Az Omega vajon mi?

Omega, 50, Aréna, koncert
Vágólapra másolva!
Kicsit nyögvenyelősen indult az 50 éves Omega szombat esti nagykoncertje a Papp László Sportarénában, üresjáratokat is tartalmazott a két és fél óra bőven, mégis jól érezte magát 13 ezer ember. Főleg a végén. Ilyenkor persze soha nem a zene a legfontosabb. Hanem a történelem.
Vágólapra másolva!

Mindig minden attól függ, mikor kezdi az ember. Hogy mibe csöppen bele. Amikor a hetvenes évek közepén elkezdtem úgynevezett könnyűzenét hallgatni, már nem az volt a kérdés, hogy Omega, Illés vagy Metró. A sorból a második egyik fele Serfőző Anikóval adott elő mellesleg kellemes dalokat, másik fele Fonográf néven kicsit sem volt érdekes egy felcserepedő gyermeknek, a harmadikból meg csak Zorán maradt mutatóba. Ráadásul a Locomotiv GT sem szólt bele a kiskamasztoplistákba - a Fonográfhoz hasonló okok miatt -, hanem ezzel szemben Piramis-láz dúlt éppen. Kóbor János és Révész Sándor között kellett választani. Tényleg: egyszer csináltam egy közvélemény-kutatást az általános iskolai osztályomban, és a Piramis meg az Omega hajszálra azonos eredménnyel végzett az élen, az összes többi messze lemaradva kullogott utánuk.

Ám a Piramis kisvártatva éppúgy elmúlt, mint korábban a Metró és szinte minden, amit a hatvanas, a hetvenes vagy a nyolcvanas évek magyar popzenéje a tetőre repített. Nem sok együttesről tudhattunk, amelynek több jutott néhány lemeznél, ezért is volt nagy dolog, hogy az Omega tizenöt évvel a megalakulása után sem anakronisztikus nosztalgia-zenekar még, hanem minden porcikájában élő, újabb és újabb csúcsokat ostromló jelenség. Az Omega egyszerűen nagy volt. Sőt hatalmas. Felfelé kellett nézni rá. És ne feledjük: minden idők egyik legnagyobb példányszámban eladott hazai lemezét - 650 ezer bakelit, csak Magyarországon -, a Gammapolis-t csak ezután készítették el.

Fotó: Mudra László [origo]

Kattintson a galériáért!

Hiába csapott oda sokkal inkább az első évtizedben az Illés, hiába tudott színvonalasabban zenélni a második évtizedben az LGT, hiába volt különb muzsikus és dalszerző Presser Gábor, mint Benkő László, hiába volt tehetségesebb frontember Szörényi Levente, mint Kóbor János, azt, hogy az Omega állócsillag, nettó hülyeség lett volna megkérdőjelezni. Arról nem beszélve, mennyi mindent csinált meg elsőként ez az együttes, az első magyar nyelvű nagylemeztől az első nagy külföldi nyomuláson át az első lézershow-ig.

Bizonyára sokan emlékeznek rá, a Kádár-korszak egyik népszerű kérdése az volt, mikor lesz a magyar popzenének világsztárja. Teljhatalmú Erdős Péternek és a többieknek mindig megvoltak a jelöltjeik, a Neotontól az LGT-ig, de a valódi siker küszöbéig megint csak az Omega jutott. Át is lépett-e rajta, vagy sem, megítélés kérdése, annyi biztos, senki más nem értékesített egy lemezből több mint egymilliót - a Time Robber fogyott ilyen szépen túl a határokon -, senki más előtt nem játszott a Scorpions, és senki más nem mondhatja el magáról, hogy Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök két kedvencének egyike, párban a Deep Purple-lel. Itt kell megjegyezni: az Aréna-koncerten Polska Omega Forever zászlót és Omegafreunde.de pólót is láttam.

Egy szó, mint száz, az Omega legendává vált régen, biztos kézzel építve fel saját szobrát még életében, amelynek csodájára, mint látszik, nemcsak magyarok járnak, és nem is csak az egykori keleti blokk korosodó lakói rajonganak érte. Az Omega végső soron a Kádár-korszak - a Varsói Szerződés! a KGST! - lenyomata, ikonikus fenoménje. Egyfajta bizonyíték arra, hogy itt is lehetett élni, itt is lehetett teljesíteni, a tudás, a tehetség itt is megmutathatta magát, pláne, ha szerencse is adódott mellé.

Fotó: Mudra László [origo]

Kattintson a galériáért!

Az együttes történetét mindenki ismeri. 1962-ben alakult, 1968-ban adta ki első lemezét, a tagcserék 1971-re véget értek, azóta ugyanaz a felállás, Benkő László billentyűzik, Debreczeni Ferenc dobol, Mihály Tamás basszusozik, Molnár György gitározik, Kóbor János énekel. Nem kizárt, az a hosszan tartó vezető szerep abból is fakad, hogy az Omegában sokáig volt invenció, mert váltani, kísérletezni. Ezt nem úgy kell érteni, hogy vadonatúj dolgokat találtak ki, inkább jó ütemérzékkel integrálták a nyugatabbra már menő műfajokat. A beatkorszak három lemeze után - a Tízezer lépés különösen klasszra sikerült, minden idők egyik legjobb műve ez magyarul - jött a hard- és progrockos korszak, majd a space rock trilógia: az Időrabló, a Csillagok útján és a Gammapolis. Innen feljebb már nem lehetett kapaszkodni, az út csak lefelé vezethetett. Még úgy is, hogy az 1981-es Omega X.: Az Arc-ra vagy az 1987-es Babylon-ra is kerültek még ütős dalok, amelyekre emlékszünk.

