Sasha Grey visszafelé

2012.10.22. 19:38

Az Unsound közönségét leginkább idegesítő koncert Sasha Grey pornószínésznő zenetörténeti jelentőségű fellépése volt Krakkóban, vasárnap pedig a Demdike Stare zárta katarzissal az egyhetes fesztivált egy zsinagógában. Ötödik, záró riportunkban kimerítő módon ötvözzük az elméleti kérdéseket a helyszíni beszámoló műfajával, szerepelnek még: a Factory Floor, Raime, Sza/Za/Ze, Interplanetary Prophets és Heatsick, valamint jó sok háttérvetítés. 

 

Érdekes dolgok a színpadi produkciókat kísérő vetítések. A vasárnap véget ért tízedik Unsoundnak (korábbi cikkek itt) egyrészt fontos mozgatórugói és ihletforrásai voltak idén és korábban is a filmes párhuzamok és a képi tematikák, másrészt az egy hétbe sűrített kimerítő mennyiségű program még jobban rávilágított arra is, méghozzá nem csak az Unsoundra vonatkozóan, hanem általános keresztmetszetet adva, hogy az élő zenei produkciókat kísérő vetítések az esetek nagy részében még mindig azért vannak, hogy segítsenek kifejezni azt, amire a zene önmagában nem képes, illetve támaszt jelentenek az előadónak, aki nem bízik vagy a saját zenéjében vagy a hallgatójában (esetleg az a zene önmagában nem is áll meg), vagy ami a legrosszabb: pofás kis illusztrációnak használja. Ha azonban a kép sem áll meg önmagában és nem több puszta giccsnél, az sosem ad hozzá a zenéhez, sőt, mint látni fogjuk a Raime live actjének esetében, képes rontani rajta.

Forrás: Joanna 'frota' Kurkowska/Unsound

Mondhatnánk legalábbis, ha nem éppen az Unsound közönségét talán legjobban megosztó Sasha Grey-fellépés mondana ennek az elvnek ellent. Vagy ha fel tudnánk idézni a fesztivál talán legerőteljesebb koncertjét adó Factory Floor vetítését. A partivetítésekről nem is beszélve, ahol az egész fordítva működik. De erről később.

A propaganda visszaüt

A fesztivál zárókoncertjét egy 18. századi krakkói zsinagógában tartották. A csütörtöki Szent Katalin templomban tartott fellépéshez hasonlóan megint egy exkluzív produkcióval: a dubos elektronika és ritmika felől érkező, a library musicban, az újklasszikusokban valamint a hatvanas/hetvenes évek obskúrus filmzenéiben egyre mélyebre merülő Demdike Stare duó a krakkói szimfonikusokkal és Michael England videóművész-koreográfussal készítette el a Concealed című apokaliptikus, élő filmzene-produkcióját - történetében először dolgozott élő hangszerekkel és zenekarral.

Forrás: Unsound



De előttük még adott egy negyven perces koncertet a Hubert Zemler dobossal (itt volt korábban szó róla) kiegészült Sza/Za duó (Szamburski, Zakrocki - Zemlerrel lett Sza/Za/Ze). Ők Stefan és a Franciszka Themerson harmincas években készült kísérleti rövidfilmjei alá festettek új zenét, fúvós és ütőshangszerekkel, zörejekkel, gerjesztéssel és loopokkal, szövegeléssel és hangjátékkal. Három filmanyaggal dolgoztak, az első egy tradicionálisabb rövidfilm volt egy tükrös szekrényt cipelő két emberről, amely konkrét inspiráció volt Polanski Két ember szekrénnyel című, 20 évvel későbbi kisfilmjéhez; a másik egy brit közönségnek készített náciellenes propagandafilm volt; a harmadik pedig "az első videóklip", amelyben négy korabeli zenedarabhoz készítettek fényjátékokkal és animációval a "hanghatásokat vizuálisan leképező" filmet. A trió tehát kísérte a képeket, reagált és zeneileg színezte őket, játszott velük, méghozzá kifejezetten szellemesen, fenntartva a film és a zene egyensúlyát. A kép és a hang kölcsönhatása az ősvideóklip esetében volt legizgalmasabb: ott más dalokat és zenei rendszert szolgáló képi ritmusokra játszott a trió 80 év távlatában új zenét.

