Testük is van a daloknak, nem csak agyuk - a Shearwater a Quartnak

Csütörtök este az Akváriumban lépett fel az amerikai indie rock színtér szívós képviselője, a Shearwater. A koncert előtt Jonathan Meinburg frontemberrel beszélgettünk a Gorillazról, a hurrikánról és arról, hogy miért a tűzföldi karakara a kedvenc madara. Kritika a koncertekről az interjú után.

Rólad mindig el szokás mondani, hogy ornitológus vagy. Tényleg dolgozol is ornitológusként, vagy ez csak a végzettséged?

Zenész vagyok elsősorban, de tudósnak tanultam. Idén töltöttem egy hónapot a Falkland-szigeteken két turné között, ahol madarakat tanulmányoztam, de ebből nincs jövedelmem.

A Rook volt az a lemezetek, amin a leginkább megnyilvánult az ornitológus éned?

Hát azon szerepelt a legtöbb madárfaj, az biztos. [nevet] Mivel sokan kérdezték ezt tőlem, arra a lemezre írtam is egy dalt, amiben madárfajokat sorolok fel. De az új lemezen például egy madár sincs.

Van is kedvenc madarad?

Igen, a tűzföldi karakara, amit megfigyeltem a Falkland-szigeteken, ez egy ritka dél-amerikai ragadozó madárfajta. Pingvinek és albatroszok tojásaival és fiókáival táplálkozik, és nagyon okos, különleges állatok, akik minden iránt érdeklődnek, és simán odajönnek hozzád, ha az élőhelyükre mész, és megnézik, mit vihetnek el a táskádból.

Meg tudod mondani fejből, hányan játszottak eddig a zenekarodban?

Ha van egy zenekarod, ami tizenkét éven át működik, elég ritkán marad meg változatlan felállásban, főleg, ha nem egy világhírű sztárzenekarról van szó. Idén volt olyan először, hogy rajtam kívül a teljes zenekar lecserélődött, úgyhogy sokat kellett mindenkinek tanulnia, de azt hiszem, hogy végül is bevált a dolog. Szeretem ezt a felállást, igazi, maszkulin energiákkal rendelkező rockzenekar lettünk, ami korábban nem volt jellemző az együttesre. Ott vannak egyébként a szép dallamok is, csak most keményebb, zajosabb kísérettel.

Te döntöttél úgy, hogy lecseréled a zenekart, vagy a korábbi tagok alakították így?

Thor [Harris], a volt dobosunk most a Swansszal játszik. Nem láttad őket véletlenül? Elképesztően jó, amit csinálnak koncerten. Kimberly [Burke] pedig feltehetően nem akart évente kétszáz koncerten játszani, ami érthető is, hiszen férjhez ment, de mindkettőjükkel szívesen dolgoznék a következő lemezen is. Addig is járjuk a világot ezzel a teljesen új felállással.

Az idei lemezetek, az Animal Joy észrevehetően rockosabb a korábbiaknál, miért alakult így?

Két éve játszottunk egy nagy show-t, aminek keretében eljátszottuk a három addigi legújabb lemezünket: a Palo Santót, a Rookot és a Golden Archipelagót. A koncert fantasztikus volt, de utána úgy éreztem, hogy valaminek a végére értem, teljesen újfajta megközelítésre van szükségem. Másfajta dalokat akartam írni, máshogy akartam felvenni őket. Azt akartam, hogy testük is legyen a daloknak, nem pedig csak agyuk. Úgy éreztem, hogy ebből a nézőpontból nem maradt már mondanivalóm.

Egy interjúban azt mondtad, hogy az új album nemcsak egészében értelmezhető, mint a Golden Archipelago, hanem lesznek "slágeresebb" dalok is.

Igen, azt a lemezt szerintem meg kell hallgatnod teljesen, hogy élvezni tudjad, viszont azt is tudni kell, hogy az emberek ma már nem így hallgatnak zenét. Az Animal Joyjal az volt a szándékom, hogy olyan számok is kerüljenek rá, amelyek önmagukban is megállják a helyüket, fel lehet rakni iPodra is, bárhová. Kicsit olyan, mintha újra a kislemezek idejét élnénk.

Az igaz, hogy az új lemezre a második Gorillaz-album volt a legnagyobb hatással?

Igen, a Demon Days. [nevet] Tudom, hogy furán hangzik, de minél többet hallgattam azt a lemezt, annál jobban megtetszett. Danger Mouse volt a producere, és itt is remek munkát végzett, mint mindig: annyi rétege van a zenének, és annyira okosan van felvéve, hogy nem lehet nem rajongani érte, nagyon szeretem, ahogy ő dolgozik. Leginkább a ritmusszekció volt hatással a mi lemezünkre, azon is előtérbe kerültek a dobok, amelyek korábban eléggé el voltak nyomva.

Austinban éltél sokáig, ott is kezdtél zenélni, de már egy ideje New Yorkban élsz. Miért?

