A három hónapig mikrofonozott pergődob - a Foals új lemeze

Foals
Vágólapra másolva!
Harmadik lemezét jelentette meg a Foals, amely három évvel ezelőtti albumával emelkedett a legnépszerűbb új brit rockzenekarok közé, és a kérdés csak az volt, jöhetnek-e végre a stadionok?
Vágólapra másolva!
FoalsHoly FireWarner2013

Nahát, az ember egy kicsit (mondjuk úgy négy-öt évig) nem figyel oda, és a Foals máris a világhír küszöbén áll! Az Oxfordból induló zenekar 2008-ban jelentette meg első nagylemezét, az Antidotes-ot, amely ahhoz képest, hogy elvileg 20-22 éves átlagéletkorú zenészek produkciója volt, összességében mégis inkább úgy hangzott, mintha robotok rakták volna össze az egészet a legmenőbb szoftverekkel, és a végeredmény így leginkább mondjuk egy kevésbé búvalbélelt Bloc Partyra emlékeztetett. Azért két dolog miatt mégiscsak szívesen emlékszem vissza arra az albumra: az egyik a The French Open, ami tiszta Pigbag, a másik pedig a mániákusan pörgő Cassius című kislemez, ami a végnapjait élő újposztpunk/diszkópunk/stb. hullám egyik utolsó nagy bulislágere volt - egyébként teljesen megérdemelten. Noha a lemez további része már korántsem bizonyult ennyire emlékezetesnek, azért a rendre felbukkanó, túlproducerelt Edge-gitárok és az egyéb Igényes Produceri Megoldások (David Sitek jóvoltából) már jelezték, hogy a Foals jóval ambiciózusabb annál, semhogy egy lefutóban lévő trend utolsó mohikánjaként maradjon meg a köztudatban.

És valóban: a két évvel később megjelent Total Life Foreverről klipesített Spanish Sahara (azóta is a zenekar egyik legnagyobb slágere) már színtiszta felnőtt rockzene a negédesebb fajtából, nagyjából valahol a Coldplay és egy komoly művészi vízióval bíró modern AOR-zenekar (legyen ez mondjuk az Elbow) között félúton, és ez bizony nem csinált túl nagy kedvet az albumhoz. Azóta megint eltelt két év, és itt is az újabb Foals-lemez; ezúttal pedig már tényleg csak az a kérdés, hogy Holy Fire löki át a világsztárok közé a zenekart, vagy majd csak a soronkövetkező album.

Ha már az Antidotes-ot is a túlproducerelt ill. az ambiciózus jelzőkkel illettük, akkor erre tényleg nehéz mit kitalálni. Maradjunk annyiban, hogy ez itt kb. az új évtized nagy hangfaltesztelős modern pop-rock-lemeze, amiről a történelem ítélőszéke majd eldönti, hogy mondjuk az új Spirit of Edennel (vagy gondoljunk itt egy tetszőleges kedvencünkre a műfajból) állunk-e szemben, vagy ez valami felfújt, bizarr vízió, amelyben egyebek mellett megalomán producerek három teljes hónapig mikrofonozták csak a pergődobot. Nem könnyű válaszolni, de az bizonyos, hogy tényleg nagyot szól a lemez: vannak mindenféle finom meg harsány rétegek, érdekes és nem annyira érdekes szintetizátorok-szintetizátorhegyek, változatos dobgépek, néha funkos, máskor visszhangosan lebegő gitárok; ám ennek ellenére nincs zavaróan túlzsúfolva a lemez, van levegő, dinamika, és minden, ami egy producerhajlamú hallgatót hosszabb-rövidebb elgyönyörködtethet. Azért bele lehet futni egy-két ízléstelen baklövésbe is (pl. az Inhaler először mulatságos, később inkább idegesítő "gitárzúzása"), de ilyen szerencsére azért ritkán van.

Az ilyenkor kötelező U2, ne adj isten Coldplay neve sem ugrik be többször a kelleténél: akkor már inkább az újromantikus Roxy Music (helyett, néha: A Flock Of Seagulls), a nyolcvanas évek közepi Duran Duran (helyett, néha: Spandau Ballet), Talking Heads itt-ott, nyilván, egyszer konkrétan a Sledgehammer, ill. az Out of the Woodsnál valamelyik Cure-szám, valamint persze a hasonló zsánerben működő kortársak (a Walkmentől a Maccabeesig), de ezek is inkább ilyen futó benyomások. Na, de aki viszont ún. normális popszámokat vár, annak sajnos nehezebb dolga lesz a lemezzel: először is valahogy túl kell tennie magát a frontember Yannis Philippakis énekhangján, aki természetesen végig szenvedő fejjel nyavalyog (hisz mi mást is lehetne csinálni egy modern, felnőtt pop-rock-lemezen? Egyébként még szomorúan motyogni, és persze ebből is kapunk), valamint azon, hogy hát annyira azért nem jók a számok, leszámítva a teljesen nyilvánvalóan slágernek íródott My Numbert. Az Inhaler sima blues-alapú rockzene, ráadásul a már említett tragikomikusan elsült keménykedéssel megfűszerezve, a Providence generikus dance-rock, a Late Night pont annyira hoz lázba, mint a Spanish Sahara, az Out of the Woodsnál pedig tényleg csak arra tudok gondolni, hogy akkor ez most melyik Cure-sláger.

De ugyan ki akarna 2013-ban normális popszámokat hallgatni, nem igaz? Főleg olyanokat, amikben nincs ezer sáv izé, meg euforikus és szívszaggató csúcspontok, úgyhogy a Foalsnak tényleg minden esélye megvan rá, hogy hamarosan a legnagyobbak közé emelkedjen, és ennél sokkal rosszabb dolgok is történtek mostanában. B-