Mindenki ismeri Rod Stewart legnagyobb slágereit, a magas szőke nők és a skót foci iránti vonzalmát, no meg a frizuráját. Most megjelent önéletrajzi könyve alapján szeretnénk bemutatni, miért is osztották a nagybetűs rocksztár szerepét Rod Stewartra: bulik, kokain, szétvert szállodai szobák, vasútmodellezés, és persze csajok minden mennyiségben.

Mi az, ami mindenkinek beugrik Rod Stewartról? A reszelős hang, a Sailing és talán még egy-két régi sláger, a jellegzetes hátul hosszú-felül tüsi frizura, no meg a rengeteg nőtől született még több gyereke. Aztán ott van még a rajongása a skót futballválogatott, illetve a Celtic iránt, és nagyjából meg is vagyunk. Ráadásul ő maga is sokat tett azért a pályafutása későbbi szakaszában, hogy nem korszakos jelentőségű rockénekesként, hanem egy szerethető, örökifjú playboyként gondoljunk rá, akinek az utolsó bő húsz évéből már senki sem tud megnevezni egy számot sem. A 67 éves énekes nemrég jelentette meg memoárját, Rod The Autobiography (Rod - Az önéletrajz) címmel, és ennek segítségével szeretnénk most megmutatni, miért akkora király Rod Stewart, amekkora már soha nem lesz senki.

A zene

Stewart ugyan csak a hetvenes évek második felében lett igazi világsztár, addigra már egy igen masszív életmű állt mögötte. Szigorúbb kritikusai szerint addigra nagyjából le is zárult a karrierje érdemi szakasza, mi inkább maradjunk annyiban, hogy a legjobb lemezei valóban akkor készültek. Stewart már végigasszisztálta a hatvanas éveket is kevésbé sikeres produkciók résztvevőjeként, de a legendás Jeff Beck Group tagjaként már felkerülhetett a tablóra, hogy aztán a Small Faces egykori tagjaiból, továbbá Ronnie Wood gitáros és Stewart hozzáadásával alakult Faces énekeseként végre magának követelje a főszerepet. Valósággal kivirágzott frontemberként, miközben az egyre bonyolultabbá váló rockzene korszakában a Faces pont a nyers, bluesalapú, csak egy gitárt bevető rockzenéjével és fergeteges koncertjeivel vitte tovább azt a stafétát, amelyet majd a punk-, illetve hard rock zenekarok vettek át később.

Forrás: AFP/Getty/Ethan Miller

"Szétesőek voltunk és pontatlanok, ami a jó hangulatú rock and roll irányába tolta el a zenekart. De pont a szétesőségünk és a pontatlanságunk, illetve az ezzel kapcsolatos attitűdünk volt az, amelynek köszönhetően a leginkább szórakoztatóak voltunk" - írja a Facesről Stewart. Az együttes azért nem csak élőben hódított: négy sikeres lemeze is megjelent a hetvenes évek elején, ám Stewart közben évente megjelentetett egy-egy nagyszerű szólólemezt, amelyek népszerűségben lekörözték még a Faces albumait is. Végül az emiatt támadt feszültség vetett véget a zenekarnak, no meg Wood távozása a Rolling Stoneshoz. Innentől kezdve egyre egyenetlenebb minőségű, kevésbé izgalmas szólólemezek követték egymást, majd a '78-as Da Ya Think I'm Sexy? című diszkósláger után Stewart végleg kiesett a kritikusok kegyeiből, de addigra már bőven volt akkora közönsége világszerte, hogy ezzel ne is foglalkozzon többet. Ő már így is bőven hozzátette a magáét a nagy egészhez.

