Két koncertbeszámoló Írországból: a nagy befutónak tippelt, sötét és érzelmes ír Villagers egyrészt; az angol indie egyik klasszikusa, a Wedding Present másrészt.

A Dublin mellől származó Villagers debütáló albuma, a Becoming A Jackal 2010-ben jelent meg, és villámgyorsan az lemezeladási lista élére került Írországban. És ami az ír előadóknál ugyanolyan fontos, mint a hazai siker: az áttörés Nagy-Britanniában sem maradt el, a lemezt Mercury Prize-ra jelölték, és kórusban méltatta a BBC és a Guardian is. Úgyhogy nem csoda, ha két héttel a koncert előtt az összes jegy elkelt a Villagers dublini koncertjére. A helyszín a Wexford Street bulivonalának egyik állomása, a Whelan's klub. Hosszú sor ácsorgott az épület előtt a szemerkélő esőben, bent negyed 10-kor már mozdulni sem lehetett, negyedóra múlva pedig minden fakszni nélkül elkezdődik a koncert.

Forrás: darkmavis

A fotó nem ezen a koncerten készült

Conor O'Brien szuggesztív hatású énekes, szimpatikus gyurmaarccal, kölyökszerű megjelenéssel, bubifrizurával, jobbára becsukott szemmel, minimális beszéddel és nagyon furcsa éneklési stílussal. Ez introvertált belső világról árulkodik; zavarba ejtően érzelmes, de nyugtalan is egyben, mint akit folyamatosan feszít valami. Szövegei néha álomszerűek, melankolikusak; máskor hátborzongató, sötét módon szólnak szerelemről, az emberi természet kellemetlen oldaláról vagy valami bizarr látomásról. Azt is el tudom képzelni, hogy megosztó, és egyeseket pont hogy irritál a fenti tulajdonságok valamelyike vagy összessége. O'Brien nagyon szépen formálja a szavakat, ha valóban befutnak, pár év múlva jó eséllyel lehet számaikból az angolórák kedvelt fordítógyakorlata.

Elsőre a Sigur Rós sötét világa ugorhat be a Villagersről, az énekstílus meg helyenként Michael Stipe-ot idézi, akit meg ugye a kelta folkénekesekhez szoktak hasonlítgatni, amivel vissza is kanyarodtunk Írországba. Az Arcade Fire (mínusz Régine Chassagne) vagy a Starsailor szomorúbb számai, Johnny Cash énekbeszéde - az ő nevüket jegyzem még fel az előképek közé. A koncert első felében a legtöbb számot a 2013 elején megjelenő, Awayland című második albumukról játszották. Ötödikként jött az egyik legszuggeszívebb, a Passing A Message. Jó dramaturgiával felépített, sodró számok, megvan az ívük, változatosak; és némelyik kis meglepetést is rejteget.

 

 

Mivel Magyarországon nem ehhez vagyok szokva, feltűnt a páratlanul fantasztikus hangosítás, és mivel Magyarországon ehhez sem vagyok szokva, az is, hogy a közönség alig mozdult a másfél órás koncert során. Inkább a színházak passzívan figyelő közönsége ez, aki önmaga helyett csak a színpadra koncentrál tiszteletteljes érdeklődéssel. Egy pisszenés sem hallatszott a nézőtérről, teljesen mint egy jazzkoncert, pedig nem jazz ez, hanem mondjuk érzelmes folkpop-indie-rock. Ilyen visszafojtott lélegzettel figyelő embereket utoljára a budapesti Leonard Cohen-koncerten láttam. A javarészt írekből álló közönség talán azt érezte, hogy ismét olyan zenekar született, ami később nagyon meghatározóvá válhat. Vagy egyszerűen csak emlékeztek még arra, amikor 2009-ben az egyik koncerten O'Brien csöndre intette a közönséget. Az angolszász sajtó általában 2013-ra várja a zenekar nagy áttörését, de nekem úgy tűnt, összességében már most nagyon egyben van a produkció. Úgyhogy: A- (VB)

