Krakkó megszállás alatt: Vatican Shadow, Kevin Drumm és Fushitsusha az Unsoundon

A krakkói - és idén tízéves - Unsound Festival hétfői napján, a Visztula partján fekvő Museum Mangghában a noise/impro/power elektronika időben, térben és műfajban is széles területének három jelentős, sőt, legendás, vagy éppen nagyon divatos alakja játszott a hallgató tűréshatárával.  

A teljesség kedvéért illik hozzátenni, hogy a hétfői estét a múzeum felső, teraszos és közepesen szép kilátással bíró részén Hubert Zemler varsói dobos koncertje nyitotta. Ő annyiban kapcsolódott a koncepcióhoz, hogy improvizált, illetve 25 perces koncertje egy pontján nagyon hangosan dobolt. Dobfelszerelése csörgőkkel, felaggatott zajkeltő fém- és fatárgyacskákkal, xilofonnal és egy pár tökszerű dologgal egészült ki, szettje pedig elsősorban muzikális volt: dallamokkal, tónusváltásokkal és harmóniákkal variált, egy pillanatig sem volt unalmas, végül egy szinte kötelező jó hangos csörömpölős dobolás zárta le. Szép tapsot kapott a földön ülő közönségtől, amely elindult lefelé, az este térben elkülönített fennmaradó és éppen kezdődő része felé.

A múzeum gyomrában viszont, nyolc óra után nem sokkal, állásra szólították fel a részben ülő közönséget Kevin Drumm fellépése előtt.

Drumm a chicagói zaj/impro színtér kultikus és mondjuk, hogy multiinstrumentalista alakja, gitárosként kezdett, időközben pedig eljutott mindenféle analóg és digitális szintikig és zajkeltő eszközig, a halk dolgokon keresztül az egészen brutálisan plasztikus noise-ig. Nagyon aranyos figura, szakállas, sapkája van, és úgy ül le az összedrótozott asztala elé, mintha épp könyvét jött volna dedikálni egy felolvasóestre (+ van egy kis füstgép). A párhuzam annyiban élhet még, hogy egy Drummhoz hasonló, együttműködésekben és végeláthatatlan kiadványokban élő, két évtizedes folyamatos (zaj)zenei jelennel bíró alkotó 25 perces koncertje lényegében egy dedikáláshoz hasonló bemutató, ahol vagy technikai szélsőségeket mutat be, vagy előad egy verset.

Mindesetre volt egy laptopja egy széken, oldalt, az asztalon pedig különféle tekerők, dobozok, modulátorok. Elindult valami halk zajszőnyeg, Drumm lejött kicsit a színpadról, hogy jól szól-e, aztán visszaült szépen. Az elkövetkező 20 percben pedig, merthogy nem volt hosszabb a koncert, a zaj fizikai formát öntött. Az egy dolog, hogy ledőltek (vagy majdnem ledőltek) az árványvizes palackok, és mintha a később fellépő Fushitsusha dobfelszerelésének cinjei is megszólaltak volna a háttérben, de konkrétan majdnem elhánytam magam bizonyos hangoknál. Mozgásba lendült a tér, és nem csak azért, mert olyan kibaszott hangos volt (persze azért is), hanem mert gyönyörűen plasztikus dinamikája és elementáris ereje volt az egésznek. Egy ponton az jutott eszembe, hogy ha én egyszer ilyen természeti hangokat hallanék (merthogy 15 percnél egy katasztrófa hangjára és erejére asszociáltam), valószínűleg akkor hallanék az életemben utoljára bármit. Ilyen szempontból pedig még elemibb volt Drumm koncertje. Húsz percbe sűrítve pedig tökéletes. A

Dominick Fernow a New York-i power elektronika elmúlt tíz évének megkerülhetetlen és felkapott alakja, a Hospital Productions kiadó alapítója, ő Prurient, illetve játszik a Cold Cave-ben is (bár arra nem feltétlenül kell büszkének lenni), az elmúlt másfél évben pedig Vatican Shadow néven készít és ad ki afféle industrial-pszeudo-propaganda-technót, a saját kiadójánál, vagy éppen stílszerűen a Blackest Ever Blacknél (illetve legutóbb a Modern Love-nál, azaz gyakorlatilag a trenddiktáló Boomkatnél).

A techno része egyébként nem pontos, a stúdiófelvételeken legalábbis, vagy ha pontos is, egyáltalán nem adja vissza a lényeget. A Vatican Shadow képi és hangi asszociációi ugyanis az arab, illetve a közel- és távol-keleti térségen folytatott amerikai hadműveleteket, illetve a mindehhez köthető vallási és politikai összeesküvés-elméleteket aknázzák ki, illetve ahhoz szolgáltatnak pszeudofilmzenét, ezeknél a trackek leíró, forgatókönyvszerű, vagy helyenkén propagandisztikus szalagcímei adják a tematikus támpontokat (Shooter In The Same Uniform As The Soldiers; Yemeni Telephone Number; India Has Just Tested A Nuclear Device; Boxes Were Wired To Batteries Then Loaded Into A Brown Toyota Cargo Truck; Church Of All Images stb.). Másrészt, és ezután már tényleg rátérek a koncertre, a Vatican Shadow által használt zenei témák (és megintcsak nem az ütemek) a kilencvenes elejének-közepének videófilmes library musicjére emlékeztetnek (meg néha black metalos melódiákra), mégha abban a korszakban már nem is szoktunk a szó szoros értelmében library musicról beszélni. Ráadásul a Vatican Shadow azt bontja most ki, aminek Legowelt a Rise And Fall Of Manuel Noriega című konceptlemezen 2008-ban már letette az alapjait.