Rod, a rocksztár

Mindenki ismeri a nagybetűs rocksztár kliséjét: az úszómedencés birtokon élő, szupermodelleket hajkurászó, rengeteg drogot és alkoholt fogyasztó, szállodai szobákat szétverő, mindig rikító és extravagáns cuccokban mutatkozó, vénségére is hosszú hajjal nyomuló milliárdost, aki valójában egy egyszerű proligyerek? Nos, ez a figura maga Rod Stewart. Ráadásul az ő esetében ezek nem is klisék, hiszen ő még semmilyen mintát nem követett: "Nagyon szerencsés voltam, hogy a hetvenes években lettem igazán nagy sztár, amikor még minden új és meglepő volt, és egy addig járatlan ösvényen járhattam. Imádtam az egész romantikáját és a túlzásait. A permanens rácsodálkozás állapotában voltam: hogy valakinek ilyen szerény családi háttérrel egyszer csak megszalad az élete." Valóban, egy londoni vízvezeték-szerelő ötödik gyerekének általában nem ezt a sorsot szánja az élet, Stewart viszont pontosan tisztában van vele, mennyire szerencsés, pláne, hogy neki nem jöttek olyan könnyen össze a dolgok, mint mondjuk a húszéves kora óta a reflektorfényben élő Jaggernek, aki ráadásul soha nem is volt a munkásosztály hőse, lévén jól szituált, középosztálybeli családból származott.

Forrás: Sunshine/ Northfoto

A Faces tagjaként Stewart büszkén írja, hogy az övé volt az első zenekar, amely bárt rendezett be a színpadon, ahol egy libériás inas vitte nekik az italokat koncertek közben. A szállodai szobák szétverésében (illetve, ahogy Stewart mondja: kreatív átrendezésében) is gyorsan utolérték a Whot, de meg is van rá a magyarázat: az unalom. "Nincs annál hatékonyabb módja, hogy eltöltsünk egy unalmas délutánt Pittsburghben, minthogy telepakoljuk matracokkal a liftet és leküldjük a földszintre" - írja Stewart, de ez nyilván egy ártatlanabb eset. Az sem javította a kapcsolatot a szállodákkal, hogy amerikai koncertjeik után bemondták, melyik szállodában, melyik szobában vannak, és szeretettel várnak mindenkit a buli után. De szólóban sem vett vissza nagyon: "akárki csatlakozik Rod Stewart zenekarához, menthetetlenül hülye lesz." 1977 decemberében aztán még sajtóbotrány is lesz abból, hogy mattrészegen szállnak le Londonban a repülőről: Stewart érzi, hogy a cipőjét teletömték mogyoróval és eperdzsemmel, de annyira részeg, hogy nem tud vele foglalkozni, és lemarad a poggyászszállító szalagon való szörfölésről is. A gitárosa haja közben tele hamuval, az arca pedig be van kenve mézzel. A menedzserük ellen eljárás is indul nyilvános részegség miatt, és az útleveléből két szelet szalonna esik ki a meglepett rendőrök elé. "Szeretném azt mondani, hogy tanultunk ebből az esetből, és ez után visszavettünk, de nem így történt" - vallja be most töredelmesen Stewart. Mivel azonban nincs előtte példa arra, milyen az öregedő rocksztár, az utat magának kell kitaposnia, és az utóbbi egy-két évtizedben már lenyugodni látszik.

Rod és a nők

Biztos vannak, akik a jelentéktelen pénzbüntetéssel megúszott fenti epizód miatt is irigylik a rocksztárokat, pedig elsősorban a csajozás miatt szokás. Stewart sem volt kivétel, sőt. Beszámol arról, hogy 16 évesen veszítette el a szüzességét, illetve a hatvanas évekbeli pár nőügyéről, de csak a Faces énekeseként tapasztalta igazán, hogy fut a szekér. Ott is elsősorban az amerikai turnékon: "Az amerikai lányoknál akkoriban a nyerő kombináció az volt, ha hosszú hajad volt, rockegyüttesben játszottál, és még angol is voltál hozzá. Egyikünk sem volt túlzottan hűséges a turnékon" - írja, és ezt a szokását még évtizedekig megtartja, hiszen saját bevallása szerint Rachel Hunter volt az első nő az életében, akihez hű maradt, és őt már 45 éves korában ismerte meg. Vagyis Stewart egészen a nyolcvanas évek végéig hajtotta a csajokat a turnékon, miközben általában otthon várta egy magas, szőke szépség. Közülük a leghírhedtebb a Bond-lányként világhírűvé vált, svéd Britt Ekland volt: "Gyönyörű volt, páratlan szépség, noha az én ízlésemhez lehetett volna magasabb is. Ráadásul egzotikusnak tűnt, és nálam ezerszer kulturáltabbnak."

