Férfiasan sármos dán fiatalok, hétvégére megőrülő irodisták, játékos cinikusok, vagyis Iceage, Pissed Jeans, Parquet Courts. Mire való egyáltalán a rock?

IceageYou're NothingMatador / Neon Music2013

Az Iceage két évvel ezelőtti első albumáról a szaksajtó úgy beszélt, mint a lemez, ami megmentheti a punkzenét. (A Quart 2011 3. legjobb lemezének választotta.) Ez egyrészt nyilván hülyeség, de jobb esetben is csak egy bevett újságírói reflexretorika, másrészt viszont abban tényleg volt eredetiség, ahogy ez a négy dán tinédzser közös nevezőre hozta a '70-es és 80-as évek fordulójának posztpunkját a '90-es évek noise rockjával. Az a szenvtelen düh és frusztráció pedig, ami a lemezből sugárzott, olyan időtlen alapélményt jelenített meg, amit sokan feszült - akár politikai, akár személyes stb. - szituációk következményeként szoktak értelmezni, holott inkább azok oka lehet. Az alig félórás New Brigade-ről mi is írtuk, hogy a látszólag egyszerűsége és ezzel párhuzamos csapongásai ellenére milyen jól kitalált dalokról is van szó. Én azért fenntartottam annak a gyanúját, hogy ez egy zsigerből megírt, de csak véletlenül célját megtalált lemez lenne.

Aztán amikor meghallottam a You're Nothing első kislemezdalát, a kétperces Coalitiont, már tudtam, alaptalan volt a gyanúm. Ugyanarról a palettáról dolgoztak, mint az előző lemez esetén, de amellett, hogy megmaradtak az éles gitárok, a nyaktörő tempóváltások, magabiztosságot lehetett érezni, azt, hogy ezek az interjúk alapján félénk srácok nem csak birtokában vannak valaminek, hanem tudnak is erről. Mindeközben Elias Bender Ronnenfelt énekes tónusaiba a nihil és a szenvedély mellé egyfajta férfias sárm is bejött.

 

 

És hát lemez többi részére is igaz mindez: a nyitó Ecstasy hirtelen beinduló refrénje, a Burning Hands sodró kórusának kisikló gitárja, a dánul énekelt Rodfastet vagy az Everything Drift totál slágeres őrületei mind erről tanúskodnak. A lemez két legmeglepőbb dala pedig a Wounded Hearts stadionméretre belőtt kvázi futballindulója, és a zongorás témával induló Morals - nem tudok mást írni - power balladája. Ez utóbbi kettő akár bénán is elsülhetett volna, mégis megtalálják a helyüket a zenekarra eddig is jellemző kietlen melankóliában, és az Oi!-zenék ritmusképleteit néha amúgy is megidéző dalok közt. Összességében a You're Nothing egy szuper második lemez: nem írja felül az elsőt, hanem annak erényeit megtartva lép túl azon, valamint a következő meg egyenesen a zenekar legjobb lemeze lesz. Ennek hagyok egy kis helyet: A-

Pissed JeansHoneysSub Pop2013

A Jesus Lizard-féle noise rockot a hardcore punk felé visszaterelő Pissed Jeans a Fucked Uphoz hasonlóan úgy lett a nemzetközi zenesajtó kedvence (és mi is írtunk már róluk), hogy nem igazán hoztak zeneileg újat, annyira népszerűek se voltak, hogy ne lehessen ne írni róluk, valamint egy mainstream áttörésre se sok esélyt adnék a magam részéről - inkább csak simán frissek voltak, durvák és átütők. Nagyon unnám most akárhányodszorra is leírni egy amúgy épp, hogy nem unalmas lemezről, hogy jó-jó, de ez bizonyos szempontból egy megkésett dolog: ennyi és annyi éve ugyanígy megtörténhetett volna. Azt javaslom, fordítsuk meg a kérdést: miért kell az újságíróknak, vagy az embereknek egy Pissed Jeans? Meg úgy általában.

Van ugye ez a kézenfekvő magyarázat, hogy a rockzene eszköztárának a feltérképezése tulajdonképpen végbement, és a mindenféle távolságokat megrövidítő internetnek köszönhetően annak teljes öröksége karnyújtásnyi közelségben van bárkihez. Ezzel megjelent a hagyományban lubickoló zenész képe, akit már nem feszélyez az újítás állandó kényszere, csupán a meg meglévő dolgokkal játszik. Ez valamennyire helytálló is lenne, de inkább csak a popzene történetének elmúlt két-három évtizedének tükrében tűnik érvényesnek. Itt arra gondolok elsősorban, hogy a rock and rollnak az ifjúsági kultúrák kezdetével nagyjából egybeeső megszületését sem elsősorban valamiféle a fejlődés igénye implikálta, hanem egy olyan fiatal generáció keresett magának kifejezésformát, amelynek már alapélménye volt a kultúrával és a társadalommal szembeni elidegenedettség.

