Azóta sem tudom kiverni a fejemből

2013.03.07. 21:59

Tíz éve, hogy megjelent az elmúlt évtized legnagyobb hatású rockslágere, a sportpályákat is meghódító Seven Nation Army a White Stripestól. Hogyan lett egy bluesrock ihletésű indierockslágerből a futballszurkolók kedvenc dala? Mit köszönhet a belgáknak Jack White és a világ?

Prológus

2003 tavaszán jelent meg egy szépreményű detroiti garázsrockduó, a White Stripes negyedik nagylemeze. Az együttes persze már egyáltalán nem volt ismeretlen, de az indierock-rajongókon kívül leginkább az találkozhatott a zenekar nevével addig, aki elcsípte valamelyik zenetévén a Fell in Love with a Girl című számhoz készült legós, díjnyertes videoklipet. A gitáros-énekes Jack White és a dobos Meg White nyers, bluesrockos ihletésű zenéje papíron egyáltalán nem tűnt eladhatónak, ám a 2001-ben megjelent harmadik album, a White Blood Cells a divatos új rockzenekarok egyik legnépszerűbbjévé katapultálta a duót. A reális elvárás az új albummal szemben az lehetett, hogy erősítse meg a helyét a Strokes, a Hives, a Vines és a többi hasonló zenekar mellett az élvonalban. Arra már kevesebben számítottak, hogy a lemez valódi világsztárrá teszi a White Stripest, arra pedig konkrétan senki, hogy az együttesé az évtized legnagyobb karriert befutó rockdala, melyből valódi futballhimnusz is lesz.

James Bond-betétdal a pletykáról

Az Elephant című album nyitószáma, a Seven Nation Army azóta híressé vált riffje még 2001-ben született: az együttes Melbourne-ben tartott hangpróbát a helyi Corner Hotelben rendezett koncertje előtt, amikor Jack White önkéntelenül rátalált erre a gitártémára. "Újra lejátszottam a riffet, és érdekesnek tűnt" - mesélte később. "Arra gondoltam, hogy ha egyszer felkérnének, hogy James Bond-betétdalt írjak, ez lesz az alapja." Ehelyett aztán inkább írt belőle egy számot. White a felvételhez lejjebb hangolta a gitárját, ezért sokan azt hitték, hogy basszusgitáron játssza a dal kezdetén hallható témát, noha a White Stripes addig még sosem használt basszusgitárt, és a Seven Nation Army sem volt kivétel.

 

 

Maga a dal szövege arról szól, hogy a narrátor megtudja, a barátai a háta mögött terjesztenek róla hazugságokat, úgyhogy lelép a városból, de végül a magány mégis visszaűzi oda. "A dal a pletykálásról szól, rólam, Megről és azokról az emberekről, akikkel jártunk akkor" - mondta később Jack White, akinek kapcsolata Meggel korábban nem csak a zenélésre korlátozódott, hiszen 1996 és 2000 között házasok voltak. Mire azonban a White Stripes híres lett, Jack és Meg White már azt állították magukról, hogy testvérek (a White amúgy mindkettejük esetében felvett név), és a bulvársajtó számára sokáig biztosított témát, hogy akkor most mi is pontosan az igazság.

Senki sem tudja, miből lesz sláger

A dalt az Elephant lemez többi számával együtt Londonban vették fel 2002 áprilisában, de az album csak egy évvel később jelent meg. Utólag teljesen logikusnak tűnik, hogy a Seven Nation Army lett a felvezető kislemez, ám Jack White évekkel később elmesélte, hogy a kiadója nem így gondolta: "Senki sem tudja, miből lesz sláger. A kiadók sem, és legtöbbször maguk az előadók sem. Emlékszem, amikor az Elephant megjelent, a Seven Nation Armyt szerettem volna róla kislemezként kiadni. Sem a brit, sem az amerikai kiadómnak nem tetszett az ötlet, ők a There's No Room For You Here-t szerették volna... El tudja bárki is képzelni, hogy a Seven Nation Army nem jelenik meg kislemezen?" - értetlenkedett utólag is White. Valahogy azonban mégis sikerült meggyőznie a kiadóit, úgyhogy ez a szám jelent meg kislemezdalként (egyes adatok szerint pontosan tíz éve, 2003. március 7-én), és ehhez készülhetett egy egyszerű, de hatásos képekkel operáló videoklip is.