Forrás: NIsyndication/ Norhfoto

Stewart részletesen leírja, hogyan ismerkedett meg, majd szakított mindegyikkel, önkritikusan beszámolva arról, mennyire kicsapongó életet élt, és hogy mennyire hűtlen volt. Ráadásul a legtöbbel úgy alakultak a dolgok, hogy már rég egy másik magas, szőke szupermodellt favorizált addigra, csak az aktuális nőjének nem merte bevallani. A nyolcvanas évektől kezdve a helyzet már a gyerekekkel is bonyolódott, az pedig különösen pikáns jelenet, amikor 1982-ben becsönget Sarah, a lány, aki 19 évvel korábbi kapcsolatából született, és akit nevelőszülők neveltek fel. Rod feje lágya csak 45 éves korára nő be: ekkorra érzi úgy, hogy képes megállapodni. Rachel Hunter, az új-zélandi feleség azonban még rossz választás: 24 évvel fiatalabb az énekesnél, és nem érzi azt, hogy a saját életét élné, ezért kilenc év után elköltözik. Az összetört Stewart úgy érzi: nincs szüksége arra, hogy még egyszer beleszeressen egy huszonéves, magas, szőke lányba. És erre mi történt? "Nyolc hónap sem telt el, és őrülten szerelmes lettem egy magas, szőke, huszonéves lányba." Ő volt a nála 26 évvel fiatalabb Penny Lancaster, aki a jelek szerint valóban a nyerő választás: a mai napig együtt vannak, és még két gyereket szült az énekesnek, aki most tart nyolcnál. "Sajnálom, hogy ez a kapcsolat nem jött sokkal hamarabb" - írja az énekes most, de azért ne vegyünk rá mérget, hogy ezt komolyan is gondolja.

Rod és a drogok

"A Faces előtt sose volt dolgom kokainnal, de az amerikai turnékon szabadon fogyaszthattuk" - kezdi a drogokkal kapcsolatos sztorijait Stewart, hozzátéve, hogy nem fogyasztott semmit, amit szívni kellett, mert félt, hogy tönkreteszi a hangját. Az LSD-t pedig ki sem próbálta, miután egy gyerekkori barátja úgy halt meg, hogy a szer hatása alatt azt képzelte, tud repülni, ezért kilépett az ablakon, és meghalt. Nem titkolta azt sem, hogy az általuk fogyasztott, gyógyszertári kokain azért is jobb volt az utcainál, mert még erekciójuk is volt tőle. "Ma ez már lehet, hogy furcsán hat, de akkor ártatlan örömnek éreztük ezt, amolyan iskolás tréfának. Akkor még egyáltalán nem kísérte ezt bűntudat, hogy valami hatalmas, pusztító gépezetnek vagy a része" - emlékezik az énekes, aki azt sem hallgatta el, hogy azért ez mégsem volt olyan tiszta anyag, ezért később az orrukat kímélendő análisan, megfázás elleni kapszulákba tették a port, majd "az emberi test csodálatos dolog lévén, gond nélkül került a szervezetbe". Később a kokain mindennapi vendég lett Stewart életében, amolyan társasági drog, amivel többé-kevésbé mindenki élt Los Angelesben, ahová '75-től kezdve ő is áttelepült. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján olyannyira rákapott erre (és persze az italról sem szokott le), hogy saját bevallása szerint el is veszítette a fonalat egy-két évre.

