Szép, szörnyű, kacér boszorkány - Manoya, Anna And The Barbies, Meszecsinka lemezkritikák

2013.01.09. 17:08
A Neóból ismert Hodosi Enikő Manoyaként egészen más; Pásztor Anna hiába rockol vagy parodizál a Barbieszal, ugyanolyan; a Meszecsinka világzenéje Oláh Annamária köré épül. Három magyar lemez énekesnőkkel.
ManoyaHundred ArmsChameleon / Pimodan2012

Manoya a Neo énekesnőjeként ismert Hodosi Enikő szólóprojektje / saját zenekara, és egészen más itt, mint ott. Ezt az oldalát először Occam tavalyi lemezén hallhattuk, ahol több számban vendégeskedett (például ebben). A 2012 végén megjelent nagylemezzel kapcsolatban az első és második benyomás az, hogy: ez de szép! Szép, lassú-középtempós, érzelmes, angol nyelvű dalokat énekel szépen egy szép hangú énekesnő. (Itt van belőle kilenc perc mutatóba.) Hodosi Enikő hangja legtöbbször majdnem áttetsző tisztaságú, olykor elhalóan álmodozó, szomorkás, máskor felszárnyal; fölényesen, de kicsit sem magamutogatóan használja eszköztárát. A dalok pedig úgy szépek, hogy nehéz ezen mit ragozni és bontogatni. A dallamvilágban van valami megnyugtatóan ismerős, de annyira, hogy az embernek legtöbbször még műfaji címkéket sincs kedve keresgélni (jó, van itt soulos meg downtempós stb., kit érdekel): ezek egyszerűen dalok - ám ezzel együtt is van bennük elég egyéniség, gyorsan megragadó dallam, és így az ismerősség elveszíti esetleges negatív élét (úgymint az eredetiség ellentéte) és közeggé lesz.

 

 

Az említett Occam, vagyis Lázár Tibor (a Zagar dobosa) társproduceri segédletével készült kíséret első hallásra mintha az ének puszta szolgáltában állna: neki ágyaznak meg a finoman bontogató akusztikus gitárok, lágyan úszkáló szintik, csengettyűk, vonósok, jelzésszerű dobok. Az elsőre látszik, hogy ezen belül azért elég változatos a megszólalás, de azt csak az alaposabb odafigyelés mutatja meg, hogy sok számba kerültek kis elmozdulások, meglepetések. Például az Earth Calling Humansben és a When She Closes Her Eyesban a vonósok hideglelős rebbenései; az elsőként megmutatott, A hattyúk tava közismert dallamát kis zenélődobozról beidéző Rebirthben a kissé puffanós hatású, vonszolódó dobok (a hangok egy része gyufásdobozból származik, mesélte nekünk Occam tavaly); az Overdose a kelleténél leheletnyivel korábban lezáruló-megkurtított jazzes gitármotívuma; az egyszerű egyszálgitárosnak tűnő címadó dal háttérében zúgó torokéneklés és "barlanghangok" (de ezt csak a borítóról lestem le). Ezek az izgalmas megoldások gazdagítják a dalokat nemcsak zeneileg, hanem hangulatilag is. Viszont tévedés lenne, ha azt mondanánk, hogy ezek által többek lesznek mint "puszta dalok", mert a lemez arról szól, hogy a (csak semmi "puszta") dal önmagában elég szépséget tud hozni. Én ezzel úgy általánosságban nem biztos, hogy egyetértek, de amíg szól a lemez, addig nagyon is meggyőző. B+

Anna And The BarbiesÁnem!CLS2012

Az Anna And The Barbies vezetőjéről, szegény Pásztor Annáról sok rosszat írtunk már (első lemezét végig sem bírtuk hallgatni; a "rockosra" váltós, cicis borítósat igen, de abban sem volt sok köszönet), és hát ezt a szép hagyományt most sem fogjuk felrúgni. A zenekar negyedik lemeze ismét sokszínűnek tűnik a maga határai között; van itt rádiórock, alterosabb rock, pop-punkos móka, őszintének és viccesnek szánt szintis pop-rock, megrázó erejűnek szánt szövegű életbölcselet, rockabilly. És amikor azt hinnéd, hogy - á, fene tudja, mit hinnél, szóval a vége felé egy gyalázatos ál-reggae büntet (Túl az Óperencián). Itt több a szinti, ott ún. "zúzósabb" a gitár; itt van egy feltűnőbb, fülbemászóbb refrén, ott meg semmise. (Elismerésre méltó, szinte már emberfeletti teljesítmény lehet a zenészektől, hogy képesek megjegyezni például a Here We Are című számukat, amiben egész egyszerűen semmi megjegyezhető nincsen.) Vannak komoly mélypontok, az említett reggae mellett a "jaj de bénák voltak a nyolcvanas évek szintipop slágerei HAHAHA" típusú Polaroid (a jobb sorsra érdemes Frenkkel); majd utána rögtön a Calling All In, ami viszont nem a szintis műmetál paródiája, hanem tényleg keménynek van szánva. (Egy darabig gondolkodtam, hogy talán ez is vicc, de arra jutottam, hogy nem; aztán ez az interjú is megerősített.) Ezeket leszámítva azért a zene viszonylag jól megcsinált, ámde teljesen érdektelen, rövid távon elviselhető, hosszú távon iszonyú fárasztó rádiós pop-rock lenne, ha.