Forrás: Unsound

Képileg talán a náciellenes propagandafilm volt a legerősebb és a legkísérletibb, viszont az volt az a rész, amely didaktikusságával (most teljesen mindegy, hogy mi ellen szólt) rátelepedett a zenére, elnyomta azt, túl direkt képeket és üzenet hordozott (feliratozva!), ki is rugdalta a triót egy tíz percre a zsinagógából. Képletesen szólva. B

A Demdike Stare esetében volt bennem némi remény, hogy nem csupán díszítésnek lesznek ott a vonósok, mint Julia Holter esetében, méghozzá azért, mert Sean Canty és Michael Whittaker szépen elmerült az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek azon elektronikus és kísérleti zenészeinek a világában, akik megbízásos munkák során filmekhez és nagyzenekarokhoz írtak zenéket - azaz a Demdike Stare esetében nem popdalokat kellett újrahangszerelni. Ráadásul a filmes koncepció is erős: Michael England nem képi hangmintákat használt, hanem saját animációkat készített, saját filmeket forgatott, illetve koreográfiákat készített ehhez a projekthez. Az egész produkció tehát legalább három síkon mozog, egyszerre (fotózni viszont nem lehetett, úgyhogy a lenti képet azt máshonnan szedtük).

Az előadás szakaszokból áll, hat filmre hallunk és látunk hat különálló zenei témát. A filmek egyébként nem mindig tetszenek önmagukban: egy részük viszonylag nagy költségvetéssel készült kortárs tánc-videókliphez hasonlít, fehérre festett arcú, majdnem meztelen japán nő tekereg, nahát; az animációk a halál toposzait és szimbólumait járják körbe; természeti képeken látunk pusztulást gyorsítva; illetve van egy konkrét élőszereplős film, amely valami laza történetet fűznek össze militarista, totalitárius és vallási-ezoterikus szimbólumok, illetve egy szakállas arab főszereplő valami fura uniformisban. Önmagában tehát neccesek ezek a filmek, illetve erősen ízlésfüggők.

Forrás: Julia Mullié / Incubate Festival

A filmzene viszont elképesztő támaszt nyújt nekik. Demdike Stare és a szimfonikusok egészen organikus egységet alkotnak, a legszebb pillanatok azok, amikor nehéz megállapítani, hogy egy hangot vagy monoton témát éppen a cselló játssza vagy elektronika szól. A zenekar érzelmi töltetet és lüktetést ad, késleltet, feszültséget tart fent vagy fokoz, a csellista központi szerepet kap, de nem elsősorban dallamokat játszik ő sem. Vagy amikor igen, akkor annak katartikus szerepe van, a képet és a zenét egyszerre szolgálja.  A duó néhol ritualisztikus vagy orientalizáló ritmusokkal tölti meg a teret, néhol egészen a háttérben marad és atmoszférákkal, zajokkal adja át másnak ugyanazt a teret. Folyamatos a keresztbekommunikáció, ráadásul - bár nem gondolom, hogy ez a koncepció része - iszonyatosan hatásos, amikor a természeti képek és viharok alatt a vásznon a karmester sziluettje látszódik.

A Concealed legfőbb erőssége tehát, hogy organikus produkció, amelyben nagyon nehéz különválasztani a különféle síkokat. Érdekes módon épp a film a leggyengébb láncszem benne, hiszen önmagában gyakran csúszik bele a giccsbe, még ennél is érdekesebb azonban ennek a fordított hatásmechanizmusa: itt nem kísérőfilmről van szó, hanem központi szerep jut neki, így nem is gyengíti a zenét, hanem a zene erősíti a képeket, fel is javítja, jelentéssel és érzelmekkel tölti meg azokat, az egész pedig a fesztivál talán legerősebb, folytonosan mozgó-kavargó színpadi produkciójává áll össze a végére. Külön megható volt, ahogy a vége főcím alatt egy katartikus témába kezdett a zenekar, a feliratokat kísérve. A-

Sasha a szabadban

Egy nappal korábban, a krakkói gépészeti-mérnöki-közlekedési múzeum hangárjában lépett fel a Blackest Ever Black kiadó húzóneve, a mondjuk hogy dub technóból a dark ambientig, vagy éppen lassú ütemekkel tagolt apokaliptikus-ipari hangképekig jutó Raime duó. Tökjó zenéket csinálnak egyébként. Jon Andrews és Tom Halstead pedig karikás és komor tekintettel, állig cipzározott fekete felsőben lépett a hangár színpadára, amelyen egy évvel korábban Chris & Cosey állt.