Forrás: Sunshine/ Northfoto

Abban az időben Stewart zenészei között is bevett szokás volt, hogy koncertek közben kokainnal dobták fel magukat, és a színpadmenedzserük ezt a függőséggé váló szokást kíméletlenül ki is használta. Legemlékezetesebb trükkje az volt, hogy egy alkalommal anyaszült meztelenül várta a basszusgitárost, aki egy szippantásra szaladt ki a backstage-be, és döbbenten látta, hogy a menedzser a farkára szórta a csíkot - ami végül is nem maradt ott, miután a zenésznek nem sok ideje maradt finnyáskodni. Maga Stewart az ezredforduló táján állt le végleg a kokainnal, miután a felesége finoman tudomására hozta, hogy nem áll jól neki ez az egész. "Nem tagadom, fantasztikus időket éltem meg, de nem vagyok erre büszke. Szerencsés voltam, mert akkor találkoztam ezzel, amikor még új és izgalmas móka volt. Jól jöttem ki belőle, mert sose volt olyan, hogy az életem függött attól, hogy sikerül-e kokaint vagy bármi egyebet szereznem. Mások nem voltak ilyen szerencsések" - zárja le a kábítószeres témát Stewart, majd meglepő fordulattal hozzáteszi, hogy soha életében nem fizetett drogokért, hiszen azok mindig kéznél voltak: valaki úgyis hozott magával.

Rod és a hobbik

És miközben Stewart nagyban élt a felnőttes örömöknek, a gyerek mindig is ott marad benne. Nemcsak akkor, amikor mogyorót tesznek egymás cipőjébe a zenészeivel, hanem büszkén mesél a vasútmodellezésről és a terepasztaláról. Például arról, amikor először került fel a vezető vasútmodellező magazin címlapjára, és hogy utána mennyien mondtak köszönetet neki: "Bravó, Rod! Évek óta modellezek titokban, de most, hogy már egy rocksztár is bevallja, nem fogom többé szégyellni." Aztán itt vannak az autók, de ezek már igaziak. Stewart a hatvanas években egy MG Midgetre gyűjtött éveken keresztül, aztán az apja az addig összegyűlt pénzt elvette, és befizette az adóhivatalnak. Nem sokkal később azonban már összejött egy kocsira való, és aztán évről évre egyre jobb autók jutottak neki. Mindeközben kiderül, mennyire más volt még a világ akkor: Stewart helyett az egyik road szerzett jogosítványt (bár aztán az amerikai jogsit már saját maga szerezte meg!), míg volt rá példa, hogy frissiben a koncert után, párducmintás nadrágban bepattant a szőke barátnőjével együtt a Lamborghinijébe, miközben a rendőrök, akik pontosan látták, mennyit ivott a koncert alatt, barátságosan integettek neki. Ma viszont már egyre kevesebbet kockáztat, és kritikusabb helyzeteknél inkább a feleségére bízza a parkolást.

Forrás: AFP/PA

A futball még a zenénél is régebbi szenvedélye Stewartnak: gyerekként profi karrierről álmodott, de a legtöbb, ami jutott, egy próbajáték volt az alsóbb osztályú Brentfordnál, ahol azonban nem felelt meg. Ennek ellenére a mai napig focizik rendszeresen, és még Amerikában is talált magának egy csapatot, amelyben külhonba szakadt brit munkásokkal focizott együtt hétről hétre. Most már csak öregfiúk bajnokságokban játszik, de abbahagyni nem akarja. Mint ahogy a szurkolást sem: apja hatására a skót válogatott megrögzött szurkolója lett, és miattuk valamennyi világbajnokságra kiutazott - amíg még legalábbis kijutottak. Amikor egy évig adóügye miatt nem tehette be a lábát Nagy-Britanniába, képes volt Los Angelesből Dublinba repülni, hogy megnézze az angol-skót meccset a tévében. Az angolok 5-1-re győztek, és Stewart számításai szerint minden egyes angol gólért ezer mérföldet utazott. A bosszú is édes volt: két évvel később Stewart is ott volt a Wembley-stadion gyepére berohanó skót szurkolók között, akik az angolok elleni 2-1-es sikert ünnepelték. A Stewartot a vállukon cipelő skótokról készült képek be is járták utána a világsajtót.

