Vágólapra másolva!
Meghökkentően jó életműkoncertet adott a Locomotiv GT szombat este, amelyen egyebek közt kiderült, a nosztalgia nem feltétlenül öl, van, hogy éltet. Hogy a dalokat mintha konkrétan kritikusunk kedvére válogatták volna össze, az a non plus volt az ultrán. Mi volt ez az együttes régen, és micsoda most? - erre a kérdésre is születik valamiféle válasz az alábbiakban.
Vágólapra másolva!

Fotó: Hajdú D. András [origo]

A Locomotiv GT a nyolcvanas évek legelején afféle fokmérő volt mifelénk. A kemény rock múlófélben volt (a legjava, a Piramis és a nála eggyel súlyosabb P. Mobil lecsengett, előbbit tönkretette, utóbbit elkerülte az igazi siker, így csak az Edda maradt), a magyar új hullám vicces volt, de izgalmas nem, a súlyos punk még nem jutott el távoli vidékünkre (Técső, Kárpátalja), a diszkón csak röhögtek a magunkfajta felcserepedő kamaszok. A Nagy Feró-féle Bikini adását vettük néhányan, de az csak kevesek szórakozása maradt sokáig, hogy D. Nagy Lajos érkezésével gyűlöletünk célpontjává alakuljon át. Úgyhogy ha szokásos kérdésünkre, miszerint melyik a kedvenc együttesed, új ismerősünk - vagy bárki - azt válaszolta, az LGT, összenéztünk, és bólintottunk, igen, ez fiú/lány dettó entellektüel, a mi emberünk.

Eddig el kellett jutni. Amikor megismertem az LGT-t, még a hetvenesek végén, a Mindenki másképp csinálja - Zene környékén, túl volt már néhány erős korszakon. De ezzel a lemezzel nem igazán tudtam mit kezdeni, a reggae és a boogie nem izgatott - a felett merengtem még, mi lenne, ha volna két életem -, időre volt szükségem. Az együttes munkásságának elejéből csak a Slágermúzeum-ban hallottam ezt-azt, és bár nem voltam még 14, a Gyere ki a hegyoldalbá-t sem éreztem elég őszintének és kőkeménynek. Hanem hamarosan megjelent a híres dupla lemez, a Loksi - akkor, amikor az űr miatt legnagyobb igény mutatkozott a részünkről valami ilyesmire -, és egy csomó minden a helyére került.

Az LGT-ért nem rajongani kellett, érteni és becsülni kellett őt. Legalábbis szerintünk, legalábbis ebben az időben. Egyszerűen sokkal különbül, színvonalasabban, könnyedebben játszották a zenét, mint magyar nyelvterületen bárki, ez nem is képezhette vita tárgyát. A szövegeik első hallásra nem üzentek akkorákat, de már nem is volt akkora szükségünk a marha nagy őszinteségre. Illetve, éppen lett volna, de ahogy mondtam is, a punk késett, hamarabb jutott el hozzánk a híre - az 1981/82-es, egyetlen Rockévkönyv-nek hála -, mint a hangjai. Egy szó, mint száz: termékeny talajra hullottak Presser Gáborék.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Hogy mi volt azután? Pár év alatt vissza- és odamenőlegesen megismerkedtünk az életművel, lemezek csereberélgetése és különböző kazetták másolgatása révén, hallgattuk, hallgatgattuk, megjegyeztük, hogy minden zeneszervezői erőfeszítés és akadálygörgetés (ezt a kettőt időnként mintha ugyanazok művelték volna a kommunizmus végnapjaiban) ellenére az LGT sem lett világsztár, és figyeltük, hogyan múlnak az évek, hogyan korosodnak a régi nagyok, hogyan öregecskedünk apránként mi is. És távolodtunk.

Azt gondoltam mindig, a nosztalgia kedves, barátságos dolog, van neki helye egy egészséges ember életében. De akár így van, akár máshogy, a nosztalgiakoncertekből gyorsan elegem lett. Először a '90-es évek legeleji Piramison akadtam ki halálosan, utoljára Roger Waters The Wall c. előadásáról menekültem volna ész nélkül, ha egyedül lettem volna, és az Omega 50-en is csak azért tartottam ki végig, mert azt gondoltam, nem a látvány és a hallvány a fontos, hanem a történelem, és mert vállaltam, hogy írok róla. Hogy az LGT-re miért mentem el ezek után szombat este? Két okból. Az egyik, hogy ha már a két óriás megvolt a háromból - az Illés még 1990-ben, az Omega nemrég -, akkor hadd legyen meg a harmadik is (a Nyugati pályaudvari és a szigetes hangversenyeket mind kihagytam korábban, a távolodásból kifolyólag). A másik, hogy a feleségem is kedvelte régen ezt az együttest, entellektüel volt ő is, ez az igazság.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Az eddigiekből világos lehet, mindenre fel voltam készülve. Vagyis szinte mindenre. Arra ugyanis, amit kaptam, pont nem. Arra tehát, hogy életem egyik legklasszabb rockkoncertje lesz ez, azok közül okvetlenül, amelyeken nyugdíjaskorú zenészek nyűvik hangszereiket és hangjukat. Megmagyarázom lassan, fokozatosan, próbálok nem elfelejteni semmit.

