A budapesti Polar Dear duó 2011-ben alakult, és egy évvel később őket magukat lepte meg a legjobban, hogy az Even If I'm Late című daluk (amit mi is szerettünk) népszerű lett a Viva tévén és az MR2-n is. A lassan félmilliós nézettségnél tartó videó ráadásul úgy jött össze, hogy az együttes még nem is koncertezett: erre február 7-én fog először sor kerülni az A38-on. A Polar Dear két tagjával, Borsos Oleggel és Lechner Márkkal tudatosságról és szerencséről beszélgettünk, no meg arról, hogy miért utálják a próbatermeket.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Sokan mondják, hogy az angolul éneklő magyar együtteseknek nincs sok esélyük itthon - szerintetek a ti példátok azt bizonyítja, hogy ez nem igaz?

Borsos Oleg: Ezzel mi sosem foglalkoztunk, mert kezdettől fogva nyilvánvaló volt számunkra, hogy angolul akarunk énekelni. Egyébként is angol nyelvű zenéket hallgatunk, úgyhogy eszünkbe se jutott magyar nyelvű számokat írni. Ami a sikert illeti, még nem értünk el annyit, hogy erről komolyan beszélhetnénk: az arculat és az Even If I'm Late az a két dolog, ami beindította a dolgokat, de azért ez még nem igazi siker. Igaz, mi még ennyire sem számítottunk, amikor elkezdtük. Én azt mondanám, hogy szerencsések vagyunk.

Ehhez tényleg csak annyi kellett, hogy beküldtétek a Viva tévének, nekik pedig megtetszett, és elkezdték játszani?

Lechner Márk: Eredetileg az MTV-nek küldtük be, azt nem is gondoltuk, hogy a Viva játszaná. Egyébként semmilyen más erőfeszítést nem tettünk a siker érdekében, csak megcsináltuk a klipet és beküldtük.

BO: Fogalmunk sem volt, hogyan kell elindítani egy zenekart. Viszont a tévétől meglepően gyorsan, egy-két napon belül válaszoltak, hogy tetszik nekik és játszani fogják.

LM: De ahhoz, hogy a közönség is felfedezze, még el kellett telnie egy kis időnek. Két-három hónapig nem is történt semmi, és aztán hirtelen, máig nem tudjuk miért, kerekedett valami érdeklődés. Az email-címünkre fél évig csak spam jött, más semmi, akkor viszont váratlanul érkezni kezdtek a felkérések: remixelni vagy menedzselni szerettek volna bennünket, és hasonlók. Mi pedig egyik felkéréssel sem éltünk, gyakorlatilag a hátunkon feküdtünk az első évben, mostanra jutottunk el oda, hogy valahogy azért menedzselni kellene magunkat.

Ennek mi volt eddig az akadálya?

LM: Leginkább az, hogy én külföldön, méghozzá Kanadában dolgozom. Emiatt nem volt még egy koncertünk sem, de erre mindig azt szoktuk mondani, hogy rengeteg zenét szeretünk, és bennünket egyáltalán nem zavar az, hogy egyiküket se láttuk még élőben.

BO: Valószínűleg akkor sem koncerteznénk kéthetente, ha mindketten itthon élnénk, mert annak nem látjuk értelmét. Most az van, hogy lesz egy nagy koncert, amire remélem, hogy eljön mindenki, aki szeretne látni bennünket. A koncertek hiányát pedig azzal próbáltuk ellensúlyozni, hogy viszonylag gyakran rakunk ki új számokat.

LM: Nem is gondolkozunk albumformátumban, hanem rendszeresebb időközönként kiteszünk egy-egy új dolgot. Szerintünk az albumformátum ehhez a fajta zenéhez, amit mi csinálunk, nem feltétlenül szükséges, egy single-lel is el lehet érni ugyanazt a hatást.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

És ezen a mostani koncerten csak eljátsszátok az összes kész számotokat, vagy megpróbáltok bedobni valami pluszt is?

LM: Tíz-tizenegy számmal készülünk. Ebből öt már meg is jelent, a többi pedig szintén kész van, csak nincsenek úgy megmaszterelve, hogy kiadhatók legyenek, viszont játszani már minden további nélkül tudjuk őket.

BO: Az extrák azok lesznek, hogy a közönség által ismert számokat kicsit átírjuk, és hosszabbak is lesznek, mint az eddig ismert verziójuk. Nagyon látványos vizuállal készülünk továbbá, amit alig várunk, hogy mások is láthassanak élőben.

Mindketten gitárzenétől indultatok, hogyan jutottatok el az elektropopig?

LM: Én egy Pandagod nevű zenekarban játszottam néhány éve, de ott inkább az volt a lényeg, hogy az iskoláskori barátaimmal gimi után is tartottuk a kapcsolatot, és jártunk együtt próbálni, koncertezni. A gitárzene viszont már akkor se nagyon érdekelt, noha a kétezres évek idején még mindketten inkább erre figyeltünk. Nekem a Knife második albuma, a Silent Shout volt az, ami végképp eldöntötte, hogy az elektronikus zene érdekel.

BO: Én is ezen az úton mentem keresztül, a The Cab You Know nevű zenekarban játszottam pár éve. Nagyon szerettem az Interpolt, aztán tetszett, ahogy a Radiohead elektronikus eszközöket visz a gitárzenébe, úgyhogy valamennyire ez indított el az elektronika felé, de most már a Radiohead egyáltalán nem hoz lázba.

Ezek szerint a Polar Dear sosem a közös próbákról és próbatermi dzsemmelésekről szólt.

