szóltak, egészen bele lehetett szédülni.

A már említett YouTube-videók után nehéz eldönteni, hogy a műsor része volt, ahogy Alex teljesen felhergelődik, vagy tényleg kevesellte a nézői megőrülést. Ha az utóbbi történt, akkor teljesen érthető, miért robbantotta magát a közönség közé egy balhéember stílusában - egyenként ragadott meg néhányakat, ordított, szidott és még talán szemmel verést is alkalmazott, de az utolsó negyed órában már ez sem hozott nagy változást (bár kétségtelenül életrevaló húzás volt). Felmerül azonban a kérdés, hogy hibáztatható-e a magyar közönség azért, mert erre a középtempós, nyomasztó műsorra "csak" ennyire indult be. Mert azért azt ne felejtsük el, hogy a Dirty Beaches nem túl hosszú ideje kísérletezik ezzel az élő felállással és természetes, hogy nem annyira kiforrott még ez az egész, mint amekkora motiváltsággal ők (illetve Alex, mert az kétségtelen, hogy ez továbbra is inkább egyszemélyes produkció) azt szeretnék. Mi személy szerint nagyon is hatásosnak és erősnek éreztük a koncertet, igaz, ennek éppen a maga nyomasztó, apokaliptikus mivoltában volt a szépsége, így nem feltétlenül egyértelmű, hogy ugrálni kelljen rá - persze, lehet. Bár jó lett volna megnézni egyszemélyes produkcióként is a Dirty Beachest, talán mégis szerencsésebbnek mondhatjuk magunkat, hiszen elég erőteljesnek tűnik ez a trió felállás a gitárossal és a szintikért és egyéb zajolós kütyükért felelős figurával. (Sőt, olyat is hallottunk, annyira lendületben vannak, hogy jövőre két lemezt is terveznek kiadni.) B+