Rod és a pénz

Stewart sok mindenért mondhatja magát szerencsésnek, így azért is, mert akkor került a showbizniszbe, amikor abban a mainál sokkal több pénz volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy már az első No. 1-ja (Maggie May, 1971) előtt is volt annyi pénze, hogy vegyen egy Lamborghinit és mellé egy Rolls-Royce-t is. "Hirtelen, és életemben először rengeteg pénzt kerestem - olyan rengeteget, hogy a könyvelőm azt kérte, költsek minél többet" - írja le azt a nehezen elképzelhető helyzetet, amikor százezer font értékben kellett gyorsan olyan ingatlant találnia, ami nem a Buckingham-palota vagy a Parlament volt. Érzékletesen szemlélteti azt is, mire költötték az egyszerű sorból jövő, újgazdag angol rockzenészek a pénzüket: Ron Wood például vett az apjának egy akkor még ritka színes tévét, aki gyorsan a radiátorhoz is bilincselte, nehogy ellopják. Az énekes végig őszintén és mindennemű álszentség nélkül beszél arról, milyen sok pénzt keresett, de sose felejti el, honnét indult, és ezzel nem is volt egyedül: "Nem hiszem, hogy a szüleim valaha is képesek voltak felfogni, hogy mekkora pénzeket is kerestem. Már évekkel az első sikereim után egyszer megkérdeztem anyámat, hogy mit kér karácsonyra, mire hosszas tűnődés után egy új kenyértartót mondott."

AFP

Volt azonban egy kényes részlet: 1975-ben Stewart áttelepült az Egyesült Államokba, mivel ott sokkal kevesebb adót kellett fizetnie, mint odahaza. Ez akkoriban élesen ellene fordította a közhangulatot Nagy-Britanniában, ami érthető is, hiszen a hetvenes évek hosszú, szomorú és válságos korszak volt a szigetországban, és erre több rengeteget kereső zenész (például Joe Cocker vagy Eric Clapton is) elmenekült a rendkívül magas, 83 százalékos adó elől. Stewart most némiképp az akkori menedzsere, Billy Gaff nyakába varrja a döntést, mint aki trükkösen beleugrasztotta ebbe a lépésbe, amellyel sokak szerint elárulta a saját munkásosztálybeli gyökereit, és így lett belőle az a társasági szupersztár, aki a hollywoodi villájában együtt kokózott Jack Nicholsonnal és Barbra Streisanddal. Ráadásul talált egy pénzes hobbit is: festményeket kezdett gyűjteni, méghozzá a 19. századi angol preraffaeliták képeit. Ma van háza Angliában, a Riviérán, Beverly Hillsben és Floridában is, és a becslések szerint 115 millió fontos vagyonnal bír (mintegy 40 milliárd forint). Nehogy már pont tőle sajnálja bárki is!

