A Green Day hátrahagyta előző két lemezének színpadiasságát és visszatért ahhoz, amiben a legjobb: a pajkos-karcos, egyszerre vidám és frusztrált punkpop-dalokhoz.

Amikor meghallgattam a Green Day trilógiájánk első lemezét, az !Uno!-t, tudtam, hogy ennyi volt, sosem fogunk felnőni - végleg el vagyunk veszve. Még javában a Bravo és Popcorn újságok voltak számomra a popzenei iránytűk, mikor először találkoztam a Green Dayjel. A When I Come Around klipje ment a tévében, én pedig figyeltem lenyűgözve, ahogy ez a három végtelenül laza srác kócosan, elnyűtt pulcsiban, bokorugró-nadrágban és totális nem-törődömséggel rója az utcákat; és amikor Billie Joe Armstrong a semmi kedvéért leakasztotta az utcai telefont és hagyta, hogy lógjon süketen, abban a pillanatban értelmét vesztette az lányok által ajnározott összes nyálas fiúbanda, a Balázs-diszkók aberrált dance-triói, a happy hardcore; de még az akkor zordnak számító Prodigy és az egyik osztálytársunk DJ faterja által agyonmagasztalt Faithless is felesleges komolykodásnak tűnt már, korántsem a legmenőbb dolognak. A zene ugyanígy: a gitártéma és úgy az egész szám ugyan popos volt és elsőre elkapott, de Billie Joe unott, kicsit apatikus énekében megvolt valami - addig számomra a zenében nem tapasztalt - otthonosság, amit elmondani ugyan nem tudtam, de nagyon együtt tudtam vele érezni. Nem is kellett, figyeljek a szövegre, bármi volt is az, rólam szólt.

 

 

A 2000-ben megjelent Warning volt ez első Green Day-lemez, amit várhattam. Ekkorra némiképp megcsappant már az érdeklődés irántuk, kicsit mintha el is könyvelték volna, hogy ez a szépreményű zenekar a kilencvenes évekkel együtt el is tűnik szem elől. Az is megesett ekkoriban, hogy a frissen feljött Blink-182 előzenekaraként játszottak egy közös turnén. A Warning egy klasszikus értelemben vett érett, révbe ért zenekart mutatott, a Nimrod burjánzó sokfélesége után 12 kerek poprock-dallal; a gitárok tisztábban szóltak, ha épp nem akusztikusan. Volt még egy odaszúrás a zenekart árulózóknak (Castaway), de közben Mike Dirnt egy interjúban már arról beszélt, hogy ez az egész punk/lázadás dolog már kifulladt, és már anyja barátnője is tetoválást meg orrkarikát hord. Közben a Metal Hammer kritikájában meg olyat írtak, hogy a Warning puhányabb a legkönnyedebb Ramones-lemeznél is, majd adtak rá valami rossz osztályzatot. Ebben az időben én is sokkal szívesebben hallgattam a kilencvenes évekbeli lemezeiket, de úgy gondoltam, hogy egyszer majd, évekkel később egész biztos a Warning jobban fog tetszeni, és a zenekar egyre inkább felnőttes lemezei kísérik végig az életem. Igen, az internet előtt még sokkal kevesebb zenekar volt.

 

 

Ezután aztán meglepő fordulatot vett a történetünk. Ahogy Madonna a művészinek mondott Ray Of Light után a Music című lemezével visszafiatalodott, hogy felvegye a versenyt Britney-ékkel, úgy a Green Day az American Idiottal mutatta meg, ki az úr a poppunk-színtéren. Sőt, ezzel a kvázi poppunk-operával a már-már temetett zenekar simán felülmúlta a '94-es Dookie bombasikerét, és belépett a legnagyobbak ligájába. Tényleg, szó se róla, az American Idiot egy nagyszerű lemez lett, egybeolvasztva a Warning a gyökerek felé visszaforduló nosztalgiáját a Nimrod sokszínűségével, valamint a Dookie és az Insomniac fiatalos energiájával. Mégis volt valami kellemetlen érzés, mintha kizökkent volna az idő. A 21th Century Breakdownnal később megpróbálták még az American Idiotot is felülmúlni, de minden bénaságot, amit korábban tök ügyesen kikerültek, elkövettek, és egy feleslegesen bombasztikus, szétesett lemez lett az eredmény. Majd' húsz évvel a zenekar megalakulása után az első szar cucc.

Később, amikor már minden feloszló zenekar összeállt, akkor megtanultam, hogy végül egyik zenekar sem lesz több önmaga felmutatásánál: ahogy a Pavement a haverokkal sörözve röhögés, a Mats csajokkal, a Wipers meg egyedül, úgy a Green Day se több annál a leakasztott telefonkagylónál. Persze, ez egyben minden is. Olybá tűnik, erre maga a zenekar is rájött, ugyanis elhagytak minden hülye teátralitást, a nagyívű generációs sztorikat, és azt csinálták csak, amiben kurva jók, egyszerű három perces fogós kis popszámokat, szerelemről, dühről, unalomról, hülye emberekről. Az !Uno!-val nem is a Dookie idejére tértek vissza, hanem még korábbra, az első kettő, még független kiadónál megjelent. sokkal felszabadultabb lemezükhöz. Oké, azért a Franz Ferdinandot idéző Kill The DJ újszerűen hathat, ahogy talán a lötyögős Troublemaker is, vagy a záró Oh Love is árnyalatnyival eltér a Green Day-balladák megszokott hangulatától. Aztán a szólok is az utóbbi két lemez markánsabb gitárjátékát idézik, de az összkép akkor is korábbra húz vissza.



És van-e új Basket Case vagy Time Of Your Life? Természetesen nincs, és nem is fog semmilyen új dal annyira slágerként szólni, mint ami majd' 20 éve az. Aki tényleg szereti a Green Dayt, az szeretné ezek nélkül is; ahogy ezen a lemezen is fog találni jó néhány olyan dalt, amelyik titkos kedvenc lehetett volna valamelyik korábbi lemezen. Én például a Carpe Diem szuperfogós refrénjét, a csajozós Stay The Nightot, az izgatott Angel Blue-t a tizenakárhányadik hallgatásra se tudtam megunni. De ki ne hagyjam, itt van még a nosztalgikus témájú, mégis szupertinis Sweet 16, amilyen cuki dala a zenekarnak '94 óta nem volt (Pulling Teeth).

Persze, csomó szám van az !Uno!-n, ami valamelyik korábbi számukra emlékeztet, a Fell For You például az új Walking Alone és sorolhatnám, de ez a trilógia nem is szól másról, mint hogy itt van 30-40 dal, ami lehetne 100 (vagy még ennél is sokkal több), de mindegyik végtelenül Green Day; és hogy oké, a punk/lázadás kifulladt satöbbi, de ettől még semmivel sem lett rosszabb kiborulni azon, hogy nem játszhatunk le még egy számot, sem hülyét csinálni magunkból, mint Mike anyjának a barátnője. Lehet mondani, hogy elfogult vagyok, úgyhogy adok is egy B- osztályzatot; vagy várjatok, nehogy már szó érje a ház elejét: legyen egy szigorú tekintetű C+, de én akkor is nagyon örülök ennek a lemeznek, és úgy várom a következő kettőt, ahogy anno a korábbi lemezekre rakosgattam félre a forintokat, és a világért nem cserélném el a nyilván sokkal kurrensebb Grizzly Bearre, vagy bármelyik búbánatosan releváns gyászhuszárra.