Forrás: Joanna 'frota' Kurkowska/Unsound

A két tag laptopról játszott, a fent leírt dolgok élőben erősen, tisztán és plasztikusan szólaltak meg, az ütemek vágtak, lassan húztak és hipnotizáltak, néhol valami gitárhangminta is szólt, a baljós hangok pedig egyre csak baljósabbak lettek. A koncert során három témát bontottak ki, vagy inkább húztak el sokáig, és sajnos nagyon hatásos képekkel szerették volna tudatosítani a hallgatóban, hogy ez még annál is komolyabb valami, mint azt ő gondolja. Valami iszonytatóan giccses volt, ahogy a végtelenségig lassítva állt fel és rázta le magáról a homokot egy félmeztelen férfi; egy üst lángolt, mellette egy kislány látszott deréktől lefele, olyan kibaszott lassan állt egy helyben, hogy csak na; víz ömlött, lassan; ipari épületek. A Raime fellépese kétszer olyan hatásos lett volna képek nélkül, amelyek viszont kétszer olyan középszerűvé tették. Persze lehet, hogy csak túl sok pont ugyanilyen képet láttam már, akár ezen a fesztiválon, akár korábban. Mert mi lett volna, ha felcserélték volna a sorrendet, és nem a Haxan Cloak játszik szerdán, hanem a Raime, akkor vajon most a Haxan Cloak idegesítene? Nem hiszem egyébként, de tény, hogy ezzel az időzítéssel  a Raime leginkább egy trendbe helyezte el magát. C+

Az, hogy Sasha Grey több pornószínésznél, nem újdonság. Szerepelt Current 93-lemezen, Soderbergh-filmben, írt könyvet, illetve van egy aTelecine nevű zenekara, amelyet Pablo St. Francisszal alapított pár éve. Vannak lemezeik is, viszont még sosem léptek fel élőben. Krakkóban most megtették, és ők is vetítettek filmet maguk mögé.

Forrás: Joanna 'frota' Kurkowska/Unsound

Kialakult egyfajta közmegegyezés arról egyébként a fesztiválon, hogy ez volt a leggyengébb koncert, de ez mindegy is (egyébként, ha már, akkor a Ducktails és - minden tiszteletem ellenére - a Black Rain volt a leggyengébb, utóbbi inkább csak nem működött élőben). Szóval aTelecine az industrial gyökereitől eredezteti magát, azaz ne ipari ritmusokra számítsunk, hanem sokkal inkább kollázszenére. Sasha Grey és St. Francis a színpad két szélén helyezkedtek el, egy-egy laptop és kütyük előtt, Grey mellett még egy lemezjátszó, fején fülhallgató. A háromnegyed órás koncert különösebb ív és látványos irány nélkül hömpölygött: elektronika, dallamtöredékek, drone-ok, gitárhangminták, emberi nevetések, párbeszédek, természeti zajok-zörejek. A háttérben pedig szinte konstans, digitális kamerával felvett képek fákról, azok leveleiről, majd egy váratlan váltással Sasha Greyről, aki a kezét tördeli, közeli az egymásba fonódó, egymást simogató ujjakról, majd, hát igen, Sasha Grey és a haja, amint visszafele mozog. Majd utána ismét természeti közelik. Egy ponton felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ugyanezt a digitális kamerát használják-e a pornókhoz is.

Forrás: Joanna 'frota' Kurkowska/Unsound

Tehát sokan kiakadtak meg sopánkodtak, hogy micsoda nevetséges dolog ez a film, az igazság azonban az, hogy a képek épp úgy a kollázs részei voltak, mint a zene, értelmezhetetlenek voltak önmagukban. Nagyon fontos elemük, hogy digitális felvételek voltak, és ami sokaknak amatőrségnek bizonyult, az egy végtelenül egyszerű, ám teljesen helyénvaló koncepció része volt, nem üzenete volt, hanem az egészet szolgáló texturája. Ha odafigyelt az ember, és kibírta az első húsz percet, akkor a hangzó/látszó/érzékelő világnak ez a negyven perces installációja, épp a maga apró mozzanataival, a kacajokkal és valós pillanataival, beszívta magába. B+

Nem tudom egyébként, hogy mit vártak az emberek. Valószínűleg hasra akartak valamitől esni, de alapvetően egy kontárt láttak Greyben, akinek nincs helye az ő különleges fesztiváljukon.

Factory Floor és az ökölcsapás

Visszatérve a zene és a kép kapcsolatára - bár ezúttal inkább csak azért, hogy leírhassuk, hogy a Factory Floor hozta a legelsöprőbb fellépést az Unsoundra -, a tánczenét kísérő képek egyértelműen más hatásmechanizmust követnek. Nem mintha nem lenne a partivizuálok nagy része színtiszta giccs vagy simán csak nagyon rossz, ugyanakkor ezeknek a képeknek nagyrészt az is a szerepük, hogy vizuális serkentőanyagként működjenek az egyébként is inkább az érzékekre és az ösztönös viselkedésre ható, mondjuk, hogy techno mellett. És pont ugyanezért lehet ebben a műfajban a legtöbbet kihozni a vizualitásból, merthogy kevésbé kötik a történetmesélés szabályai.