Rod és a szégyen

Nick Hornby írja Stewartról a 31 dal című könyvében, mennyire nehéz manapság elhinni, hogy a hetvenes évek elején őt ugyanolyan cool volt szeretni, mint mondjuk a Stone Rosest 1989-ben. Aztán felsorolja, mennyi mindent tett azóta azért, hogy nehéz legyen elhinni, és olyan, mintha ezt maga Stewart is olvasta volna, hiszen pont ugyanezek miatt magyarázkodik a könyvében. Az egyik fő bűnének a '76-os A Night On The Town című lemez borítóját szokás tartani, amelyen Stewart szalmakalapban és pezsgőspohárral fotóztatta magát: "Az emberek Britt Eklandot hibáztatták ezért a képért, pedig tévedtek: a kalapot valóban ő vette nekem, de arra nem ő vett rá, hogy úgy pózoljak benne a borítón, mint egy strici. Bármikor szólhattam volna, hogy hé, hát ez a legrosszabb lemezborító a világon, de nem tettem, valamiért elfogadtam így. Minden alkalommal elszégyellem magam, amikor valaki azt a lemezt akarja velem aláíratni" - vezekel a bűnéért Stewart, aki mentségként hozzáteszi, hogy nagyon hamar megutálta azt a képet.

A másik ilyen sarkalatos pont a Da Ya Think I'm Sexy? című sláger 1978-ból, amellyel kapcsolatban elismeri, hogy olyan volt ez a dal neki, mintha egy rózsaszínű vécéülőkét akasztott volna a nyakába. De nem bánta meg: "Világszerte mindenütt sláger volt, még olyan helyeken is, amelyekről nem is hallottam, vagy legalábbis nem hittem volna, hogy van ott elektromos áram. Szóval hogyne lennék büszke rá?" - írja, hozzátéve, hogy pontosan tudja, ezzel a számmal sikerült elidegenítenie magától a régi rajongói egy részét, akik a diszkóra úgy tekintettek, mint az ellenségre. "A zenét akkoriban még olyan frontvonalak szelték keresztül-kasul, amelyek manapság hál' istennek nem léteznek már. Az irányzatok hívei ott harcoltak feltűzött szuronnyal a lövészárkokban, olyat pedig nem lehetett csinálni, hogy csak átugrasz kicsit egyikből a másikba." Ehhez a dalhoz egy plágiumügy is kapcsolódott, miután a refrén Jorge Ben Jor Taj Mahalcímű brazil funkslágeréből lett átemelve. Stewart nem is tagadta, bár a szándékosságot igen: "1978-ban Freddie Mercuryval és Elton Johnnal voltunk a riói karneválon, ahol két fontos dolog történt. Reménytelenül belezúgtam egy leszbikus brazil filmsztárba, aki a közelébe sem engedett, illetve akkor volt sláger a Taj Mahal, és rengeteg helyen lehetett hallani, a dallam pedig befészkelte magát a tudatalattimba, és onnét merült fel újra később. Öntudatlan plágium, ilyen egyszerű" - írja, mint ahogy azt is, hogy készséggel lemondott a jogdíjról a brazil szerző javára.

Rod, az énekes

Szintén Hornby írja, hogy Stewart a leginkább azért volt fontos, mert a rengeteg feldolgozásával számos más előadót ismertetett meg a közönséggel, és ezek a feldolgozások nyilvánvalóan egy zeneszerető ember munkái. Való igaz, Stewart is végig hangsúlyozza, hogy ő elsősorban zenerajongó, akiből azért lett énekes, mert nagyon szerette a soult, és egyszerűen benne ragadt a zenében. A mai napig rajong Sam Cooke-ért, Otis Reddingért vagy a Temptationsért, és magát leginkább fehér soulénekesnek tartja, aki a rockszámaiba is mindig csempészett soulos hatásokat. Ugyancsak rajongott a bluesért és a folkért is, és ezekből a műfajokból számos dalt énekelt el úgy, hogy a maga képére szabta őket.