Koncertet ennél jobban kezdeni képtelenség, állapítottam meg a második dalnál. Jött Presser a billentyűivel, és eljátszotta-énekelte a Fiút, majd jött Karácsony János a gitárjával, és belekezdtek a Szólj rám, ha hangosan énekelekbe, és a telt háznyi publikum azonnal átvette a refrént, a nélkül, hogy bárki is ilyesmire biztatta volna. Aztán jöttek sorban a dalok, én meg ültem, és élveztem, ahogy borsódzik a hátam, úgymond pozitív értelemben, ahogy átfolyik rajtam a zene, ahogy visszavisznek a hangok. De nem hülyén - ha értik -, hanem okosan, kedvesen, szépen. 2013-ban nem szégyen kimondani, kevésbé intellektuálisak és szofisztikáltak ezek a szövegek, mint amilyeneknek bő harminc évvel ezelőtt tűntek, de ennek ellenére.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Azt tudtam, de a jelek szerint elfelejtettem - nem volt fontos -, hogy az LGT-nek milyen rettenetesen sok jó száma van. Szinte bármibe kezdtek, felcsillant a szemem, de jó, hogy ezt is eljátsszák. Privátim bónusz: a rockosabb, dinamikusabb dalaikat szeretem - különösen a nyolcvanas évekből, lásd mint fent -, és ezeket hozták mindet, az Éjszakai vonatozás-t, a Lesz-e még-et, a Szívbajt hozod rám-ot, a Szentimentális rakenroll-t meg a többit. Ami még lényeges: mind jól szólaltak meg, tisztán és meghökkentően korszerűen, mintha nem a múltban lennénk, hanem valóban kétezer-tizenháromban.

Idős művészek fiatalos előadásain visszatérő probléma, hogy nincs meg az egykor volt energia, a régi hang, járt már így Révész Sándortól Kóbor Jánosig sok vén sztár. Itt ez is megvolt, noha a csütörtöki főpróba és a pénteki koncert után a harmadik esténél tartottunk már: Presser és Karácsony sem lankadt, Somló Tamás meg - aki sok ok miatt nem első számú kedvencem amúgy - főként fantasztikus teljesítményt nyújtott. Ne feledkezzünk meg Solti Jánosról sem, aki nemcsak a helyén volt, még dobszólóinak - ezek, mint ismeretes, általában tökéletesen feleslegesek és anakronisztikusak napjainkban - is volt valami értelmük és funkciójuk.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Egy háromórás hangversenynek, ha jó, sok csúcspontja kell legyen. Ennek rengeteg volt, nem is jut eszembe mind. Az eleje úgy, ahogy volt, aztán Karácsony János talán legjobb száma, az Engedj el, az És jött a doktor hosszúra nyújtott, sok hangszeres flikkflakkal megáldott, roppant szórakoztató verziója, az a capella, a közreműködőkkel közösen prezentált Elfelejtett szó, a Sziszifuszi blues, a Nem adom fel, a rockolások amblokk, az Álomarcú lány-on egyenesen meghatódtam, őrület, a virtuóz Mindenki, a Neked írom a dalt a ráadás elején, és így tovább, et cetera, i ták dálse. Egy háromórás hangversenynek - akkor is, ha jó -, vannak hullámvölgyei, néha muszáj megpihenni. Nem a zenészeknek, a közönségnek. Én személy szerint az egy-két újabb, kétezres évek eleji szám alatt fújtam ki magamat, és bár mókás ötlet volt icipici Tabánt építeni a küzdőtér közepére, az ott kvázi unplugged előadott dalok felett is csak mosolyogtam elnézően. Akkor volt jó minden, amikor pörgött.

Kortárs vendégeket, régi kollégákat, harcos- és versenytársakat nem hívtak Presserék a Füst- és rozsdagyárba - tényleg és nocsak: semmit nem írtam eddig a színpadképről meg a látványról. Pótlom: kint volt ez a felirat végig, hogy LGT Füst és Rozsdagyár, vetítettek sok mozdonyt, vonatot és archív képet, időnként jöttek fiatal és szép táncosok, és eljöttek természetesen az ördögök is. Szóval, bár a többieket nem, Barta Tamást, réges-rég elhunyt gitárosukat meg- és felidézték, dalait, arcát és emlékét. Nem kérdés, hogy a vidáman nonpécé Ő még csak most tizennégy-re lett a legvehemensebb a tánc. Presser utána számolgatott kicsit, hogy ha 1972-ben 14, akkor az mennyi 2013-ban, és azt kérte, az idősebb hölgyek sikítsanak. Kis híján összedőlt a ház - bár a fiatalabb hölgyek bizonyára csaltak.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Nem véletlenül volt a koncert címe az Újrahasznosítás mellett LGT-maraton, lenyomták a három órát, szünet nélkül, lankadatlanul. Így lehet, hogy a líra közben a vége felé már nagy volt a zsivaj - büfét bevinni a küzdőtérre egyrészt remek húzás, másrészt nem annyira -, és így lehet az is, hogy a Ringasd el magad!-nál nehezebben ment az énekeltetés, mint az elején, ahol magától. De nem kell kekeckedni, mi értelme egy műsor után, ami nagyságrendekkel adott többet, mint amit várni mertem tőle. A szél lassan elfújta az utolsó dalom végén - nem is baj talán, egy kicsit már unom, énekelte Presser - egy sörgőzös pasashang beüvöltötte, aki unja, menjen haza. Aki unt, aki nem, menni kellett mindenkinek. Viszont ma legszívesebben arénáznék megint, kár, hogy nem érek rá, igaz, lehet, jegy sincs. Mindezt úgy, hogy az utóbbi húsz évben egyáltalán nem érdekelt az LGT. Mai dolgokat hallgatok, nem múltat. És mégis, és tessék. Különös hely ez az élet. A

(Képeink a február 14-ei főpróbán készültek.)