Felébresztjük a felnőttekben a kisgyereket - a Dagadana a Quartnak

Dagadana
Vágólapra másolva!
A Dagadana trió népdalokat és ezekből kiinduló saját számokat énekel húzós jazzes-elektronikus alapokra, játék állatok effektezett hangjával kiegészítve; lemezeiket itt lehet végighallgatni. Rózsaszín elefántról, sivatagi fesztiválról, világzenéről beszélgettünk velük. A Dagadana február 8-án, pénteken lép fel a Muzikumban, részletek itt. A koncertre egy páros belépőt sorsolunk ki azok között, akik péntek délig megírják erre a címre egy Dagadana-lemez címét; a levél subjectje legyen: Dagadana.
Vágólapra másolva!

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Meglepett, hogy milyen humoros a zenétek. A legtöbb olyan magyar zenében, ami a népzenéből indul ki, nem nagyon találunk hasonló humort.

Daga Gregorowicz (a fenti képen középen): Az együttes három teljesen különböző személyiségű ember találkozásából alakult. Egészen másfajta zenéket is hallgatunk; a népzene és a jazz volt az a közös platform, ami összehozott minket, de ezen túl mindenre nyitottak vagyunk. Minden, ami a zenénkben van, természetesen jött. Nem úgy volt, hogy elhatároztuk, hogy ilyen lesz vagy olyan, mondjuk direkt humoros - egyszerűen így jött a személyiségünkből. A népzene egyszerűen onnan jött, hogy a családunkban énekelték, játszották ezt a zenét, vagyis ezen nőttünk fel. Az pedig, hogy gyerekjátékok hangját is használjuk, szintén csak úgy jött. Egy próbán a táskámban találtam egy játékot, mi is volt az...

Dana Vynnytska (a képen jobbra): Egy rózsaszín elefánt.

Daga Gregorowicz: Igen, egy rózsaszín elefánt, ami sípolt, ha megnyomtad. És csak kipróbáltuk a számban, amin dolgoztunk, és rájöttünk, hogy igen, a gyerekjátékokban is lehet zenét találni. Mint ahogy mindenben ott van a zene. A gyerekjátékok olyan hangszerek, amik felébresztik a felnőttekben is a gyereket. Arra szoktuk kérni az embereket, hogy ők is játsszanak velünk. Általában felnőttek jönnek a koncertjeinkre, vagy ha gyerekek, ők is szülőkkel - de száz százalék, hogy a koncerten kijön majd a kisgyerek.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Tényleg otthon énekelt a családotok népdalokat?

Dana Vynnytska: Az én családomban teljesen normális, hogy az ünnepekkor és egyéb közösségi alkalmakkor énekelünk. És máskor is, bármikor, amikor túl nagy a csend. Ez nemcsak nálunk van így, hanem egész Ukrajnában mindenhol. A mi népi hagyományunk nagyon is élő, a kultúránk fontos része. Nehéz elképzelni, milyen lenne az ukrán nép a dalai nélkül.

Daga Gregorowicz: Mikolaj sokat tud erről mesélni, mert ő egy ismert zenészcsalád tagja.

Miko3aj Pospieszalski: A népzene nem olyan régen jelent meg nálunk. A kilencvenes években a nagybátyámnak volt egy műsora a tévében, amelyhez idős zenészekkel készített interjút; olyanokkal, akik azt a zenét játszották kis falvakban, amit annak idején Chopin is. Beszélgetett velük és azt is felvette, ahogy zenélnek. És ennek a műsornak a hatására jöttünk rá, hogy többek kellene tudnunk a népzenéről. A kommunizmus negyven éve után az igazi népzenét elfelejtették, úgyhogy újra fel kellett fedezni.

Daga Gregorowicz: Még mielőtt meghalnak ezek a zenészek.

Miko3aj Pospieszalski: De a családomban alapvetően a jazzel foglalkozunk, én is onnan indultam.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Aki nem ismeri a lengyel és az ukrán népzenét, nem igazán tudja megállapítani, hogy népdalokat énekeltek, vagy saját dallamokat, vagy ezeket váltogatjátok?