 

 

Ha nem Pásztor Anna énekelne, aki a magyar könnyűzene második legirritálóbb előadója Kardos Horváth János után (aki amúgy vendégeskedik egy dalban). Korábban affektálónak neveztük, de most többszöri meghallgatás után rájöttem, hogy nem is ez a pontos leírás. Arról van szó, hogy Pásztor Anna egyáltalán nem egy jó énekesnő: a hangja úgy közepesen jó, viszont nem tud vele túl sok mindent megcsinálni - ellenben azt hiszi magáról, hogy de, hogy rettentő jó énekesnő, és ennek megfelelően trükközik. Ráadásul úgy, hogy ezeket a "jó énekesnő vagyok, figyeljetek!" megoldásokat véletlenszerűen, a dal kívánalmait, a dallam menetét, általában mindent figyelmen kívül hagyva dobálgatja be. Jó példa erre a Négykézláb (a fenti videóban), ami tele van elcsúszott hangsúlyozásokkal, a szótagok indokolatlan megnyújtásaival-rövidítéseivel, értelmetlen apró hajlítgatásokkal; aztán egy perc után a kiállás alatt próbálna egy kicsit nagyobbat énekelni, de mintha közben maga is rájönne, hogy ez nem fog sikerülni; aztán a "Ne nézz rám!" bizonyítja, hogy az "őrjöngés" sem megy, pedig az ember azt hinné, hogy egy jót kiabálni csak nem olyan nehéz. (A háttérben hallható Pásztor Sámuel is, aki egy-két számban előtérbe lép, mert senki nem szólt neki, hogy nem kéne.) Fontos, hogy nem az a baj, ha valaki nem profi - tele van a könnyűzene, ezen belül a magyar is nagyszerű "amatőr" énekesekkel, ők azonban nem is próbálnak profinak tűnni, hanem (a "képességeikkel" gazdálkodva) megalkotják a maguk előadói személyiségét, ami ráadásul passzol a dalokhoz - és nem össze-vissza dalolgatnak. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy egy kevéske rap is van a lemezen. D

MeszecsinkaMeszecsinkaNarrator2012

A Meszecsinka a Fókatelep zenekar kistestvéreként indult, Oláh Annamária énekesnő és a Korai Örömből is ismert Biljarszki Emil alapította, aztán tehetségkutatót nyertek, többen is lettek, majd 2012 tavaszának legvégén megjelent az első lemez; a német Hiperbole kiadó is terjeszti digitálisan, végighallgatható itt. 44 percben a rockos-folkos világzene mindenféle fajtáin végigmegy a zenekar. Van itt magyar népdalfeldolgozás és mindenféle népek mindenféle zenéi; tangó, sanzon, zongoradarab; fuvolás-folkos progrock, misztikus felhangokkal játszó, lassan bontakozó pszicho-folkrock: az egyik véglet az intim dal, a másik a keménykedés előtt azért egy lépéssel megálló rockolás. Azért mindezt összetartja a változatossága ellenére is egységes megszólalás (sok-sok akusztikus hangszer, elektromos gitár, basszusgitár és néha szinti), meg persze Oláh Annamária jellegzetes hangja, egyénisége - pedig ő is sok mindent csinál: boszorkányosan rikolt, kacéran hajlítgat és érzelmesen-szépen csak úgy énekel.

 

 

Teljesen rendben van a lemez, de a nagy része nem több ennél: ebbe vagy abba a világzenei (al)műfajba illeszkedő, tisztességesen megírt és eljátszott darabok. Ez főleg a "modern" hibrid műfajú dalokra igaz, amelyeknél mintha a zenekar úgy gondolná, hogy ez a kevertség önmagában garancia az invencióra, holott nem, legalábbis abban a komoly mezőnyben, amelybe a zenekar beszáll. Így aztán sok számot csak a fülbemászó énekdallam emel ki a hasonlók tömkelegéből, másokat pedig még ez sem. Sokkal jobban működik a Meszecsinka akkor, amikor egy eleve jóval kötöttebb műfajban szólal meg: ilyenkor feltámad bennük a késztetés, hogy a konvenciókat finoman megfricskázva a saját képükre formálják a dalt. Például a Romlott testem kísérete nagyrészt szabályos tangó, de jól hallható, ahogy mind az énekesnő, mind kísérő örömmel lubickolnak a szerepben. A legjobb pedig a Fújja a kis vicces-váratlan betoldott hangocskáival, kikacsintgatós hangszerelési megoldásaival; azzal, ahogy a szaggatott verzéket a légiesen hajlítgatós refrén váltja; Oláh Annamária visszafogott és pont így kacér előadásáról nem is beszélve. Ez a dal megmutatja, hogy jóval több lehetne ebben a zenekarban, mint ilyen-olyan világzenei keverékek ügyes felmondása. B-