Tizenkét évet éltem Austinban, nagyon szerettem, de már nem éreztem úgy, hogy odatartoznék, és ideje volt továbbállnom. Most már majdnem egy éve New Yorkban, és ott voltam a hurrikán idején is, ami nagyon furcsa tapasztalat volt. Helyre fog jönni minden, de ez eltart még egy darabig.

Hasonló okokból hagytad ott másik zenekarodat, az azóta szintén sikeressé vált Okkervil Rivert is?

Igen. Épp elég egy zenekarban is játszani, nemhogy kettőben. Az Okkervil pedig nélkülem is tudott működni, a Shearwater viszont nem, úgyhogy könnyű döntés volt. Will Sheff, az Okkervil vezetője azóta is jó barátom, most már ő is New Yorkban lakik és gyakran látjuk is egymást. Mindig is jó viszonyban voltunk, de nem hiányzik, hogy egy zenekarban is játsszunk.

Mi a legkülönlegesebb zene, amit hallgatni szoktál?

Volt egy Jim Pepper nevű zenész, aki már meghalt, és leginkább a hetvenes évek elején csinált furcsa, indián garázsrockot. Sosem hallottam ehhez fogható zenét, különösen a Pepper's Pow Wow című, 1971-es album zseniális, amelyen tradicionális indián dalokat kombinál a garázsrock egy szabadon értelmezett formájával, és az éneklés mellett szaxofonozik is. Tudom, hogy ez így leírva szörnyen hangzik, de hidd el, hogy tényleg fantasztikus. A Newly-Weds Song című száma az egyik legjobb dal, amit valaha hallottam.

***

Ahogy az várható volt, sem a Shearwater, sem Jesca Hoop nem keltette fel a tömegek érdeklődését, de az Akváriumban jelenlévő nyolcvan-száz fős közönség valószínűleg nem bánta meg, hogy nem maradt otthon ezen a novemberi estén. Az elsőként színpadra lépő Jesca Hoop nagyon kedves jelenség a kicsit hibbant énekes-dalszerzőnők fajtájából: sajnos a zenekara most nem jött vele, úgyhogy egy szál gitárral adta elő a számait, melyek azért teljes hangszereléssel sokkal jobbak. Így inkább a sztorizgatásaié volt a főszerep, és az volt feltűnő, hogy a hangja a magasabb regiszterekbe kalandozva mennyire emlékeztet Santigoldéra. Az a pár szám, amit eldalolt, bemelegítésnek nem volt rossz. (B-)

A Shearwater negyed 11-kor kezdte a szűk másfél órás koncertjét, és azt kell mondjam, hogy a zenekarnak sikerült igencsak meglepnie. A zenekart ugyanis én három évvel ezelőtt már láttam az ATP fesztiválon, ahol nagyon szimpatikus műsort adtak elő: elszállós, folkos számokra, egymás között csereberélt furcsa hangszerekre, mosolygós nagybőgős lányra és a vicces külsejű dobosra, Thor Harrisre emlékszem. Nos, ezekből tegnap semmit nem láthattunk: az énekes-dalszerző Jonathan Meinburgön kívül teljesen lecserélődő Shearwater mostanra egy zajos, hangos indierock zenekar lett, öt energikus pasival.

Az együttes legújabb lemeze, az Animal Joy már utalt is erre a változásra, de azért meglepő volt, hogy mennyire erőteljesen szólalt meg a korábban törékenynek tűnő zenekar, amely leginkább az új lemezről játszott. Ez csak azért volt baj, mert hiába az energia, az Animal Joy nem a Shearwater legerősebb lemeze, ami egyébként elmondható az eggyel korábbi Golden Archipelagóról is, amely az együttes csendesebb arcát domborítja ki. A 2008-as Rook azért is az eddigi legjobb lemez, mert a Shearwatert mindkét formájában megmutatja, és Meinburg dalszerzőként is ott tündököl a leginkább.

Úgyhogy a koncert nagy részét kitevő szabvány indierock inkább korrekt volt, semmint izgalmas vagy magával ragadó - szerencsére a közönség így is nagyon lelkes maradt. Számomra igazán a ráadásnál akadtak egymásba a fogaskerekek: ekkor került elő több remek szám is a Rookról (így a The Snow Leopard, kár, hogy a kedvencem, a Century Eyes pont nem, de ők tudják), és az utolsó számnál pedig annyira elment Meinburg mikrofonja, hogy alig tudtam kihámozni, mit énekel, csak teljesen úgy tűnt, mintha egy régi REM-szám lenne. Otthon néztem utána, hogy tényleg az volt: a These Days című számot játszották a Life's Rich Pageant lemezről, ami szuper zárás, és egyszersmind rávilágít arra is, hogy a Shearwater ugyan nagyon szimpatikus és kedves zenekar, de ilyen direkt, fülbemászó rockslágert tőlük hiába várnánk. Számomra a folkos, elvarázsolt Shearwater volt az igazi, és talán objektíve is jobban áll ez a zenekarnak, még ha gyorsan hozzá is teszem: ez a budapesti koncert is teljesen rendben volt, csak az igazán emlékezetestől választotta el egy lépés. (B)