 

 

A Pissed Jeans éppen erről szól: itt van öt irodista-forma ember, akikről senki nem gondolná a heti értekezleten, hogy hétvégente az ő koncertjeiken örülnek meg a fiatalok, akár az ő gyerekeik. Aztán arról, hogy az emberben van egyfajta disszonancia a környezetével szemben, amit - lehet, hogy csak a kulturális beágyazottság miatt, ez visszafejthetetlen - a zajos, hangos gitárok tudnak legjobban tolmácsolni. A hétköznapok őrülete a Pissed Jeans és az új lemez, az itt végighallgathatóHoneys világa, és efelől, az erre való reflektáltság miatt tudnak relevánsak lenni. A Pissed Jeansre én mint egy kicsit egyhangú zenekarra emlékeztem, ehhez képest a Honeys a maga keretein belül elég változatos anyag. Vannak itt sötét, sludge-os témák (Teenage Adult, Male Gaze), a Nirvana vadabb pillanatait idéző, majdnem, de csak majdnem slágeres darabok (Health Plan, Vain In Costume), komótos goth pop (Cafeteria Food), nyomasztó, mély basszustémára elordibált sirám, és persze a szokásos Pissed Jeans-féle nyaktörő hardcore punk (Bathroom Laughter, Romanticize Me, Cathouse). A Honeys ennek ellenére nem fogja meghozni a szélesebb áttörést a zenekarnak - de hát ez az egész nem is az áttörésről, hanem a kiszabadulásról szól. B

Parquet CourtsLight Up GoldDull Tools2012

A Texasból New Yorkba költözött zenészek alkotta Parquet Courts első lemeze, az American Specialities 2011 végén jelent meg kazettán. Akkoriban a zenekart a Fall és Neil Young találkozásaként írta le a korábban a Teenage Cool Kidsszel néminemű ismertségig már eljutó A. Savage gitáros-énekes. Ez annyiban mindenképpen találó volt, hogy az egyperces, recsegő lo-fi-punk cuccoktól kezdve a nyugis, akusztikus dolgokig terjedt a repertoár igazi súlypont, és hát írjuk le, súly nélkül. Magam részéről nem osztom azt a nézetet, hogy egy-egy zenekarnak mindenféleképpen egy irányba kéne terelni az őt érő hatásokat. Egyik kedvenc lemezem például, a Replacements Let It Be-je is az életmű legcsapongóbb darabjaként lett annak csúcsa, ahogy a Clashnek is tök jól állt szinte bármi, amihez hozzányúltak - hogy csak két alapesetet említsünk. No, hát a Parquet Court első anyaga azért inkább volt egymásmellé szórt stílusgyakorlatok sora, mintsem egy sokfelől építkező, sokfele mutató dolog.

Abból, hogy itt felvetődött a nevük, gondolom, kitaláltátok, hogy a második lemezükre sikerült túllépni az első  szétszórtságán. A tavaly megjelent, majd idén januárban egy nagyobb kiadó által újra kiadott, itt végighallgathatóLight Up Gold már első hallgatásra is egy olyan zenekar képét mutatja, amely tudja, mit akar - sőt az is lehet a benyomás, hogy most meg nagyon ugyanolyanok lettek a dalok. A Fall - Neil Young spektrum tehát beszűkült, a fókusz pedig az angol posztpunk és az amerikai indie rock érintkezési pontjára került. A különböző kritikák egyaránt szokták emlegetni a korai REM-mel való rokonságot, a Wire dinamikai váltásait, a Pavement hanyag cinizmusát. Nekem amúgy a játékosan tekergő gitártémák és Savage sokszor énekbeszéd felé húzó énektémái kapcsán az Art Brut jutott eszembe párhuzamként.

 

 

A dalok - amellett, hogy megőrizték kötetlen hosszúságukat - sokkal kiforrottabbak, úgymond érettebbek lettek, ugyanakkor ezzel kicsit mintha le is zárnák a zenekarban lévő lehetőségek sokféleségét. Így vagy úgy, az első anyag sokarcú arctalansága után a Parquet Courtsben most egy olyan, a fenti hatásokon alapuló elvi lehetőség testesült meg, ami igazából az elmúlt húsz évben bármikor megtörténhetett volna, de aki szereti ezt a zsánert, vagy ezeket, annak biztos be fog jönni. B-