AFP

Bár Stewart dalszerzőnek sem volt utolsó, azért nem véletlen, hogy sok feldolgozása is volt, és a talán legismertebb dala, a Sailing is feldolgozás, a Sutherland Brothers nevű folkegyüttes játszotta először, de az ő előadásában lett belőle világsláger. Stewart részletesen leírja, hogy milyen nehezen megy a számára a dalszerzés, és azt is, hogy a kilencvenes évekre szinte teljesen kijött a formából - nem véletlenül jelentetett meg utána csupa feldolgozáslemezt. Viszont az fel sem merült, hogy abbahagyja az éneklést: amikor 2000-ben pajzsmirigyrákkal operálják, és pár hónapra teljesen elveszíti a hangját, Stewart kétségbeesik. "Ha egyszer egy rockzenekarban énekelsz, utána nem nagyon tudsz már olyat csinálni, ami hasonlóan ki fog elégíteni. Ez szerintem a legjobb állás a világon." Végül a hang visszajött, Stewart pedig énekel tovább, sőt most évtizedek után újra saját dalokat ír, amelyek, ha minden igaz, jövőre meg is jelennek majd.

Rod és a hírességek

Az ilyen rockmemoárok elmaradhatatlan kellékei a belsős sztorik egyéb híres emberekről, Stewart pedig ebben is nagy. Így tudhatjuk meg, hogy Janis Joplin '68-ban többször is megpróbálta rávenni őt vagy Ronnie Woodot, hogy feküdjenek le vele, de hiába, mert ők féltek tőle, és inkább elbújtak a cserepes növények mögé a szállodában. Elton Johnról - akivel drágámnak szólították egymást - az derül ki, hogy a legnagyobb rock and roll-arcok egyike volt: bármikor az asztal alá itta Stewartot. "Egyszer reggel hatig partiztunk a házában, és én végül is feladtam, és elmentem aludni. Négy órával később a friss és jókedvű Elton ébresztett azzal, hogy dörömbölt az ajtómon: 'Gyerünk, drágám, focimeccsre kell mennünk, mindjárt kezdődik a Watford - Sheffield Wednesday'. Nekem egy ilyen este után hetekre volt szükségem, hogy összeszedjem magam, neki elég volt pár óra." Azt is hozzáteszi azonban, hogy Elton még idejében leállt ezzel az életmóddal, nem úgy, mint Keith Moon, a Who legendás dobosa, aki túladagolásban halt meg, nem sokkal az után, hogy kibaszott stricinek nevezte Stewartot, amiért az nem bírt vele másnap délelőttig mulatozni. Stewart nem csinál gondot abból, hogy bevallja, nem ő volt a legtökösebb legény: még azt se titkolja, hogy egyszer Belinda Carlisle és a csupacsaj new wave együttes, a Go-Go's csúnyán elverte őt és a zenekarát egy kokainszippantó versenyen.

Forrás: Northfoto

Csak úgy hemzsegnek a könyvben a hírességek, de amikor arról van szó, hogy a Londonban edzőpályát kereső kedvenc futballcsapata, a Celtic hirtelen ötlettel Stewart saját focipályájára kéredzkedik be edzeni, akkor olyan lesz, mint egy gyerek, ahogy nézi, amint a kedvenc játékosai leszállnak a buszról az ő saját kertjében. A memoár egyik legszórakoztatóbb figurája viszont az egykori PR-osa, Tony Toon, aki folyamatosan kitalált sztorikkal bombázta a bulvársajtót, amíg Stewart alkalmazottja volt. Kedvenc taktikája volt, hogy Stewartnak mindenféle találkozókat szervezett: felhívta a nevében például Mick Jaggert, hogy Stewart ebédelni szeretne vele, majd Stewartnak mondta ugyanezt Jaggerről. És miután az ebédet ilyen szépen tető alá hozta, ő is elment velük harmadiknak, és ingyen ebédelt egy jót. Toonnak végül egy hibája után mennie kellett, a bosszúja viszont kegyetlen volt: "Tony beetette a sajtót egy olyan sztorival, amely szerint én egy San Diegó-i melegbárban egy este folyamán annyi matrózt elégítettem ki szájjal, hogy mentők vittek el gyomormosásra" - oszlatja el az egyik legviccesebb rockzenei pletykát Stewart. "Soha életemben nem elégítettem ki szájjal egyetlen matrózt sem... És sosem kellett kimosni a gyomromat, semmilyen sperma miatt."