Forrás: AFP

A Seven Nation Army hetek alatt sláger lett: az első olyan White Stripes-szám volt, amely bejutott a brit top 10-be, illetve az amerikai top 100-ba. Ahhoz képest, hogy minimalista, mindössze két hangszert felvonultató dalról beszélünk, egy komplex hatású, remekül megszerkesztett rockszám az eredmény, amelyre ráadásul még táncolni is lehet. Nem csoda, hogy az egész évre rányomta a bélyegét az a szám, amely aztán az év végén számos további elismerést kapott, még a Grammy-díjat is az év rockdala kategóriában. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a Seven Nation Army érdemei elismerése mellett szép lassan visszavonuljon, elfoglalja a helyét az évtized rockslágereinek panteonjában, és mindenki mehessen a dolgára. Az, hogy ez mégsem így történt, állítólag néhány belga futballszurkolónak köszönhető.   

Mi vagyunk a világbajnokok

A legenda szerint 2003. október 22-én indult el a Seven Nation Army utóélete: az FC Bruges szurkolói egy milánói kocsmában várták, hogy este legyőzhessék egy-nullra az AC Milant a Bajnokok Ligája csoportmeccsén. A kocsmában egyszer csak megszólalt a Seven Nation Army, a besörözött belgák pedig spontán énekelni kezdték a gitárriffet ("La-la-la-la-la-laaa-laaa"), majd magukkal vitték a meccsre, utána pedig haza, Belgiumba is. Egy idő után már a Bruges stadionjában a hazai csapat góljai után is ezt a számot játszották be, és nem sokkal később eljött a reváns ideje: 2006 tavaszán az AS Roma játszott UEFA-kupa meccset Bruges-ben, ahol már a vendégek sztárjának, Francesco Tottinak is feltűnt a Seven Nation Army. "Azóta nem tudom kiverni a fejemből a 'Po po po po po poo pooo'-t. Fantasztikus volt hallani, és a közönség is egyből átvette. Gyorsan meg is vettem utána a zenekar lemezét" - mondta később az olasz futballista egy holland újságnak.

Tottival együtt az összes római szurkoló megjegyezte a kórust, amely hamar meghódította egész Olaszországot, és amikor az olaszok azon a nyáron meglepetésre megnyerték a világbajnokságot, már ez zúgott a stadionokban mint az olasz válogatott nem hivatalos himnusza. Két nappal a döntő után a Rolling Stones koncertezett Milánóban, ahol a vébégyőztes csapat két tagja, Marco Materazzi és Alessandro Del Piero is felment a színpadra, hogy onnét vezényelje a hetvenezer fős közönség Seven Nation Army-verzióját. A szöveg úgy szól, hogy "Siamo i campioni del mondo", avagy "Mi vagyunk a világbajnokok", viszont arról nem tudni, mit szólt hozzá Mick Jagger, hogy az ő koncertjükön a Stonesnál évtizedekkel fiatalabb együttes slágerét éneklik.

 

 

A dalt gyorsan átvették szinte mindenütt a futballszurkolók, akik Skóciától Németországig a legkülönfélébb rigmusokat énekelték a dallamra, amely végigkísérte az azóta rendezett két Európa-bajnokságot is (a vébét csak azért nem, mert a vuvuzelák hangja minden mást elnyomott). Ezzel párhuzamosan a Seven Nation Army iránti érdeklődés sem csökkent: a dal 2006-ban harmadik helyig kúszott az olasz slágerlistán, két évvel később pedig a németeknél lett negyedik. Kismillió remix és feldolgozás készült belőle, és rengeteg DJ-mixben is találkozhatunk valamelyik verziójával. A dal népszerűsége ráadásul hamar kinőtte a futballpályákat, és lehet hallani kosárlabda- és amerikaifutball-meccseken ugyanúgy, mint baseballpályákon. (Itt lehet megnézni egy válogatást a legjobb verziókból.)

Ez a népzene

No és mit szól mindehhez Jack White? Természetesen örül: "Megtisztelve érzem magam, hogy az olaszok ennyire a magukénak érzik a dalomat" - mondta még az olaszok vébégyőzelme után. "Dalszerzőként az ilyet lehetetlen előre megtervezni. Főleg a mai időkben. Tetszik, hogy sokan úgy éneklik, hogy fogalmuk sincs, honnét származik a dallam. Ez az igazi népzene." És hogy ez milyen igaz, azt hűen mutatja, hogy a White Stripes - pár év csend után - két évvel ezelőtt feloszlott, a Seven Nation Army népszerűsége azonban csak nem akar csökkenni. Arról nem is beszélve, hogy a kifinomultabb ízlésű szurkolók is örülhetnek, mint például Pat Nevin, a Chelsea és az Everton egykori skót válogatott szélsője, aki DJ-ként is aktív: "Szívesen mondanám, hogy annak köszönhető mindez, hogy annyira jó a szám, de rengeteg pocsék szám is megragad a szurkolók között."