A koncerten ezek a tónusok értelemszerűen kicsit el is vesznek. Dominick Fernow katonai ingben, meglepő módon (és sajnos) Reznorra emlékeztető lendülettel és kisugárzással tarolta le a színpadot: tekergetett, rázta a fejét, néha az öklét az égbe, illetve időnként végigszaladt a színpadon és kalimpált, egyszer a csipőjével is csinált valami furát - nem tudom hogy lambadázott-e vagy párosodást imitált (vagy a kettő ugyanaz?). De ez azért működött jól, lett több sima showelemnél, illetve kapcsolódott a "Vatican Shadow-mitológiához", mert felnyírt hajával Fernow tényleg egy eksztázisba került, bekattant, ámokfutú amerikai katonának nézett ki. A show tehát erős volt és hatásos, ez is dinamikusan és bitangul szólalt meg, koszos volt és elsősorban techno, tele nyers váltással. Az egészet egyrészt az tette performansszá, hogy ki lett ragadva a techno természetes közegéből és kaptunk egy 50 perces műsort, amelyben a techno nem a közeg, hanem performance, az összes képi-hangi-kulturális asszociációval. Ugyanakkor az egész koncepció az első 30 perc után veszített is az erejéből, utána percről-percre sima kemény technóként működött megint, immár kontextus nélkül, Vatican Shadow fel-felbukkanó zenei témáival (Cairo Is A Haunted City?), ott már untam. B

Az este leginkább legendásnak mondható fellépője Keiji Haino és zenekara, a Fushitsusha volt. A Fushitsusha kisebb megszakításokkal, de több mint harminc éve működik, gyakorlatilag Hainót és a köré szerveződő zenészeket jelöli. Haino a japán zajzene és avantgárd rock negyven éve aktív ikonikus alakja, nyáron dokumentumfilm jött ki róla a japán mozikban, a Fushitsusha pedig tíz év szünet után jelentetett meg új anyagot idén. Yasushi Ozawa basszusgitáros és állandó tag négy éve halt meg, ez most afféle visszatérés tehát.

A Fushitsusha trióként, gitár-basszugitás-dob felállásban jött, és műfajilag a húsz évvel ezelőtti zajrock, a hetvenes évekbeli pszichedelikus rock és a mindkettőn átívelő avantgárd hangperformance háromszögében feszíti a húrt. A gitárok nagyon szikárul és nyersen szólnak, a koncert első tíz percében szinte artikulálatlan noiserock-zúzás megy, kottából (na jó, japán jegyzetek azok, nem partitura, de kottaálványon). Ezt követően jön a váltás, a dobos és a basszus egymásnak válaszolgat, kicsit freejazzesen, zenei pinpong törött és egyenetlenül pattogó labdával, erre szólal, üvölt, szaval Keiji Haino először a koncert során. Orgánuma és hangereje akkora tekintélyt parancsol, hogy mindenki rögtön el is kussol a teremben. Érdekes, hogy jelszavainak és rövid mondatainak, tonalizálásának egyértelműen költői/performatív szerepük van, de Európában ezek leginkább erős hanghatásként működnek, "japán extremitásnak". Másrészt tény, hogy éppen a szavainak és előadásának súlya, tartalma és ereje az (hanghatása és extremitása), ami mindvégig mindenki számára egyértelművé is teszi az üzenetet, illetve művészetének halálosan komoly tétjét abban a pillanatban.

A hosszú ősz hajú, de csinosan frufrusra vágott, napszemüveges Haino néha énekel vagy inkább énekbeszél, a zenei témák pedig egyre gyakrabban kalandoznak a pszichedelikus rock irányába, néha már-már sabbathos basszusokkal. Az egész mégis dekonstruktív végig, és letaglózó. Az első órában legalábbis simán csak letaglózó. A Fushitsusha ugyanis a végletekig húzza és feszíti a dolgot, két órán keresztül játszik, méghozzá intenzíven, üresjárat nélkül, ami egyre kimerítőbb élmény, és egy másfajta fizikai és szellemi dimenziót nyit meg a közönségben, amelynek legkézenfekvőbb formája, hogy az emberek háromnegyede könnyűnek találtatik és elmegy a koncert második feléről. A Fushitsusha azonban egy pillanatig sem unalmas, viszont egyre iszonyatosabb élmény, olyan, mintha szellemi és hangullámokkal próbálná romba dönteni a Museum Mangghát, a japán kultúra közhelyeinek pofás kis raktárát Krakkóban, amelynek éppen az ellenkezőjét képviseli. Éjfélkor végül befejezi, az ember darabokban. A