Visszatér a csinn-bumm folkcirkusz - a Mumford & Sons új lemeze

2012.09.24. 18:07

Az utóbbi évek egyik legsikeresebb brit zenekara, a folkhoz visszanyúló Mumford & Sons második lemeze mindent felvonultat, amitől a produkció akár jó is lehetne. De tényleg jó ez?

Ha összerakjuk az Arcade Fire-t a Poguesszal, abból sajnos nem az új Neutral Milk Hotel lesz, hanem inkább valami hülye vicc, ami úgy kezdődik, hogy Chris Martin elmegy egy Levellers-koncertre és epileptikus istenélményt él át.

Bővebben: az elmúlt pár évben megint (még mindig?) menő a brit folkos (britfolkos) popzene, szép sikereket ért el például Laura Marling és a Noah And The Whale is, azonban egyiküknek sem sikerült olyan magasságokba jutnia, mint az (előbbiekkel nem csak, hogy közös színteret, hanem egy pikáns szerelmi háromszöget is alkotó) Mumford & Sonsnak.  A néha fiatalos londoni reklámszakembereknek, máskor pedig divatos georgiai parasztoknak öltöztetett zenekar 2009-es bemutatkozó lemezével még tapintatosan nem foglalkoztunk, ám azóta a Mumford & Sons már kirobbanthatatlanul trónol az újgenerációs brit invázió frontvonalában, illetve volt olyan év, amikor gyakorlatilag egyedüliként képviselte a gitárzenekarokat a lemezeladási listák élmezőnyében; szóval nem lehet kikerülni, na. Idén nyilván a Grammy-díj is összejön.  Meg hát azért az elismerésre méltó és főleg elég szokatlan, hogy 2012-ben (de tulajdonképpen bármikor) egy olyan zenekar lábai előtt heverjen a világ (és a világba, ismételjük, az Egyesült Államok is beleértendő), amelyben négy határozottan uncool fiatalember játszik bendzsón meg harmonikán meg mindenféle özönvíz előtti hangszeren Waterboyst vagy a Fairport Conventiont idéző brit folkrockot. Olyan szokatlan, hogy az már gyanús.

A Babel kb. keresztény aréna-lakodalmasként meghatározható koncepciója annyira pofonegyszerű és hatékony, mintha valami laboratóriumban fejlesztették volna ki, és tulajdonképpen egészen szórakoztató is lehetne, ha a) nem akarna a közös énekeltetésen-táncoltatáson kívül valami rendkívül nagyot mondani b) ha egyáltalán megkülönböztethetőek lennének egymástól a számok c) vagy ha Marcus Mumford legalább valami jó bunkó hangon kiabálna a színházias, szenvedő fejjel előadott rekedtes áriázás helyett. Pedig, mondom, maga az ötlet, az idea az tényleg bombasztikusan nagy(-nak tűnik), szinte csoda, hogy ezelőtt még senkinek nem jutott eszébe a bazári keltapopot, a bluegrasses hangszerelést, az intim hangulatú énekes-dalszerzős betéteket, a musicales kiszámítottságot és hatáskeltést, a bukolikus folkgiccset, az amerikai háziasszonyokat és a vidéki kisegyházak közönségét célzó countryt/americanát és a modern stadionrock szélesvásznú, buta gesztusait így egyben bevinni a rohadt drága stúdióba, aztán hadd szóljon mint az állat. És szól is, de tényleg mindenkinek: a legkézenfekvőbb célcsoport, már csak a producer személye miatt is, ugye, az nyilván a Coldplay, Arcade Fire, stb.-rajongóké (valamint azok, akiknek az előbbi túl puhány, utóbbi pedig túl alternatív), de az eredeti szándék szerint nyilván az is megtalálhatja itt a számítását, akinek elege van a trance-szintis partyhimnuszokból vagy az ostoba rocksztárokból, illetve akár az is, aki szerint a The Band volt az utolsó valamirevaló rockegyüttes. Meg egyébként is, végre valami igazi, autentikus, friss hang ezen a kurrens popzenének nevezett szemétdombon! 

Forrás: AFP/Getty Images/Michael loccisano

Na, és itt már tényleg csak valami apróság hiányozna ahhoz, hogy ebből valami élvezhető vagy legalább elviselhető produkció süljön ki, de sajnos azt valahogy mintha elfelejtették volna kitalálni, hogy mit is kellene ezzel az egésszel kezdeni. Mert azért az csak bajosan nevezhető kreatív dalszerzői/hangszerelői mutatványnak, hogy néhány percig mindenki egyszerre teker meg kelepel a mandolinján, bendzsóján, gitárján rendületlenül, szétterül a puha szintiszőnyeg, esetleg  döng valami nagydob, majd hirtelen szerény tábortüzes/bukolikus/stb. gitározás és mandolinpöcögtetés veszi kezdetét, hogy aztán megint leszakadjon az ég, és visszatérjünk a csinn-bumm folkcirkuszhoz; és ugyanígy, Mumford egyszer drámaian rikoltozik, harsog és szaval, máskor pedig a legbehízelgőbb Chris Martin-impresszióit adja elő. Alighanem  vannak olyan számok is, amelyek végig csak tekerésből ill. csak csendes mandolinfutamokból állnak, de annyira összefolyik az egész, hogy ezt igaziból nehéz megállapítani; én például tizenegynéhány hallgatás után sem mernék megesküdni arra, hogy itt találhatóak-e egyáltalán mondjuk refrének vagy más effélék, amikkel poplemezeken szoktunk találkozni.

Bár nem vagyok biztos, hogy én azt hallani akarom, azért biztos lesz majd egy olyan zenekar a nem túl távoli jövőben, ami képes földszagú, hagyományőrző, folkos hangszereléssel harsány és műanyag, ám valódi érzelmeket és némi költőiséget sem mellőző, mindenkit megszólító kortárs pophimnuszokat játszani értékelhetően, hiszen igény az láthatóan lenne rá. Addig meg a Kings Of Mumford biztos elad még néhánymillió lemezt. C