Hogy egy zenekar valamelyik klasszikusnak mondott albumával hosszú évek múltával újból turnézni kezdjen, az tulajdonképpen ugyanolyan magától értetődő, mégis nagyszerű elgondolás, mint ami kicsit korábban mondjuk a fogkefe feltalálásához is vezetett. Az ötlet egyetlen hátulütője, hogy ilyesminek tényleg csak akkor tanácsos nekivágni, ha előadó és lemeze egyaránt megérdemli a kiemelt figyelmet. A leedsi Wedding Present, aminek egyetlen biztos pontját mindig is az énekes-gitáros David Gedge jelentette, szerecsére rögtön több albuma miatt is gond nélkül élhet és él is ezzel a kiváltsággal, én pedig voltam olyan szerencsés, hogy éppen a nekem legkedvesebb albumukkal, a Seamonstersszel (1991) csíptem el őket turnéjuk három írországi állomásának egyikén. Mert bár ez a lemez is csak éppen ugyanazt tudja, mint az őt megelőző George Best (1987) és Bizarro (1989), vagyis egyszerűen csak színtiszta, élettel teli popszámokat adni csörömpölő gitárokra és ideges férfiénekesre, hangzásában, hatásában, egységességben mégis teljesen más, sokkal több lett náluk. Tűpontos hangzás, kanyarok nélkül, egy kis szemétkedő könyörtelenséggel - hát ez jött ki abból, amikor az indie rock egyik brit csodája összetalálkozott az amerikai független színtér őrült zsenijével, Steve Albinivel a stúdióban.

A koncert a Szeged léptékű Cork város egyik klubjában, a Cyprus Avenue száz-százötven fős közönsége előtt ment le november első vasárnapján. A saját hibámból sajnos nemcsak az előzenekarról, a csupalány japán Toquiwáról maradtam le teljes hosszában, de a Wedding Present nagyjából első 10 percéről is, és komolyan nem tudom, mi lett volna, ha nem kések, mert ez már így is simán tökéletes volt. De ahogyan a Seamonstersről is nehéz megmondani, tulajdonképpen mitől is annyira őrületesen jó, ha semmi formabontás nincs benne, erről a koncertről sem könnyű: egyszerűen csak marha jó számok voltak egy marha jó zenekartól, energikusan és magával ragadóan előadva, bármiféle körítés meg majomkodás nélkül. Dühös, mégis vicces; szomorkás, mégsem véresen komoly.

Forrás: scannerFM

A fotó egy másik koncerten készült

Lemezen fel sem tűnt, hogy ezek amúgy ennyire hangos számok, a gitárjait most is folyamatosan cserélgető frontember legalábbis tett róla, hogy - különösen a hosszabb instrumentális részeket tartalmazó dalok, például a Heather és az Octopussy alatt - érezzük, egy zajos rockkoncertre érkeztünk. A fellépés végig feszes, Gedge időnként mondott valami keserűen jópofát; ha valaki froclizta a közönségből, ő kedvesen visszaszemtelenkedett. De nem is az az igazán jó, hogy foglalkozott velünk, hanem hogy annak a frontembernek tűnt, akiről képtelenség elhinni, hogy valaha is öt percnél tovább érdekelte volna bármi, ami nem popzene.

A Seamonsters dalain tú nagyjából még egy albumnyi volt a többi WP-cuccról, így mondjuk az idei Valentináról is, illetve abból a korszakból, amikor Gedge a sokkal finomabb anyagú dolgokat összehozó Cinerama zenekart vitte. A csúcspontokat viszont nyilván az 1991-es lemez nyújtotta, amiről a Dare pedig nemcsak azért irtó jó, mert a Gedge által amúgy nagyon kedvelt átvertség-szakítás-szenvedés témaköre helyett pont az ellenkező oldalról, egy félrelépésre készülésről számol be imádnivalóan - hanem mert amikor jön az a sor, hogy "de ezen az éjszakán mindent megkapunk", az aznap ránk, a közönségre is vonatkozott, mert akkor, helyi idő szerint este 11 körül egész biztosan nem volt a világon semmi, aminek nemhogy jelentősége, de akár bármi értelme is lett volna, azt leszámítva, hogy a Wedding Present ezt a számot játssza, mi pedig hallgatjuk. Mire a fellépés nagyjából közepén a kedvencem, a Suck is befutott, már végképp nem maradt más, csak az egyenesvonalú eufória.

 

 

Koncerten nagyon sok okból lehet jó lenni, de annál klasszabb nemigen van, amikor egy amúgy már sokszor hallott dalban, egy jó ideje ismert szomorkás-kesernyés frontemberben, egy már régóta szupernek tartott lemezben egyszer csak viszontlátod saját magadat, és élőben tényleg meghallod a csodát. Ez a Wedding Present-koncert pontosan ilyen volt. A (GE)