Forrás: Anna Spysz/Unsound

Csak hogy két kiemelekedő példát hozzak a fesztiválról: pénteken az Interplanetary Prophets (Ital és Hieroglyphic Being közös produkciója) szabadversekkel tűzdelt techno-pszichedelikus szettjéhez Aurora Halal élőben manipulálta a fellépés képfelvételeit analóg videótrükkökkel, szűrőkkel és egyebekkel, ami nem olyan nagy cucc, viszont ténylegesen kontextust teremtett az egésznek, megkísérlem, hogy segített sokaknak megérteni, hogy miről is szól Daniel McCormick és Jamal Moss közös fellépése (lásd fent).

És a fesztivál egyik legjobb live szettje, Heatsick háromórás Casio-szintizős, csörgős, éneklős house-hipnózisa (a másik legjobb Maxmillion Dunbaré) pedig fele annyira se lett volna észveszejtő, ha nincs az a halogénkörtékből álló fal mögötte (illetve lásd a cikk legtetején). Oké, az már inkább színpadkép, mint vetítés, mégse működött másképp annál a videónál, amit a Factory Floor fellépése mögé vetítettek. És ami annyira beleépült a koncertbe, hogy gyakorlatilag fel sem tudom idézni, hogy milyen volt pontosan, csak azt, hogy patternekből állt és hogy audióvizuális ökölcsapásként hatott.

Forrás: Anna Spysz/Unsound

A Factory Floor a repetitív posztpunkból ered, monotóniája pedig olyan mélyre nyúl a krautrock struktúrájában, hogy a techno túloldalán lyukad ki. Fontos kiugrási és viszonyítási pont volt a trió számára, hogy a Blast First Petite-nél jöttek ki korábbi anyagai, utóbbi kiadványaikon pedig a mutáns diszkó és az acid house felé tapogatóztak, engedve némileg a kordivatnak. Mégis, a régóta készülő új nagylemez korántsem valószínű, hogy belesimul majd ugyanebbe kordivatba, a Factory Floor elsősorban posztindusztriális tánczene, annak kötetlen szabályrendszerével.

Forrás: Anna Spysz/Unsound

A színpadon Dominic Butler kezeli és generálja az analóg elektronikát, Gabriel Gurnsey dobol, Nic Void pedig zajokat gerjeszt és torzít a gitárján, néha vonóval, néha pedig énekel egy kicsit, vagy legalábbis hangokat ad ki a száján. A Factory Floor koncertjét elsőprő energiája teszi a fesztivál legemlékezetesebb szűk órájává. Egy évvel korábban, ugyanott, a Mangghában bizonyosodott be, akkor az LA Vampires élő house-koncertjén, hogy az élő dobok elképesztő húzást képesek adni az elektronikus tánczenének. Ebben semmi újdonság nincs, épp a DAF a legjobb példa arra, hogy ez a húzás annál erősebb, minél egyszerűbb a dobolás maga. Gurnsey sem bonyolította, csak húzta a tempót, vagyis leginkább egymást húzták Butlerral, aki elképesztően plasztikus és dinamikus és monoton szintihipnózist generált. Ehhez jött a kivetítő ismétlődő és pixeles mintákból álló vizuális bombázása.  Nic Void eleinte háttérbe is szorult, kicsit úgy éreztem a koncert első felében, hogy őt kihagyják a buliból. 

Forrás: Anna Spysz/Unsound

De elképesztő egységet mutat a Factory Floor, később pedig arra is rájövök, hogy azért kevés nekem eleinte Nic Void, mert számomra ő talán fontosabb a többieknél - a Factory Flooron belül ő is csak az egység része. A koncert második felében azért kicsivel több szerephez jut (=több a gitár és az énekhang).

A Factory Floor nem úgy keveri élőben a technót, az analóg szintizést, a posztpunkot és az ipari zenét, hogy játszik egy ilyen számot, hol pedig egy amolyat, hanem úgy jutunk el a techno döngöléséig a hangfolyamban, hogy pár pillanattal korábban még visszahangosított és szanaszéjjel torzított és beloopolt gitárokat hallunk, nem sokkal korábban pedig még középtempós krautdiszkót, az átmenetet pedig nem vesszük észre. A vetítés meg sárga meg kék meg piros, és vibrál mint az állat. A

KAPCSOLÓDÓ CIKK