Daga Gregorowicz: Van, hogy népdalt éneklünk és csak a kíséretet írjuk hozzá; van, hogy egy létező népdal szövegéhez írunk új dallamot. Vannak saját szerzeményeink is, amik esetleg egy-egy népzenei motívumból indulnak ki. Míg neked lehet, hogy nehéz megkülönböztetni, melyik a népdal és melyiket írtuk mi, Lengyelországban ezt mindenki tudja, mert a legtöbb népdal, amit játszunk, nagyon ismert. De a koncerteken - főleg külföldön, de otthon is - mindig elmondjuk, melyik számnak mi az eredete.

Dana Vynnytska: Sok olyan dalt is játszunk, ami közös a lengyel és az ukrán zenében. A szláv dallamok amúgy is hasonló motívumokra épülnek, de ezen belül is sok olyat találunk, hogy ugyanaz a dallam és szöveg több országban is ismert.

Daga Gregorowicz: Még olyan is volt, hogy valamiről azt hittük, hogy csak ukrán, de aztán kiderült, hogy Lengyelországban is megvan a párja. Ennek mindig örülünk, amikor felfedezzük a szláv népek közös örökségét.

Dana Vynnytska: De fontos, hogy mi nem egy népzenei együttes vagyunk, hanem különböző stílusokat keverünk.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Lengyelországban hogyan kategorizálnak titeket? Világzene, esetleg popzene?

Daga Gregorowicz: A világzene elég tág kategória, úgyhogy szerintem abba simán beletartozhatunk. Popnak azért nem mondanám, mert nem férünk be a mainstream poprádiókba, nem is nagyon érezzük úgy, hogy jó helyen lennénk Christina Aguilera vagy Madonna mellett, ahhoz képest alternatívabbak vagyunk. Viszont annak örülünk, hogy sokan vannak, akik nem hallgatnának népzenét, mert az "nem trendi", de általunk eljutnak hozzá. Sokan mondják azt, hogy erre vagy arra a dalra emlékeznek a gyerekkorukból, és hogy milyen jó érzés volt újra hallani, milyen jó, hogy a lengyel és ukrán örökséget felfedezhetik így. Ez a mi zenénk, még akkor is, ha sokat változtatunk és hozzáadunk: a szláv lélek benne marad.

Koncerteztetek Európa nyugati és keleti részében is, több ázsiai országban, Marokkóban. Másként fogadták a zenéteket a különböző helyeken?

Daga Gregorowicz: Nem mondanám. Az első külföldi koncertünk - mármint Lengyelországon és Ukrajnán kívül - Németországban volt. Az volt az első alkalom, hogy a közönségből senki nem értette sem a lengyel, sem az ukrán nyelvet; addig mindig legalább az egyiket beszélték. De így is nagyon jól fogadtak minket. Egyszer volt csak problémánk, de az sem a közönséggel, hanem a koncertszervezővel. Marokkóban egy sivatagi fesztiválon játszottunk, ahol rajtunk kívül az összes zenekar ott is élt a sivatagban. A legnagyobb távolság, amit valaha életükben megtettek, az 50-100 kilométer volt. Mi meg egy egészen más világból érkeztünk oda. De nagyon jól fogadtak minket. Viszont a koncert előtt a szervezők megkért minket, hogy énekeljünk angolul. Kizárt dolog! - mondtuk. Miért kéne angolul énekelnünk? Hogy jobban megértsenek titeket. Mire azt mondtam: nem értenének minket jobban. A mi mi nyelvünkön született zenét szeretnénk megmutatni. Nem lehet csak úgy kicserélni a nyelvet egy olyan zenében, ami ebből az örökségből táplálkozik. Azt mondtam neki, hogy jöjjön majd oda a koncert után és akkor beszélgessünk. És odajött, sírva. Értetted? Igen - mondta.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Jól tudom, hogy most jártok itt másodszor?

Dana Vynnytska: Először egy európai fesztiválon játszottunk a Duna partján. Nagyon jó volt a közönség.

Miko3aj Pospieszalski: Annál a lánchídnál koncerteztünk, volt ott egy alagút, annak a végébe építették a színpadot, biztos tudod, hol van ez. Sokan is voltak, nagyon élveztük.

Daga Gregorowicz: És fantasztikus volt a kilátás. Úgyhogy örülünk, hogy ismét meghívtak minket; direkt három napra jöttünk, hogy újra átérezhessük Budapest hangulatát. Egy táncházba is el akarunk menni, mert legutóbb ez kimaradt, de most csütörtökön megyünk majd.