De ahogy a Rolling Stonest sem az ezredforduló utáni lemezei miatt szereti a közönsége - bár azok azért frissebbek, mint a 2006-os Égi jel -, úgy az Omega is az első két évtizednek köszönhetően mondhatja el magáról, hogy ötvenévesen lazán összehozza a totális telt házat az ország legnagyobb zárt koncerthelyszínén. Meg elmondhatja azt is, van annyi kiváló száma, amelyekből össze tud rakni nemhogy egy, de akár féltucatnyi programot is.

Fotó: Mudra László [origo]

Kattintson a galériáért!

Ezen a ponton el is érkeztünk a kérdéshez, hogy milyen is volt maga a koncert. Nem véletlen, hogy ennek a szövegnek a kisebbik része szól erről. Egyfelől, a történelem mindig fontosabb, mint két és fél óra, hiszen aligha elvárható, hogy egy olyan két és fél óra, amit hatvanon túli és hetvenhez közeli rockzenészek produkálnak, önmagában sokat tegyen hozzá a történelemhez. Amit láttunk és hallottunk, az nem a jelen része volt, hanem a múlté. Az önfeledten ricsajozó, boldog nagymamák - bármerre kóvályogtam a tömött küzdőtéren, lépten-nyomon beléjük botlottam - és a viszkizgető férfiak nem a fényes jövő, hanem az emlékek miatt vettek drága pénzért jegyet erre a kivételes eseményre.

A Danubia Szimfonikus Zenekarral és a Csillagok útján beethovenes Nyitányával kezdődött a műsor, azt gondoltam akkor, kezdésnek nagyszerű ez. Aztán sok lett a hegedű. A szimfonikusok majdnem végignyomták - a zajosabb dalok közben nem hallatszottak -, ami nem lett volna baj, hiszen remekül tudnak zenélni, csakhogy három-négy-öt dalonként újabb és újabb blokkjaik következtek, és ez egy idő után már nem mindenkinek jött be, kisebb tömegek indultak ilyenkor dohányozni. Omegára jöttünk, nem? - kérdezte egy kapatos pasas, jobb lett volna külön egy szimfonikus koncert, vetette fel egy decens nő. Jómagam egyszer lettem mérges: amikor kedvenc Omega-dalaim egyikét, a Nem tudom a neved-et is így hozták le.

Fotó: Mudra László [origo]

Kattintson a galériáért!

Éppen emiatt nem volt igazi íve a koncertnek, meg-megtört a lendület, csakhogy az is vaksüket, aki nem vette észre, hogy Kóbor János hangját időről időre kímélni kell, használta eleget az idők során. Természetesen nemcsak ő szorult segítségre, kellett billentyűs Benkő és gitáros Molnár mellé, Mihály Tamás pedig két szám erejéig át is adta a basszust egy Szöllőssy Kata nevű, punkos-fiatalos lánynak, aki jókor érkezett, hogy az Éjféli koncert című szám keretei között felvillanyozza a nézőtéren helyet foglaló családapákat. Ha már itt tartunk, egyvalaki magában is megoldotta, Debreczeni Ferencnek egy dinamikus dobszólóra is futotta az erejéből.

Kóbor Jánost sem lenne fair temetni. Bár már az eleje tájékán is voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, el fog fogyni, mindig új erőre kapott, és nagyjából a Ha én szél lehetnék-től - ez a laza, szimfóniamentes kis dal volt az este egyik fénypontja -, a koncert bő felétől átlag feletti teljesítményt nyújtott, különös tekintettel a ráadás legnagyobb slágereire, a Léná-ra, a Petróleumlámpá-ra, a Gyöngyhajú lány-ra, hogy a ráadás ráadását képező Régi csibészek-ről szó se essék. Érdekes még: a legnagyobb ováció rendre a legöregebb dalokat fogadta, a Ballada a fegyverkovács fiáról volt például az első, ami az extázis közelébe sodorta a népet.

Régi igazság a popzenében: szinte mindig az a legjobb, ami a legkorábban születik. Nívósan öregedni, jobbnak és jobbnak lenni nem könnyű kenyér. Az ötven év azonban akkor is ötven év, ha szépet csak a fele termett. Azt pedig, hogy száz év múlva fog-e bárki is emlékezni erre az egészre, honnan a fenéből tudhatnánk? Egy biztos, az a 13 ezer ember, aki jól mulatott szombat este, szereti a történelmet. De legalábbis úgy tudja, régen minden jobb volt. Szerintem nem így van, de ez meg legyen az én bajom.

A koncertről készült további képek a fotókra vagy ide kattintva tekinthetők meg.