LM: Hát semmiképpen. Én ebben szocializálódtam, és mindig herótot kaptam attól, hogy lemegyünk a próbaterembe, elkezdünk játszani és majd abból lesz úgyis valami. Ennek mindig az lett a vége, hogy valaki próbált valamit skálázni irdatlan hangerőn az erősítőn, és kész. Én amúgy se hiszek ebben az egész örömzenélésben, hiszen nem vagyok profi zenész, és nem is érdekel a dolognak ez a része. Amúgy is utálom a próbatermeket.

BO: Amikor együtt dolgozunk, az is mindig úgy végződik, hogy valamelyikünk majd otthon befejezi egyedül.

Mi a munkamegosztás a zenekarban? Mindketten csináltok mindent?

BO: Igen, nagyjából ötven-ötven százalékban minden. Mindketten szintizünk MIDI-billentyűzettel, és mindketten énekelünk is.

LM: Olegnek jobb a hangja, ezért ének szempontjából kicsit jobban az előtérben van, minden más egyenlően oszlik el.

A videóitok alatti kommentekből is látszik, sokan külföldinek hittek benneteket. Ti magatok próbálkoztatok már külföldön?

LM: Német kiadóval beszéltünk már, de végül semmi komolyabb együttműködés nem lett belőle, de folyamatosan gondolkodunk azon, hogy nyissunk külföld felé.

BO: Tavasszal lesz egy harmadik klipünk és néhány új számunk, és akkor valahogy megpróbálunk dolgozni ezen és új lendülettel nyitni külföld felé is.

LM: Eddig nem éltünk egy csomó lehetőséggel. Hívtak például tavaly az Exit fesztiválra, de nem tudtunk menni, és más olyan helyzet is volt, amit nem kezeltünk elég tudatosan.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Nem segít ezen az, hogy te magad is külföldön élsz?

LM: Az biztos, hogy Montreal, ahol élek, pont olyan város, ahol kialakult egy ilyen alulról építkezős színtér - hogy mást ne mondjak, Grimes is abból jött. Azt nem hiszem, hogy mi abban tudnánk érvényesülni, túl alternatív nekünk, vagy nem is tudom. De Kanada valóban nagyon jó piac, ugyan eddig még nem próbálkoztunk ott, de fogunk.

Átjön neked a helyszínen, hogy Montrealt mennyire fontos városnak tartják ma a popzenében?

LM: Igen, de Torontóval és Vancouverrel együtt. Nagyon sok divatos producer van, akik hasonló zenét csinálnak, de nem ugyanabban a városban élnek, szóval ez nem csak Montrealra korlátozódik. Amúgy rengeteg jó koncert van, mindenki jön oda fellépni, szóval igen, abszolút érződik.

Külföldi zenekarok közül van olyan, amit különösen közelinek éreztek magatokhoz?

BO: Ezen már sokat gondolkodtunk, de nem tudunk egy ilyet se megnevezni. Sok előadó van, akinek a munkásságából egy-egy kis részlet hatott ránk, de olyan, amit úgy teljes egészében magunkhoz tudnánk ölelni, olyan nincs.

LM: Nekem inkább az a hangulat tetszik sokszor, ami a kilencvenes évekre volt jellemző: pozitív életérzés, hogy egy év múlva még jobb és fejlettebb lesz a világ. Nem is csak zenékben, hanem mindenben érezhető ez - ha megnézed az akkor készült sci-fiket, azok is erről szólnak. Ma meg a jövőkép leginkább homályos, de ha mégis valamilyen, akkor borús.

Magyar zenék nem is hatottak rátok?

BO: Nem igazán hatottak ránk soha. Ez nem szándékosan van így, egyszerűen így alakult.

LM: Valamennyire kapcsolódunk az ún. hálószoba-színtérhez, leginkább azért, mert a munkamódszerünk nagyon hasonló. Amikor először hallottam Piresian Beach-számokat, egyből arra gondoltam, hogy én is valami ilyesmit csinálok. Az nagyon jó, hogy ezek így előkerültek, és még mindig talpon van pár zenekar, amelyek egyre jobbak. Még ha más stílusban is zenélnek, mint mi.

A koncerten és a tavaszi klipen kívül mi szerepel még a ti jövőképetekben?

LM: Megpróbáljuk most kitalálni, hogy a koncert után hogyan tovább. Reméljük, az jó élmény lesz és nem dobálnak meg bennünket. De az biztos, hogy egészen más így, hogy mindketten ugyanazt a monitort nézzük, nagyon sokat sikerült már haladnunk. Szóval megpróbáljuk kihasználni ezt a pár hetet.

BO: A tavaszra esedékes klipet akár nélkülünk is meg lehet csinálni, ahhoz mi nem kellünk feltétlenül. Mindenesetre igyekszünk majd hatékonyabbá tenni a zeneírási munkálatokat, mert a földrajzi helyzeteink miatt szükségünk van erre.

Így, hogy nem koncerteztetek, eddig ez a zenekarosdi nektek ráfizetés?

BO: Igen. Májusban talán majd kapunk valami jogdíjat a rádiós és a tévés játszások után, de nem tudom, mennyit. Az is igaz, hogy például a klipjeink eddig szinte egy fillérbe sem kerültek.

LM: Szerencsések vagyunk, mert sok olyan, pályakezdő ismerősünk van, akik valamelyik kreatív szakmában igyekeznek, úgyhogy nagyon sokat segítettek. Fogalmunk sincs, hogy ebben a dologban van-e egyáltalán pénz, és ha igen, akkor mennyi. Nekünk már az is elég, hogy jobb emberek lettünk ezalatt a másfél év alatt.